Amikor nem csak a Duna hallgatott, de Isten is
Kardos Péter főrabbi búcsúbeszéde a Margit hídnál talált áldozatok temetésén.
A Duna némán hömpölyög, keresztül Pest és Buda között. A Duna csendben hallgatja tűzijátékok rakétáinak zaját, látja azok fényét, visszatükrözi azt. A Duna némán hallgatja a hajók utasainak vidám énekét, halakat táplál, életet ad. A folyó őrzi a titkát. Most néhányat átadott nekünk.
A Duna akkor is néma volt, amikor a nyilasok kihajtottak bennünket a Tátra utca 25-ből, azon a téli késő délutánon. A Szent István parknál a rakparton kellett felsorakozni. Anyám fogta a kezemet, de éreztem, hogy a nővéremmel együtt ők sokkal többet tudnak, mint én. A nővérem belekarolt anyámba és valamit akart mondani. De anyám a tenyerét a szájára tapasztotta és rákiáltott: Nicht vor dem Kind! Nem tudom mennyi idő telhetett el, amíg elhangzott a parancs: Gyermekesek álljanak félre! Rendőrök kísértek vissza bennünket a kifoszott lakásba. Ahogy mentünk a lépcsőn géppuska hangja verte fel a lépcsőházat. Sorozat volt.
Nicht vor dem Kind! – figyelmeztette anyám nővéremet. A Duna akkor is hallgatott. Most azonban visszaadott valamit titkaiból. Csontokat. Mellékes, kiknek a csontjait. Talán azon a szombati napon a Margit hídon villamosozóké is, amikor felrobbant a híd. Talán azoké is, akiket gyermektelenek lévén ott tartottak a rakparton. Ők valamennyien áldozatok.
Ne felejts! Isten hét évtized után is gondoskodik arról, hogy betartsuk ezt a tórai parancsot. Ennél a koporsónál a rabbi Ezékiel prófétát idézi: „És kivitt engem az Örökkévaló egy helyre, amely tele volt csontokkal. És szólt hozzám. Emberfia, fel fognak-e éledni ezek a csontok? Isten pedig válaszol. Íme én küldök belétek szellemet, hogy feléledjetek. Adok reátok inakat és hozok reátok húst és bőrt, hogy megtudjátok, én vagyok az Örökkévaló!” Ezékiel ezen próféciája csontokról vetette meg a zsidó hit alapját a holtak feltámadásában.
De akkor nem csak a Duna hallgatott, de Isten is. De mi nem! Mi azokban a napokban a leégett gyertyák csonkjaiból Hanuka mécsest gyúrtunk. És amikor eljött az idő, elénekeltük a dalt, a háladalt, a csodáért, amit őseinkkel tett. Velünk miért nem tesz? – kérdezte az akkor nyolcéves gyermek. És megtörtént a csoda! Megmenekültünk, s azóta is ott bujkál minden túlélő lelkében a kérdés: Miért pont én?
Ezékiel csontlátomásával szemben nekem a látványban is részem volt. Nem látomás, látvány! Én láthattam volna ezeknek a csontoknak gazdáit is. Fiatal lányokat, idős asszonyokat. És láthattam volna gyermekeket. De hogy kerültek a folyóba gyermekek? Hiszen korábban azt mondottam, hogy a gyermekes szülőket kivették a halálra ítéletek csoportjából és hazakísérték. Legyen erre válasz a kiváló író lelket megrázó írásának egy részlete. Egy anya úgy próbálja egyetlen gyermekének életét megmenteni, hogy elhurcolása előtt beadja őt egy zárdába. Amikor visszatér, nem találja őt. De elmondják neki a tragikus véget. S most jöjjön az a részlet, amikor orvosának mesél. „Egyszer csak ott álltam a zárda kapujában, és meghúztam a csengőt. Dicsértessék! – mondtam és térdre estem a nővér előtt. Minoriták voltak, Isten szolgái. Hát kikben bízzak, ha nem bennük? A gyereket lefejtették rólam és lefektették egy ágyra, aludt. Föléje hajoltam, megcsókoltam és néztem az arcát. Hosszasan néztem, hogy megjegyezzem, ha sokáig nem látom viszont. Az Isten nem jár a Duna parton akkor főorvos úr! Nekem mások mesélték, hogy azon a reggelen sűrű köd volt. Fegyveresek törtek be a zárdába és minden gyereket elvittek. Abban a nagy sűrű ködben a Duna partra kísérték őket. Az enyémet is, sokakét! Főorvos úr, látom nem ért engem. Én már belenyugodtam abba, ami történt. Nem arról van szó, hogy ő már nincsen. Másról van szó. Azért nincs nyugtom azóta, mert örökké csak azt a képet látom magam előtt, ahogy szedi az apró lábait, ott, a Duna parton. És igyekszik lépést tartani a felnőttekkel. Mert szófogadó fiú volt. És én nem tudom, úgy érzem, megőrülök, ha erre gondolok. Hogy volt-e rajta kiskabát. Azon a ködös, dermesztő téli hideg hajnalon, volt-e rajta kiskabát. „
Eddig a részlet és a magyarázat, hogyan kerülhettek gyermekek is a folyóba. S hogyan a zárda tagjai? Hogyan Salkaházi Sára és a többi nővér? Ezékiel próféta húst és bőrt lát, amelyek majd beborítják a csontokat. Isten pedig majd szellemet lehel beléjük. Az alkalom, amelyen most itt vagyunk, fordított történetről szól. Ezeken a csontokon akkor hús és bőr volt. Gazdáikat Isten szelleme éltette. Először elszállt a szellem, utána a csontokról a hús s a bőr. Ezékiel próféciájának pontosan a fordítottja történt. „Hol voltál ember, amikor mindezt megcselekedted?” Válasz azóta sincs. S most itt állunk a csontok mellett és hiába várjuk a próféta próféciájának a megvalósulását. Csak a megnyugvás marad számunkra. Hogy végre pihenőhelyhez jutnak a kallódó emberi maradványok. Zsidók és nem zsidók, mindnyájan Isten teremtményei.
A költő sorai adjanak magyarázatot mindarra, ami történt.
Isten előtt nincs titok
Nem árul el semmit
Csak hallgat és kiolt.
Így lesz, így van, így volt.
S most pedig, búcsúképpen a maradványoktól, hadd szóljak azzal a mondattal, ami a zsidó sírköveken olvasható. Lelketek foglaltassék bele az örökéletűek kötelékébe. Úgy legyen. Ámen.
