Adományok az élettől, amiket tovább kell adni
Bán Teodóra balettművész arról beszélt, hogy milyen is volt az élete a színpadon és milyen most, amikor már a világot jelentő deszkák másik oldalán foglal helyet, mint Budapest kulturális életének egyik meghatározója.
Engem elsősorban az indulása érdekel, az, hogy mikor döntötte el, hogy a tánc lesz az élete?
Nem én döntöttem el, a szüleim látták a lehetőséget erre az alkati adottságaimat figyelembe véve, már igen korán elvittek Berczik Sári nénihez, majd Sándor Antóniához, ők tanítottak.
Akkor ők jutottak arra a megállapításra, hogy Ön a színpadra született.
Talán igen, de én mellette zongoráztam is, a zongoratanárnőm összeveszett a balett tanárommal, hogy melyiket folytassam, de a nagymamám, aki reformált adventista volt és sűrűn elvitt a gyülekezetbe, ahol ők énekeltek, én meg táncoltam, így eldőlt. Emlékszem rá, a kertben egy tavaszi napon táncoltam, még nem is voltam iskolás. Volt bennem egy örömérzés, amikor táncolhattam, a zene is nagyon jó hatással van rám a mai napig is, szinte azonnal megmozgat, képes arra, hogy az elmémet felfrissítse.
Akkor ennek köszönhető, hogy üzletasszonyként is annyira sikeres, mint balettművésznek?
Azt nem tudom mondani, hogy üzletasszonyként sikeres vagyok, ez is egy folyamat és a folyamatban való lét maga az öröm.
Úgy értettem a kérdésemet, hogy Önön, aki rettenetesen sokat használta a testét balerinaként ez ne is látszik és különleges, hogy az élet más területén s megállja kitűnően a helyét. Ez minek köszönhető?
Gondolom, hogy a genetikának, nekem jó adottságaim voltak a baletthez, komolyabb sérülésem sem nagyon volt a pályafutásom alatt, a legvégén volt egy, de az is inkább egy fatális véletlennek volt köszönhető. A fizikai karbantartás az meg állandóan fontos volt számunkra, hogy megtartsuk a karcsúságunk. Amikor befejeztem a pályát és már irodákban üldögéltem, akkor volt az, hogy azt mondtam, eleget fogyókúráztam, már ehetek rendesen, de közben nem híztam semmit. Így végig gondoltam, mi mindent hagytam ki addig, ha én ezt korábban is tudtam volna, más lehetett volna.
A gyermeke is balettozik, láttam egyszer egy bemutatón, ahol már mint néző volt jelen, de mintha még a színpadon lett volna. Jól láttam ezt?
Persze, hogy átérzem én is, a gyerek az egy nagy ajándék, nagy szerencse, hogy mindkét szülőjétől, Gábortól (Keveházi Gábor) és tőlem is a legjobbakat csemegézte ki. Krisztina sikerrel végezte el a Táncművészeti Főiskolát, majd utána egy évig volt Londonban, mindezt még 18 éves kora előtt tette meg. Mikor hazajött, akkor már nem ment vissza a főiskolára, hanem külön felvételizett az Operába, szerencsére fel is vették. Azt kell mondanom, nagyon szépen indult a karrierje.
A gyermeke már megajándékozta unokákkal is.
Igen, nagyon boldog nagymama is vagyok, már három unokám is van.
Különleges élet a balerináé, állandó készenlét, előadások, próbák, közben figyelni kell az étkezésre, a megjelenésre egyaránt. Most mennyivel más az élete, amikor nincs este előadás, hanem napközben zajlik a munkája nagyobbik része?
Az átállás könnyen ment, fordítva menne nehezebben, azaz az üzletasszonyi szerepből vissza a színpadra. Nekem ne volt nehéz az átállás, talán azt is mondhatom, ez előre volt tervezve, ahogy azt is, valahol szerencsés csillagzat alatt születtem, megkaptam a lehetőségeket, éltem is ezekkel. Én amikor csinálok valamit, akkor, amikor csinálom, abból én a maximumot igyekszem kihozni, ez így volt mindig is velem, nem ugrálok feladatról feladatra, végig viszem azt, amiben vagyok a lehető legnagyobb energiával. Amikor az ember kimegy a színpadra, akkor egyedül van, ez nem egy társasjáték, amit megtanul az ember, az az övé, ha ezeket a tanulmányokat hasznossá is tudja tenni, akkor ezzel sokat tud tenni, akár az élet más területén. Nem voltam mindig ennyire tudatos, én gyerekként egy nyitottságot kaptam, ami a nagymamám, az édesanyám adott a hívő, kevésbé hívő voltából. A legfontosabb az volt, hogyan tudnék hasznára lenni a szűkebb környezetemnek, majd később a színpadon a szélesebb közönségnek. Erre a tudatosodásra úgy tizennyolc éves koromra jutottam, ebben szerepe volt Seregi Lászlónak, aki ekkor hívott félre és azt mondta: te egy tehetséges lány vagy, ne hagyd magad elsüllyeszteni! Ő volt az, aki rögtön a pályám elején egy főszerepet tanított be nekem, a Csodálatos mandarinban, majd néhány hónap múlva már a római Operaház színpadán táncoltam. Mindig voltak olyan fordulópontok az életemben, amelyek meghatározóak voltak.
Amikor Ön gyerek volt, nem volt divatos vallásosnak lenni, nem volt ebből semmi problémája?
Nem, de én most is inkább a hitről beszéltem, mintsem a vallásról.
Mindig egy sikersztori volt az élete vagy voltak olyan időszakok, amikor el akarták nyomni, háttérbe akarták szorítani?
Olyan nincs, hogy mindig sikersztori, mindig úgy van, hogy kettőt előre, majd egy kicsit vissza, de ez az élet rendje, mi mindig ezzel erősödünk meg.
Volt olyan, hogy azt gondolta egy szerepről, hogy az magának dukál, de mégis más kapta?
Persze, hogyne lett volna ilyen.
Ilyenkor sokat zokogott?
Igen, volt úgy, hogy sokat zokogtam. Ez a szakma olyan, hogy az ember sokat zokog, felszakít bizonyos érzelmi hullámokat. M ais jó, hogy ilyen sok érzelem, szeretet vesz körbe.
Néha ki tudja zokogni magát?
Hogyne, sok minden meg tud ríkatni, nem csak a szomorúság miatt sír az ember, a jó dolgok miatt is.
A pályafutása alatt volt olyan szerep, ami a karriere csúcsát jelentette, amire lehetett azt mondani, ez a kedvenc szerepe?
Egy ilyen biztos van, ez pedig a Bejart Kiválasztott lánya. Ezt imádtam csinálni, egyrészt Sztarvinszkij zenéje, másrészt a mozgásvilága miatt is. Az én időmben és hosszabb, magasabb voltam, mint az átlagos balerinák, nem volt egyszerű minden esetben szerepet találni rám, meg beállítani más mellé sem, mert jóval, fél-egy fejjel magasabb voltam a többieknél. Amikor ezt bemutatták, akkor éreztem, nekem ott van a helyem, ahogy így volt ez akkor is, amikor – mint mondtam – Seregi megtalált a Csodálatos mandarinnal, a klasszikus és modern balettra épülő tánccal. De Csajkovszkij Hattyúk tava fehér pas de deux-t is rengetegszer táncoltam a férjemmel, itthon és külföldön egyaránt. Összességében nagyon összetett és szép lehetőségek adódtak, például, amikor fiatalok voltunk, még nem szólisták, akkor alapítottunk egy együttest, amivel beturnéztuk Magyarországot a saját magunk készítette koreográfiákkal, összművészeti, társművészeti műfajokkal együtt, még én is szavaltam verset. Ez egy nagyon jó időszak volt, amikor az emberben pislákolnak a lángok, amelyek ki-kigyúlnak.
Milyenek voltak a partnerei?
Nagyon sok fiúval táncoltam, mint Dózsa Imre, Szakály György, Solymosi Tamás, Solymosi Zoltán és még sorolhatnám őket.
Beszélt arról, hogy koreografált is pályája során. Nem gondolt arra, hogy majd, a pályafutása végén itt köt ki? Vagy úgy vélte, táncosként a csúcsra jutott, innen már nincs út felfele?
Nem kell feltétlenül mindenkinek koreográfusnak lenni, nagyon jó szakemberek vannak. Azért sem fordultam a koreográfia felé, mert a pályám végén is már sok minden más feladatom volt, úgy tűnt, nekem a színpad másik oldalán lesz dolgom. Fesztiválok szervezése, menedzselése, marketing feladatok, ilyenek.
Egy balerina életében vannak fordulópontok, ezek egyike, amikor úgy dönt, gyermeket szeretne.
Fiatalon mentem férjhez, majd nem sokkal később teherbe estem, az természetes volt, hogy megszülöm a gyerekem. Szerencsére elég hamar sikerült visszatérnem, emlékszem, alig volt pár hónapos a lányom, én már bikiniben táncoltam a színpadon, a Spartacusban, amit Seregi állított színpadra. Amikor az ember fanatikus, meg fiatal, akkor sok mindenre képes.
Mennyire volt tudatos az Ön részéről, hogy a lányából balerina lesz?
Egyáltalán nem volt az. Erre a kérdésre ő adta meg a választ, azt látta, egy olyan családban él, ahol a szülők abból élnek, hogy táncolnak, számára sokáig sz volt a természetes, ha valaki felnő, akkor balettművész lesz.
Már nagymama, az unokái közül folytatja majd valami a táncot?
Jázmin már nem, ő egyébként 14 éves koráig ritmikus sportgimnasztikázott, a saját korosztályában még országos bajnok is volt. Tehetséges, aki mindent tudott, ami a klasszikus baletthez kell, de az anyukája nem szerette volna, hogy a színpadra kerüljön. A gyerek életében eljött egy pillanat a sport mellet, hogy döntenie kellett, a sport irányába megy el vagy a csak a tanulás és akkor valamilyen másik irányban teljesedhet ki. Ő végül a tanulás mellett döntött.
Ön már üzletasszony, fesztiválszervező, aki mindig elegáns, csinos, mindig a topon van. Ez a balettből jön, netán a jelenlegi munkája kívánja meg ezt?
Biztosan köve van a baletthez, meg ahhoz az inkvizíciós képzéshez, amiben már egészen pici gyermekkorunktól részesültünk, na jó, ez nem teljesen így van. Sokkal inkább van egy elköteleződés, egy megfelelés, amikor az ember a színpadra kimegy, akkor ezt azért teszi, hogy sikere legyen. Azt hiszem, az életben is azért teszünk meg mindent, hogy sikerünk és örömünk legyen benne. Szoktam mondani a kollégáimnak, nagyon nehéz azt feldolgozni, hogy az élet nem úgy működik, mint a színház, ahol hétkor este felmegy a függöny, majd tízkor megtapsolják az embert.
Ki tapsolja ma meg? Egyáltalán mennyivel más ez a munka abban a tekintetben, hogy mint mondta, a tánc szóló műfaj, a jelenlegi munkája meg abszolút csapatmunka.
Nagy a különbség természetesen, de az individualizmus az megmarad benne,hogy én érzem magam felelősnek mindenkiért. Ez talán nagyobb teher, mint amikor kimentem egy variációt eltáncolni. Ez egy csodás lehetőség, hogy egy ekkora lehetőség, feladat- és munkamennyiség tartozik hozzám, szinte minden nap átérzem, ezért nekem jól kell teljesítenem, jól kell vezetnem azt a csapatot, amelyiknek a tagjai rám vannak bízva. Az embereimnek és nem a főnöke vagyok, hanem a munkatársa, a barátjuk, a partnerük, hiszen csak úgy működik az egész egyben, ha mindenkire a helyén tudunk odafigyelni. Mindenki a helyén érezzen sikerélményt, örömöt. Fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni, de csinálom. Ez is egy véletlen, hogy itt vagyok, hogy két fővárosi tulajdonú céget vezetek, azt hiszem megfelelően tudom kezelni azokat az adományokat, amiket kapok az élettől. Az a szép, hogy mellette nekem is van rá munícióm, hogy lehetőséget adjak másoknak. Persze lehet, hogy nem mindenki, nem mindig elégedett, aki a környezetemben van, elég akkurátus vagyok, nem szeretek sokat beszélni, viszont célratörően mondom, majd elvárom azt, amit kérek. Közel hatvanan vagyunk, akik közösen dolgozunk, a Fesztivál és Turisztikai Központ tartalmat állít elő, fesztiválok, testvérvárosi kapcsolatok, a városról nyújtott kép alakítása. Benne meg az ember, legyen szó családról, munkáról. Így fontosak az emberek, akikkel dolgozom, én mindig, mindenkivel beszélek, telefonon, személyesen, állandó interaktív kapcsolatban vagyok velük, irányítom őket, hogy nekik személyesen is jó legyen. Több helyen is ott vagyunk a városban és nem mindegy, hogy az embereim miként viselkednek a vendéggel, hogyan mosolyog rá, mit nyújt neki, mit tud ajánlani neki Budapestből.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
