Izraelinek lenni egy fogalom
Eli Heller elindult, mint Heller Lajos Budapestről, végül megérkezett Izraelbe, ahol ő is felépített egy olyan államot, amire ma büszke lehet. Eli Heller az életéről beszélt.
Hol született?
Budapesten, a Király utca 101. alatt születtem, 1937 május 25-én. 44 júniusában a Király utca 103-ba költöztünk egy csillagos házba, majd novemberben kerültünk a KISOK pályára, ahonnan megszöktem, hét és fél évesen. Anyám mondta nekem, hogy kérjem meg az egyik katonát, hogy engedjen haza. Gondolkodtam azon, van-e Isten vagy nincs, én ne vitatkozom senkivel. De az, hogy egy hét és fél éves gyerek este, éjjel elindul valahonnan, majd másnap reggel hazaérkezik a Király utca 103-ba, amikor egy lélek sincs az utcán, akkor kell lennie egy felső sugalmazásnak, ami vezet. Akkor éppen engem, a világot.
Ezt a történetet is elmondja azokon az előadásokon, amiket izraeli katonáknak, diákoknak tart?
Igen, azt is hozzátéve, hogy Magyarország nem volt akkor egy fasiszta ország, csak egy antiszemita ország, ami megadta a zsidóknak a lehetőséget arra, hogy éljenek, nem ölték meg őket egy ideig. A zsidótörvényektől kezdve különösen. Mindezek 1944. március 19-ig voltak így. Amikor visszajöttem ebből a halálmenetből, amikor a katona visszaengedett, itt muszáj elmondanom, hogy az úton egyetlen német katona sem volt, magyar csendőrök, katonák annál inkább. Ők vezették a halálmarsot, ők gyilkolták az embereket, mert megindult harmincezer asszony, aggastyán, gyerek, ebből az osztrák határra már csak ötezer érkezett meg.
Milyen volt újra a Király utca 103-ban?
Ott együtt laktunk egy Klein Lipótné nevű asszonnyal, akinek a férje szintén munkaszolgálatos volt, mint apám, vele éltünk egy szobában. Vele élt a két lánya is, ő gondoskodott rólam, ő próbált vigasztalni, hogy ne aggódjak, anyám hazajö9n. Nem jött haza, szegény meghalt a halálmenetben. November végén kellett bevonulni a gettóba, ott a Wesselényi utca legelején laktam. Ott ért a felszabadulás. Akkor a Klein néni szerzett egy kézi targoncát, erre rátett minket gyerekeket, emlékszem rá, rettenetes hideg volt, elvitt minket a saját lákásukba, ahol mindent úgy talált, ahogy otthagyta.
Nem akart volna hazamenni a saját lakásukba?
Nem volt kihez hazamennem.
Most ugorjunk egy nagyot, hogyan került el Izraelbe?
Volt anyámnak egy unokahúga, aki Kárpátaljáról jött, ő megszökött, amikor a németek bejöttek, elment Jugoszláviába, majd az oroszokkal együtt jött vissza partizánként. Tolmács lett, miután tudott oroszul, németül, magyarul, s megtalált engem a kapitánya segítségével. Ő tett be egy árvaházba, ahol 1950-ig laktam, majd elkerültem ipari tanulónak. Voltak akkor még Magyarországon szombattartó szövetkezetek, ezek egyike volt a Kisjármű Szövetkezet, itt dolgoztam. Minden nap reggel a munka előtt bementem a Kazinczy utcai templomba. Ez volt a forradalom alatt is 1956-ban. November 20-án reggel bementem a templomba, ott hallottam, hogy aznap reggel 9-kor indul egy teherautó a határra. Megtudtam, hogy az egyik barátom szülei szervezték ezt az egészet. A barátom anyukáját kértem meg, hogy felférjek én is, mondtam, hogy nem akarok itt maradni, nekem senkim sincsen. Ő adott nekem kölcsönt az útra, elindultunk. Este érkeztünk Bősárkányra, onnan indultunk másnap reggel a határhoz. Mikor odaértünk, láttuk, hogy fiatalok jönnek vissza, ők mondták, katonaköteleseket nem engednek át a felkelők. Mi mégis nekiindultunk, akkor is szörnyű hideg volt, szerencsére megérkeztünk Ausztriába, Andauba. Én nem a menekülttáborba mentem, első utam a postára vezetett, hogy a hitközségre telefonáljak. Kaptam segítséget a postán, tudtam telefonálni. Legnagyobb meglepetésemre a bécsi hitközségnél az a fiú vette fel a telefont, aki az árvaházból szöktette annak idején a gyerekeket. Mondtam neki is, hogy ott vagyunk huszonnyolcan zsidók, nem maradnánk a menekülttáborban. Erre azt feleltem másnap hajnalban jön értünk, addig nézzek még körül a táborban is, próbáljam összeszedni a zsidókat, menjünk be addig egy kocsmába, nem kell félni, majd kifizet mindent. Megérkezett egy busszal, addigra mi már negyvennégyen lettünk, elindultunk, majd végül megérkeztünk Bécsbe a Judenplatz 9. szám alá. Hihetetlen volt a fogadtatás, terített asztalokkal vártak minket a hitközség tagjai. Kaptunk szállást, pár nap múlva kérdezték, hogy ki hova szeretne menni, én Izraelt választottam, azt mondtam, haza akarok menni. Legelőször felöltöztettek minket, majd november 29-én elindultunk Velencébe, ott egy hajó várt minket, amivel elindultunk. Sok lengyel is volt a hajón, én tudtam jiddisül is, így én segítettem a Szochnutnak fordítani. December 4-én érkeztünk meg, bár azt hittem várni fognak, de engem senki sem várt, így bekerültem egy magyar kibucba. Másnap elköszöntem tőlük, bementem Tel Avivba, abba a házba, ahol az unokanővérem élt, akit értesítettem az érkezésemről, de ott mondták, hogy ő már akkor két hete Amerikába ment. Vissza kellett mennem a kibucba, azaz kellett volna, mert a pályaudvaron valaki a nevemet kiáltotta, az egyik legjobb barátom anyja volt az. Elkerültem hozzájuk, ott laktam. Dolgozni kezdtem, közben a barátom, aki katona volt, hazajött és hívott a környékre játszani, pingpongozni. Ahogy ott játszottunk a helyi pincér kijött, beszélgetni kezdtünk, majd ő mondta nekem, menjek el hozzá pincérnek, mondtam neki, nemrég kezdtem el dolgozni, géplakatos vagyok. Ő azt felelte, hozzá kell mennem, beszélek angolul, németül, jiddisül, én kellek oda. Felmondtam a munkahelyemen, beálltam hozzá. Októberig tartott a szezon, közölték, hogy jövő év májusában újra várnak. Nem volt gond, jól kerestem. Később már másutt is dolgoztam, több szállodában is, mint a King David például. Ez ment 1966-ig, amikor megismertem a feleségemet, nem akartam olyan sokat dolgozni, elmentem egy üzletbe vezetőnek. Tizenhárom év után egy másik céghez kerültem, majd betársultam egy másik kereskedőcéghez. Innen kerültem az egyetemi könyvtárba, ahol katalogizáltam, miután több nyelvet beszéltem. Ám ma már nyugdíjas vagyok, nyolc unokám van, hét fiú, egy lány, minden fiút a bar micvoja után elhoztam Magyarországra, hogy lássák a gyökereket.
Milyen ma büszke magyar, izraeli zsidónak lenni?
Izraelinek lenni, ez egy olyan fogalom, amit nem lehet felfogni, pontosabban azt, hogy megérkeztem az ember az országba, akkor volt egymillió-ötszázezer, ma már nyolcmillió-nyolcszázezer. Amikor kijöttem, nem volt semmi itt, jegyrendszer volt, ma már ha lehet ilyet mondani, Amerika mögöttünk van. Most jólét van, Izrael nagyhatalom. Az is igaz, hogy a zsidók állandóan szeretnek sírni, ezt nem lehet elvenni tőlük. Én azt mondom erre, az van leírva, hogy Mózes kivezette Izrael fiait Egyiptomból. Nagyon szerencsétlen volt Mózes egy ilyen néppel.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
