Aki Izraelben siratta meg Sztálint
Landor Károly, aki Budapestről került Izraelbe, majd évekkel később már újra Magyarországon élt. Tanult, dolgozott, volt kibucnyik, megsiratta Sztálint, volt mérnökhallgató, majd mérnök, mindeközben megmaradt baloldali gondolkodónak.
Honnan indult a különleges életútja, hiszen Ön a Budapest-Tel-Aviv-Budapest útvonalon töltötte az életét.
1932-ben születtem Budapesten, apám fogtechnikus volt, aki szájban is dolgozott, azaz fogorvosként, a szobában volt a rendelője, a konyhában a laboratórium. Itt dolgozott tulajdonképpen illegálisan, mert engedélyköteles volt a tevékenysége, amit persze nem kapott meg. Anyám otthon volt, főzött, mégpedig kiválóan rám meg apámra, hiszen nem volt testvérem.
Hol éltek?
Óbudán, egy igazi elsüllyedt házban laktunk, ez a nagyszüleim háza volt, innen elköltöztünk és még nem kevésszer, mert apám folyton olcsóbb és olcsóbb lakást keresett. Erre azért volt szükség, mert apám nagyon szeretett kártyázni. A környékbeli zsidó iskolába jártam négy évig, egyébként meg az óbudai zsinagógába, de ott, mi gyerekek leginkább az udvaron fociztunk az istentiszteletek alatt. Az iskolában jóll tanultam, de gimnáziumba nem vettek fel, a Zsidó gimnáziumba azért, mert túljelentkezés volt, az óbudaiakba meg azért, mert zsidó voltam, így maradt a polgári iskola. A háború után fejeztem be az iskolát valamelyik pesti iskolában, már nem is tudom, hogy melyikben. A háborút csak anyám élte túl, apám eltűnt, az utolsó levelezőlapja még Kecskemétről jött, de utána semmit nem tudtunk róla.
Önök hogy élték túl a szörnyűségeket?
Anyámmal be kellett költöznünk Óbudáról Pestre, a Dohány utcába egy csillagos házba, ahol a nagynénémék voltak. Mi már a beköltözés után készültünk bújkálni, Kőbányára egy kisebb üzemben dolgozott a nagynéném, neki volt ott egy ismerőse, egy kiváló asszony, aki megmentett hét embert. Itt szabadultunk fel januárban, nekünk nagyon jó volt, mert az unokatestvéremmel hetekig jártunk az oroszokhoz kenyérért, amit mindig kaptunk, meg mellette cukrot.
Mi lett az óbudai lakással, amikor visszamentek?
Megtaláltuk, egyben volt, igaz, kifosztva. Nem emlékszem a visszaköltözésre, mert az unokatestvéremet meg engem rögtön elvittek egy Joint üdülőbe, Lillafüredre, ott csatlakoztattak a Hasomer Hacair cserkészcsapathoz. Innen Mátyásföldre egy zsidó bentlakásos otthonba kerültem, teljesen önszántamból. Itt elkezdtem a Tarbut gimnáziumban tanulni, ahol olyan nagyszerű tanáraim voltak, mint Scheiber Sándor és Hahn István. Még itt laktam Mátyásföldön, amikor szóltak, hogy alkalmunk van alijázni, 1948-ban. Tizenhat éves voltam és már akkor is pillanatok alatt döntöttem, így ebben az ügyben is. Ez éppen az a korszak volt, amikor legálisan lehetett menni. Anyám nem jött velem, mert akkor már együtt élt a szerelmével, talán ezért is engedett el könnyen. Elindultam, megérkeztem Haifára, az történt velem, mint minden más alijázóval, egy befogadótáborba kerültem. Innen mentem egy kibucba, ahol fél napot dolgoztam, fél napot tanultam. A kibucból mentem katonának, egy évet kellet leszolgálnom, a maradék időt meg a kibucban kellett eltöltenem. Ebben a kibucban nem éreztem jól magam. Mindenesetre én ekkor már nagyon aktívan politizáltam, még a lillafüredi táborban szereztem meg az alapokat, ahol nem csak cionista, hanem marxista alapokat is szereztem. Nagyon erősen baloldali voltam már akkor, emlékszem arra, hogy amikor Sztálin meghalt, akkor rettenetesen sírtam. Másik történet: az egyik kibuctagot külszolgálatra küldték, Prágába ment, ahol azonban a Slansky per kapcsán letartóztatták. Én nagyon fiatal voltam és szinte teljesen elhittem ennek az embernek a bűnösségét. Érdekes volt, mi akkor mindent elfogadtunk, amit Sztálin mondott, egyet kivéve, ez pedig a cionizmussal kapcsolatos véleménye. Az is érdekes volt, hogy megismerkedtem egy volt szovjet katonával a kibucban, aki még Lengyelországban szeretett bele egy zsidó lányba, így kerültek Izraelbe. Annak ellenére, hogy ez a pasas katonaszökevény volt, meg Izraelben élt, mindenben hitt Sztálinnak.
Hogy került el a kibucból?
Kirúgtak, mert kiderültek a politikai kapcsolataim, én ennek nagyon örültem, hiszen azt éreztem, kinyílt a világ. Tel-Avivba kerültem, ott éltek olyan rokonaim, akik még 19939-ben hagyták el Magyarországot. Beköltöztem a nagynénimhez, természetesen a politizálást nem hagytam abba, mellette egy röntgen-asszisztens tanfolyamra kerültem, amit el is végeztem, bár nem nagyon vonzott. Igaz az is, hogy az itt tanultakból a műszaki, fizikai részek megfogtak, ezért gyorsan szereztem izraeli érettségit és beiratkoztam a Műszaki Egyetemre. Két évet jártam oda, amikor sokadik kérésemre megkaptam a magyarországi látogatóvízumot. Az egyetem nagyon szigorú volt egyébként, így fogtam magam, 1961-et írunk, hogy elindulok, aztán valahol megmaradok, persze a fő cél Budapest volt, hiszen anyám itt élt. Először bejártam Európát, majd Pestre jöttem, ahol nagyon jól éreztem magam. Itt szerettem volna tanulni, de ehhez magyar állampolgárságot kellett szerezzek, másfél év alatt sikerült elintéznem. Szerettem volna megtartani az izraeli útlevelem, de erre nem volt lehetőség. Pesten fejeztem be az egyetemet, majd tíz éven át voltam tervezőmérnök, ami nem nagyon feküdt nekem. Akkor már nős voltam, egy ungvári lányt vettem el feleségül, másként fogalmazva a pokoltól mentettem meg, ugye ez már a hatvanas-hetvenes évek időszaka volt, gyermekünk is született. Mindenki Pesten él, de már a gyerekemet, sőt már az unokáimat is elvittem Izraelbe.
Hirtelen döntött az Izraelbe költözésről, ahogy hirtelen döntött a visszaköltözésről. Ha újrakezdhetné, most is így döntene?
Legteljesebb mértékben.
Most hogyan érzi magát 2017-ben?
Nagyon jól, az elmúlt húsz évet az életem legjobb korszakának tekintem.
Zsinagógába jár, jóban van az Örökkévalóval?
Nem igazán járok zsinagógába, ami az Örökkévalót illeti, természetesen jóban vagyok vele, de engem ateistának nevelte, és az is maradtam.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
