Egy jámbor ember, aki nem akar kijáró lenni
Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség vezetője a hajléktalanokról, a felekezete küzdelmeiről és Izraelről is beszélt.
A közösségnek a már itt levő tél egyre komolyabb munkákat ad. Hogyan fogják ezt idén megoldani?
Az igazság az, hogy a hajléktalan ellátásban az év 365 napján keményen dolgozunk, olyan nincs, hogy betöltetlen férőhelyeink lennének, tehát amikor megjelenik, hogy a szállók kihasználtsága csak 75%-os, akkor a Dankó utcai Oltalom Karitatív Egyesület és a mi általunk fenntartott férőhelyek biztosan 100%-osan vannak betöltve.
Ezt az utcát nevezi fűtött utcának.
Ez így van, persze mi is elvárunk bizonyos dolgokat, például amit nem szabad az utcán tenni, azt nálunk sem szabad. Másutt ennél sokkal szigorúbb szabályok vannak. Másutt nem szabad például ittasan bemenni, nálunk ilyen szabály nincsen.
Már többször is beszéltünk, Ön mondta, adni kell a hajléktalannak még akkor is, ha éppen alkoholra költi, mert lehet, hogy az lesz utolsó mentsége, ami őt életben tartja. Ne mi döntsük el, hogy mire adunk.
Ebben két dolog van, egyrészt az Írás is azt mondja: add a bort a megkeseredett szívű embernek, mert neki szüksége van vigasztalásra. Ez nem azt jelenti, hogy alkohollal kínáljuk az embereket! Ha az ember adományt ad, akkor onnantól kezdve az a pénz nem az övé. Az adományozott döntse el, hogy azt mire fordítja. Bennünk van egy nagyon erős atyáskodó hajlam, hogy irányítsuk azokat az embereket, akiknek segítünk, pedig az ő szabadságához hozzátartozik, hogy a pénzével azt tesz, amit akar, ha én úgy látom, az adományt mindig rosszra használja, akkor eldöntöm, adok, nem adok. A másik, mi ugyan nem bátorítunk az alkoholfogyasztásra, hiszen a nagy hidegben csak a belső melegség illúzióját kelti és kiszolgáltatottabbá teszi az embert, de nem foglalkozunk azzal a résszel, hogy szabad, nem szabad, jó, nem jó, mi a bajbajutott embert látjuk, akinek megpróbálunk segíteni az állapotától függetlenül.
A Dankó utcában egy kórházat is működtetnek. Erre azért volt szükség, mert ezek az emberek nem kapnak ellátást a magyar egészségügyben?
Egyrészt Magyarországon az egészségügyi ellátással mindig probléma van, ez nem egy olcsó tevékenység, az ember ápolása sokba kerül, ezért is ütközik a kórházi ellátás a hajléktalan ellátással, mert itt is embereket kell fizetni, valamilyen gépesítésre szükség van. 1993 óta működik, pár éve már női osztályunk is van itt. Ez egy jól működő nagy hiányt pótló, valóban egészségügyi ellátást biztosító kórház, ide kerülnek a reménytelen esetek, akik nem kórházképesek.
És ezt is adományokból tartják fenn?
Igen, van néhány ágyra OEP támogatás, itt összesen 51 plusz 15 ágy van, ez utóbbi a nem kórházképesek részére fenntartott ágyak. A nagy gondunk az, hogy innen nehezen lehet tovább menni szociális otthonba.
Az ellátásban szakemberekre is szükség van, ezért is indították el saját főiskolájukat, a szociális szakemberek képzését?
A Wesley János Főiskolán eredetileg teológia és tanár szak volt, de 1993-ban indítottuk el a szociális munkás szakot, még Solt Ottiliával közösen, azóta sokan diplomáztak nálunk. Azóta van pedagógia és környezettan szak is, más okleveles képzésekkel együtt. Most is sokan tanulnak szociális munkásnak, nagyon jó a képzésünk, kiváló hazai és külföldi együttműködésekkel, német, francia, izraeli szakemberekkel. Keresettek a nálunk végzettek, de tudni kell, ez egy nagyon mostohán kezelt hivatás, kevés fizetéssel, kicsi megbecsüléssel. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy most is ezen a területen akarnak az államok minden pénzt megspórolni, pedig minden iskolában, a kórházakban, a hajléktalan ellátásban kellene szakember.
Egyre több egyházi vesz át iskolákat, az Önök közösségével mi a helyzet ebben a tekintetben?
Mi nem tartozunk ebbe a körbe, mivel 2011-ben tőlünk is elvették az egyházi státuszunkat, hiába döntöttek arról itthon és külföldön egyaránt, hogy ezt vissza kell adni, ez máig nem történt meg, most pereljük a magyar államot. Ez egy szégyen!
Ön nem egy pereskedő ember, hiszen megállapodásra kész.
Ha az ember megőrzi a kellemetlen, de mégis kötelességszerű késztetését, hogy tegye szóvá, amit helytelennek tart, akkor kénytelen szembekerülni az adott hatalommal, amelyik kontroll nélkül akar kormányozni. Én ezt tragédiának tartom, ami csak ideig-óráig hozhat eredményeket. Mi így kerültünk szembe a jelenlegi vezetéssel, noha a korábbiakat is bíráltuk.
Most a szeretet ünnepe előtt nem lenne jó mégis, ha régi barátjával, a miniszterelnökkel újra felvenné a kapcsolatot, hogy rendezzék a viszonyukat? Valamikor nagyra becsülte Önt, sőt a nagyobb gyerekeket meg is keresztelte. Nem kéne ismételten békejobbot nyújtani? Egyáltalán, mi tarja Önben, a családjában a lelket, az Ige?
Az Ige mindenképpen fontos, az a mérce. Ha nekem azt kell latolgatnom, hogy egy adott történelmi helyzetben milyen lépést tegyek, akkor az Ige az, ami eligazít és ebben nekem több irányba kell megfelelnem. Még a hatalom felé is, még akkor is, ha ki kell mondanom olyanokat is, mint Jeremiás próféta, kicsit pestiesen szólva: ne balhézzatok ott, ahol korlátozva vagytok, hanem imádkozzatok az ország jólétéért. Az ember a saját hazájában természetesen munkálkodik ezen, de másutt is, ki-ki optt törekedjen a békére, ahol él. Ez csak az egyik fele a dolognak, a másik, hogy nem lehet a kijárogatós, a személyes kapcsolatokon nyugvó kapcsolatra építeni egy működést, az ember életét. Vannak, akik ezt csinálják, de ez nem én vagyok. Azt kell elérni, függetlenül attól, hogy rokonszenvesek vagyunk-e, szót emelünk-e, hogy ami a jogszabályok szerint jár, az bizony járjon. Gondoljunk csak bele, az előző rendszerben, még 1981-ban kaptuk meg a működési engedélyt, majd jön egy rendszerváltó fiatalember, egy párt, amelyikkel együtt indultunk és elveszi ezeket a jogainkat?! Ez egy tűrhetetlen dolog, ha csak az segítene és ha csak az segítene, akkor én nem élnék vele, hogy bekopogtassak, majd magamra port szórva megvárjam, míg szóba állnak velem. Muszáj a működésemmel, a stílusommal azt üzenni, mindazok, akiket ez a megkülönböztetés, ez az igazságtalanság ér, hadd várja meg a bíróság döntését, a jogait illetően.
Ön még másutt is keresi a „bajt”, mert közben foglalkozik a Közel-Kelet ügyeivel is, fogadott, nyaraltatott izraeli gyerekeket, látássérülteket is. Tényleg honnan a jámborság, a késztetés Önben?
Mondhatnám a szüleimtől látott példát, ahogy ők próbáltak a Holokauszt idején segíteni az üldözötteknek. A másik, ami engem, mint egy keresztény egyház vezetőjét kell foglalkoztasson, amiről beszélnem kell, a kereszténység örökre eladósodott az elmúlt húsz évszázad alatt, összefogva a hatalmakkal, megbocsáthatatlan bűnöket követve el a zsidósággal szemben. Újra és újra elmondom, nekünk valamilyen látható módon meg kell vallanunk a szeretetet, a kiengesztelődést. Mi minden évben gyűjtünk arra is, hogy egy csoportot ellássunk itt Budapesten, de mellette minden év augusztusában egy vasárnapon, amit Jeruzsálem Vasárnapjának hívunk, az aznapi perselypénzt beviszem az izraeli nagykövetségre. Most a Metodista Világtanács úgy döntött, hogy a pénzeik egy részt kivonják izraeli bankokból a palesztin ügy miatt, én erre írtam nekik, hogy ez egyoldalú döntés, mi ezzel ellentétes állásponton vagyunk. Isten mentsen meg minket attól, hogy Európából, Amerikából mondjuk meg, hogyan is kellene Izraelben békét teremteni. Nekünk a Könyv népe, Isten választott népe mellé kell állnunk, a szeretetünket gyakorlati dolgokkal is kifejezésre kell juttatni. Azt látom, a híveink nagy örömmel támogatják ezt a gondolatot, hogy Isten áldja meg Izraelt, őrizze meg, tartsa meg mindannyiunk számára, ezt nekünk támogatni kell!
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
