Erdei Grünwald Mihály: Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – X.

Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból – X.

Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével

Ügynökügyek és ügyetlenségek

Talán a kilencvenes évek közepén jelentkeztem az Eötvös utcában, hogy adják ki a rám vonatkozó adatokat, hiszen a Magyar Rádió elnökségén dolgoztam tanácsadóként, s bár hivatalosan senki sem kérte tőlem, de én kíváncsi voltam, hogy milyen akták gyűltek össze az évek folyamán. Néhány konkrét esetről én is tudtam, de szerettem volna írásban látni. Nem volt szerencsém, olyannyira nem, hogy mindössze egyetlen fecnit kaptam félév elmúltával, amely ráadásul nem is rólam szólt, hanem egy beépített hölgyről, akit azért állítottak rám, hogy az ifjúsági klubokban tartott sci-fi előadásaimat figyelje. Megdöbbentem, és amikor visszakérdeztem, hogy hol a többi, azt válaszolták, hogy ha lesz még, majd kipostázzák. Mindennek már 17 éve, de azóta sem kaptam semmilyen levelet. Pedig kaphattam volna nem is keveset, de menjünk szép sorjában…

1960-ban, amikor hazajöttünk Izraelből, azonnal berendeltek minket valami titkos hivatalba, hogy beszámoljunk Izraelben töltött éveinkről. De mivel semmi olyasmit nem tudtunk mondani, ami számukra érdekes lett volna, többé meg sem kerestek.

1967-ben viszont egy fordított előjelű esemény történt. Betévedt a Váci utcai antikváriumba egy meglehetősen testes hazánkfia, és mivel én álltam közel a bejárathoz – még a nyitott Trinidad-Tobago-i rendszámú sportkocsiját is láttam –, egyenesen hozzám fordult, hogy keressek neki könyveket Bárdossy miniszterelnök úrról. Mondtam, hogy legfeljebb a korszakról tudok könyvet adni, amiben ő is szerepel. Erre végeérhetetlen előadásba fogott arról, hogy Bárdossy milyen pozitív figurája volt a Horthy-korszaknak, hiszen csak a zsidókérdésben értettek egyet, a németekkel való kapcsolatban nem, de hát a zsidókérdés intézésével meg az egész numerus claususszal mindenki egyetértett, és az így volt helyes, mondta nevetve a testes férfiú. No ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, hogy én mint érintett ezt nem hagyom annyiban. Törzsvevőim egyikéről tudtam, hogy valahol „fontos” beosztásban dolgozik, és másnap amikor bejött, elmeséltem neki az előző napi esetet, a Trinidad-Tobago-i rendszámmal. Két napra rá bejött, megköszönte a bizalmat, és azt mondta, nagy fogáshoz jutattam őket. Hogy kik voltak az „ők”, és mi volt a nagy fogás, máig nem tudom, de néhány nap múlva megjelent nálam egy ismeretlen harmincas fiatalember, és megkért, hogy ezentúl figyeljem a vevőket, mire nevetve válaszoltam, hogy én erre alkalmatlan vagyok, mert túl sokat beszélek, nem tudok titkokat megőrizni, de ígérem, ha megint betéved egy olyan ember, mint az, akiről beszámoltam, és hasonlókat beszél, akkor családi érintettségem miatt magamtól is szólok. Ebben maradtunk. Soha többé nem kerestek és nem kértek semmire.

1972-ben a trieszti európai sci-fi-konferencia után azonban ellenkező előjelű történettel gazdagodtam. A konferencián megismerkedtem egy Jan Fiedler nevű amerikaival, aki a Gyűrűk Ura nemzetközi rajongói táborának volt a vezetője. Mesélt a trilógiáról, plakátokat, szórólapokat hozott magával, s mivel látta, hogy Magyarországon még senki sem hallott erről a könyvről, mindjárt a kezembe nyomott egy angol példányt, hogy adjuk ki. Lelkesen meghívtam előadókörútra, interjút készítettem vele, amely meg is jelent a Magyar Ifjúságban, és levelezni kezdtünk. Akkor a Petőfi Sándor utcában laktunk egy kis garzonban a feleségemmel és ötéves kislányunkkal. Egyszer csak feljött hozzánk a házmesterné, és odasúgta nekem, hogy már többször jártak nála a Belügyből, és valami amerikairól érdeklődtek, akivel én levelezek, és aki állítólag holnap érkezik Budapestre. Nem értettem az egészet, hiszen én hivatalosan hívtam meg a TIT Természettudományi Stúdiójában működő science-fiction klubba Fiedlert, cikket írtam róla, amely meg is jelent, egyszóval semmi titkolni valóm nem volt, hiszen a klub titkára voltam, és azért, mert valaki amerikai, nem kellene engem megfigyelés alatt tartani. Nem akartam Fiedlernek kellemetlenséget okozni, ezért felkerestem öt évvel azelőtti törzsvevőmet, hogy nézzen már utána, mit akarnak tőlem és a vendégemtől. A választ 24 órán belül megkaptam. Az én ismerősöm, akivel hónapok óta levelezek, és akit épp készülök vendégül látni, az Egyesült Államok Frankfurt melletti támaszpontján dolgozik mint civil alkalmazott, és onnan küldi a leveleit bérmentesítve. Naivitásom bizonyítéka, hogy sohasem néztem meg a feladót, hiszen ő egy postafiókcímet adott meg, ám a bélyegzőn valóban ott szerepelt minden. Végül is kiderült, hogy pszichológusként dolgozott Frankfurtban, és a leszerelő katonákat készítette fel a civil életre. Ez volt a munkája, a Gyűrűk ura meg a szenvedélye. Akkor leszálltak ugyan rólam, és az is nyom nélkül maradt, hogy rámszálltak.


Shanty Intercepted Intelligence – flickr/rubin110

1978 és 1979-ben szellemi szabadfoglalkozású újságíróként bedolgoztam magam a Magyar Rádió tudományos szerkesztőségébe. Végül 1980-ban Márton Anna, az akkori szerkesztőségvezető – mint utólag kiderült számomra – jótállt értem, így kerülhettem oda belső munkatársnak. Méghozzá az akkori „elit-csapatba”: Simonffy Géza, Egyed László, Mihancsik Zsófia, Nonn Vera, Bán László, hogy csak néhány nevet említsek. És hogy miért kellett jótállni értem? Hát a rabbiképzős múltam miatt. De ez eltörpült valami olyasmi mellett, amiről én is csak tíz év múlva értesültem. De előbb egy másik eseményről, ami szintén nem került rá a lapomra.

1986-ban, mint rádiós szerkesztő és egyben a Háttér Lap- és Könyvkiadó Kft. igazgatója, a frankfurti nemzetközi könyvvásárra készültem. Az indulás előtti napon behívattak a személyzeti osztályra, ahol egy számomra ismeretlen, magát Tóthnak nevező középkorú férfi várt a Belügyből. Hosszasan kiokított, hogy mire vigyázzak Frankfurtban, milyen ellenséges anyagokat ne fogadjak el, és ne hozzak haza, majd elköszönt. Lementem a parkolóba, hogy hazamenjek csomagolni. Nyitom a Skoda ajtaját, amikor belülről pálinkával kevert sörszag csapja meg az orromat. (Sört csak azóta iszom, amióta alkoholmenteset lehet kapni, mert fáj tőle fejem. Pálinkát pedig csak nagyon ritkán, ha megkínálnak vele.) Nyitva hagytam az ajtót, hogy kiszellőztessem a kocsit, aztán beültem, és láttam, hogy a belső visszapillantó tükör félre van fordítva. Bekapcsoltam a rádiót, recsegett-ropogott. Másnap reggel felvilágosítottam az útitársaimat, mielőtt beültek volna, hogy mostantól a kocsiban csak hülyeségekről szabad beszélni, hadd szórakozzanak az elvtársak. Visszajövetelem után az első munkanap végén ismét sörrel kevert pálinkaszag fogadott, de ezúttal nem volt félrefordított tükör, és megjavult az addig recsegő rádió is. Itt a mese vége, amelyről ugyancsak nem olvastam azóta egy sort sem.

Ezzel szemben 1990-ben Izraelben kiderült, hogy én 1957 óta, azaz 13 éves koromtól izraeli állampolgár vagyok személyi számmal. És ezt a kiváló magyar Belügy mindvégig nem tudta, hiszen ha tudta volna, én sohasem kerülhettem volna a Magyar Rádió közelébe. Izraeli állampolgárságot ugyanis sohasem lehet elveszíteni, noha lehet mellette akár három állampolgársága is az embernek.

Hát ennyit az ügynökügyekről és ügyetlenségekről.

Erdei Grünwald Mihály, újságíró

Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével