A Gyerekjogi Egyezmény őrei a szülők
Nehéz feladat szülőnek lenni, hiszen folyamatosan izgulunk a várandósság alatt, majd jönnek az újszülött időszak napjai, később már gondolkodhatunk a bölcsődés, majd az óvodán, iskolán és így tovább. Több megoldás is van a szülők gondjainak orvoslására, például az, hogy a szülők összeszövetkeznek, érdekképviseleti szervezetet hoznak létre. Ezek egyike az Európai Szülők Egyesülete, melynek vezetője Salamon Eszter. Beszélt az általa vezetett szervezetről, de szóba kerültek olyan kényes témák is, mint az egyházi iskolák szerepe, de olyan komoly vitákat is kiváltható gondolat is, mint ezen iskolák működésének problémái is.
Mi is ez az egyesület, egyáltalán mi vezetett oda, hogy az Európai Szülők Egyesülete megalakult?
Hosszú a történet, én magam már 1989 óta foglalkozom gyerekjogokkal, felmerülhet a kérdés, hogy mi köze a gyerekjogoknak a szülőkhöz. Az ENSZ Gyerekjogi Egyezménye, ami a magyar jogrendnek már 1992 óta része, az egyetlen olyan dokumentum, ami a szülők jogait is biztosítja. Nem beszélve arról, hogy ki más lehetne a gyerekjogok legfontosabb óvója, védelmezője, mint maga a szülő, hiszen ez az alapvető feladata. Visszatérve a történethez, mint mondtam, gyerek- és diákjoggal foglalkoztam, aztán én is szülő lettem, s mint afféle buzgómócsing, belekeveredtem az iskolai szülői szervezetekbe. Ám mégsem ez vezetett engem az Európai Szülők Egyesületéhez, hanem Lóránt Ferenc barátom, aki sajnos már nincs közöttünk, 80. születésnapját ünnepeltük, s itt támadt Trencsényi Lászlónak egy ötlete, hogy nem kollégákat, kutatókat, az Országos Köznevelési Tanács tagjait kérte fel a köszöntő elmondására, hanem azokat, akik 1989-ben Lóránt Ferenccel kezdtek el a gyerekjoggal foglalkozni. Én is mondtam pár mondatot, erre indult be Trencsényi László agya, aztán nem sokkal később ott találtam magam az Európai Szülők Egyesületének egy konferenciáján. Számomra elég gyorsan kiderült, hogy ez nem egy gittegylet, hanem egy komoly lobbiszervezet, a magyar tagszervezete 2011 óta létezik, nagyon pici, de vannak hatalmas szervezetek is, csak a német tagszervezetnek 16 millió tagja van. Én egy ideig vezettem a magyar tagszervezetet, ezt a feladatot már átadtam, s immár második éve vezetem az európai szervezetet.
Mit is jelent ez, mik a céljai?
Az Európai Szülők Szervezete 31 országot fed le, az unión belül és kívül egyaránt. A célokat illetően nem könnyű válaszolni, már azért sem, mert nem egyéniek a céljaim. Vannak egyéni céljaim, de ezek egyelőre teljesen reménytelennek tűnnek, hogy nálunk, Magyarországon is vegyék észre újra, a szülőknek van dolga a gyerekekkel, nem szabad őket államosítani! Ez egyébként nem újkeletű, hiszen ezzel mindig is hadilábon állt Magyarország, mond hatni, ennek történelmi okai vannak, mert már amikor lehetőség adódott a szülői képviselet előtt, feltűnt egy ember, aki egy személyben lépett fel, aki a mai napig aktív, s – ha lehet ilyet mondani -, a mai napig is rendszeresen nyilatkozik, igen butákat. Az ő fellépésének „köszönhetően” minden kormány fenntartásokkal kezelte a szülői képviseleteket, sőt az eddigi jogi kereteket is kivették már a törvényből. Nekem személy szerint is az lenne a legfontosabb, hogy legalább oda jussunk vissza, mint akár 20 évvel ezelőtt.
Európai szinten?
Ott nekem nem az a célom, hogy egyéni céljaim legyenek, a szervezetünk maga, Európában, s a különböző tagországokban is alapvetően két dologért lobbizik, ezek a Gyerekjogi Egyezményben is szerepelnek. Egyfelől azt, hogy minden szereplő fogadja el, a gyerekek elsődleges nevelői, a szülők. Ők az elsők, mert reményeink szerint nincs olyan ember, aki szeret intézményeket kötelezővé tenni, nem beszélve arról, hogy az első időszakban a szülők vannak a gyerekek mellett. Amikor már intézményekbe járnak a gyerekek, akkor is a legtöbb időt a családdal, a szülőkkel töltik. Egy magyar gyerek reggel nyolctól délután négyig „tárolódik” az iskolában, heti öt napon át, az is csak nyolc óra egy napból, mellette ott van a szünidő is.
A másik lobby témánk, hogy a szülőknek ebben segítség kell, nem csak családi pótlék meg intézmény, ahová viheti a gyereket, hanem képzés, információ, szaktanácsadás, amit szintén az államnak kellene finanszíroznia.
Azt, hogy a tárolódik kifejezést használta, nem volt egy kicsit erős? Nem az a cél, hogy az iskolában oktassák a gyerekeket?
Rengeteg kutatás is kimutatta, ami a jelenlegi iskolákban zajlik, Európa nagy részében, az úgy ahogy van rossz. Az is igaz, hogy a szülők és a pedagógusok még nem találták meg a jó módszereket a jelenlegi helyett. Az nem véletlen, hogy a különböző alternatív iskolai kezdeményezések egyre népszerűbbé válnak, ahogy az sem véletlen, vannak olyan kormányok, amelyek ezeket a kezdeményezéseket megpróbálják elnyomni. Ahogy az sem véletlen, hogy egyre inkább terjed a homeschooling és az unschooling mozgalom. Ez arról szól, hogy tudatos szülők azt látják, hogy nem az a jó, hogy „én is túléltem, a gyerekem is túléli”, így azt látják, az iskolának mást, használhatóbbat kellene adnia. Éppen a napokban osztottam meg egy felmérés eredményeit arról, hogy alapvetően milyen készségek kellenek ahhoz, hogy valaki el tudjon helyezkedni. A fontosabb készségek közül egy átlagos iskola szinte semmit sem tanít meg, de még a híres skandináv iskolák sem. Így a szükséges készségek megszerzése a szülőre, vagy egy másik iskolára marad.
Például?
Például azt, hogy miként is kell gazdálkodni a meglévő büdzsénkkel, hogyan kell befizetéseket intézni, hogyan is kell magunkat prezentálni, de akár beszélhetünk az autóvezetésről, amit nem tanítanak meg az iskolák jelentős részében, ez utóbbi egyébként még 20-30 évvel ezelőtt lehetséges volt. Tehát rengeteg olyan praktikus dolog marad ki, ami a világban való eligazodásunkban nyújt segítséget. Vannak olyan iskolák, ahol a technika órán elméleti oktatás folyik, nem pedig az, hogy mondjuk, megtanítanák, hogyan is kell egy szöget beverni. Nem beszélve arról, hogy az elméleti oktatást még dolgozatok is követik, ahelyett, hogy mondjuk egy fadobozt kéne összerakniuk.
Nem lehet, hogy Ön, amikor pedagógiát tanult, az más tárgy volt? Mennyire tartja magát liberális szemléletűnek?
Nem hiszem, hogy egy másmilyen pedagógiát tanultam volna, inkább az lehet a probléma, hogy amikor én jártam a Tanárképzőre, akkor az még egy egészen progresszív csapat volt, egy új tanárgárda tanított minket, egy akkor még alig harmincéves iskolai formációban. Ám azóta nemhogy modernebbé vált, amit tanítanak a tanárjelölteknek, hanem inkább egy kissé régiesebb lett. Nekem, nekünk abban volt szerencsénk, hogy nagy egyéniségeket ismerhettünk meg, nem a tananyag volt fantasztikus. Én magam matematika-angol szakos tanár vagyok, olyan nagy pedagógusok tanítottak, mint Medgyes Péter, a későbbi nagykövet, államtitkár, de említhetem Sztrókainé Földvári Verát, ő egyébként számos tankönyv szerzője volt. Rengeteg segítséget kaptunk abban is, hogy ne a módszereket, ne a tananyagot nézzük, hanem a gyerekeket. Ha ezt a nevelést hívják liberálisnak, akkor én ezt vállalom. Úgy kell a dolgokat alakítani, hogy annak a gyereknek, annak a gyerekcsapatnak a lehető legjobb legyen.
Ön szerint miért van az, hogy amikor a gyerek nem érzi jól magát az iskolában, akkor a szülő egy egyházi iskolát választ, ahol a gyerek kivirul?
Azért nem mindegy, hogy itthon vagy külföldön. Külföldön a magyarázat roppant egyszerű. Nyugat-Európa nagy részén az egyházi iskolák az oktatási innováció letéteményesei. Ott találkozunk a leggyakrabban azzal, hogy valóban nyitottan, valóban a gyerekre szabottan, a családot, a környezetet bevonva végzik a munkájukat. Nekem ez egy nagy aha-élmény volt, mert a rendszerváltást követően a hazai iskolák az ókonzervativizmust jelentették. A legtöbb iskolában végtelenül kontraszelektált pedagógusgárda került, olyanok, akik arra hivatkoztak, vegyetek fel, mert nem voltam párttag, felvették, aztán kiderült, hogy nem volt jó pedagógus. Mára itthon nagyon sok iskolában nyilvánvalóan megváltozott. Az innovatív gondolkodású szerzetesrendek által fenntartott iskolákban, mint Pannonhalma, megvan az az eleme a nevelésnek, hogy az ottani pedagógusok a teljes idejüket a gyerekekre fordítják. Más iskolákban azt vették észre az elmúlt években, hogy náluk még megvan a pedagógiai innováció lehetősége, amit azért az új rendszerben kiöltek az állami iskolákból. Ahogy hallottam, az egyik egyházi iskola igazgatónője összehívta az egyházhoz tartozó gimnáziumok igazgatóit és azt mondta, itt a lehetőség arra, hogy mi vigyük a prímet, legyünk innovatívak! Meglátjuk, hogy ez mire lesz elég. Pár évvel ezelőtt Írországban egy katolikus iskolát látogattunk meg, ott nincsenek állami iskolák, csak protestáns és katolikus iskolák vannak, de olyanok, amelyek – megfelelve a Gyerekjogi Egyezménynek – vallástalan intézmények. Az olasz kollégák kérdezték is, mitől katolikus az iskola, ahol még keresztet sem lehet kitenni. Az igazgató válaszában a legszebb mondat hangzott el, ami jellemezheti az egyházi iskolákat, ahol tényleg kivirágozhatnak a gyerekek: Szeretjük a gyerekeket.
Nálunk is vannak egyházi iskolák, így zsidó iskolák is, mit tud róluk?
A hazai egyházi iskoláknak az a legnagyobb problémája, hogy a működésük alapvetően sérti a gyerekjogokat. Azért sérti ezeket, mert ezek az egyházi iskolák gyakorlatilag kötelezővé teszik a vallásgyakorlást a gyerekek számára, ez alapvetően ellentétben áll a Gyerekjogi Egyezménnyel. Nem biztosítják azt sem, ha valaki nem az adott vallás hittanát szeretné tanulni, akkor ő felmentést kapjon, netalán mást tanulhasson. Így a működésükkel sértik a vallásszabadsághoz való jogot. Ehhez eddig soha senki nem mert hozzányúlni 1990 óta.
De ne legyünk képmutatóak, de ha én a gyerekemet egy katolikus iskolába íratom, akkor nyilvánvalóan nincs ellenemre, hogy ott katolikus szellemben tanuljon, megtanulja a vallást, de beszélhetek zsidó iskoláról, ahol az Ószövetséget tanítják neki.
Az iskolának nem ez a dolga. Az iskola a köznevelés része, a hit, a vallás, az a család dolga. Az iskolákban az a legnagyobb probléma, hogy az iskolai előmenetelt befolyásolja, ha a gyerek úgy dönt, nem azt a vallást választja, vagy épen nem választ magának vallást, amit a szülei szerettek volna. Egészen addig, amíg egy hittant osztályoznak, a gyereknek kötelező erre a hittanra járni, akkor baj van. A Fasori Evangélikus Gimnázium időszakában, a II. világháború előtt, amikor még nem volt Gyerekjogi Egyezmény, nem volt törvénybe iktatva az iskolai vallásszabadság, teljesen magától értetődő volt, hogy a zsidó diákok nem jártak hittanra, nem jártak iskolába a zsidó ünnepeken, sőt a többiek sem mentek tovább addig a tananyagban. Ez egy mai egyházi iskolában gyakorlatilag elképzelhetetlen! Az előbb említettem az írországi példát is, az is egyházi iskola, ahol nincs hittan, de még azt sem vállalják fel, hogy a délutáni foglalkozások keretében készítik fel a gyerekeket a különböző egyházi vállalásokra. Helyette megadják a lehetőséget, hogy délután a gyerekek oda menjenek, ahova szeretnének. Van másik példa is, Portugália, amelyik szintén egy meglehetősen katolikus ország. Ott van egy tagszervezete az Európai Szülők Szövetségének, amelyik kifejezetten katolikus szellemiségű iskolákat tart fenn, ott az iskolák fenntartói a szülők, ők alapítanak, ők adják az igazgatótanácsot, ehhez persze kapnak támogatást az államtól is. Itt olyan mértékben nem vallástól függő az iskolába való felvétel, hogy külön biztosítják a hálál étkezést a muzulmán gyerekeknek.
Másként kérdezem, olyan korban vagyunk, ahol sokáig a zsidók nem lettek zsidók, a keresztények nem lettek keresztények, most viszont a gyerekeiktől tanulhatják meg azt, ami kimaradt nekik, istenhívő embernek lenni. Így tanulhatnak meg olyan szokásokat, amire előtte nem volt lehetőségük. Ez nem az iskola feladata? Mármint, hogy rávezesse a gyerekeket és így a szüleiket?
Erre már volt egy elbukott kísérlet, ami nem azért bukott el, mert nem volt jó ötlet, hanem azért, mert igazán senki sem akarta. Senki nem akarta abban a liberális szemléletben megvalósítani, hogy minden család, minden gyerek eldöntheti, milyen mértékben szeretne mondjuk zsidóvá válni. Volt egy alapítványi iskola, amit 1990-ben pont ezért alapítottak. Az volt az elképzelés, hogy a családok, a gyerkek kapjanak lehetőséget megismerkedni a hagyományokkal, biztosítsa az iskola, az alapítvány azokat a kereteket, hogy ki-ki a maga mélységében élhesse meg, gyakorolhassa a vallást, vagy csak megismerkedjen a hagyományokkal. Nem beszélve arról, hogy a zsidóság pont egy olyan vallás, ahol, ahogy azt Frölich Róbert mondta, a neológ közösség elvárja a rabbijától, hogy ortodox életet éljen, a hívő meg eldönti, hogy ő a maga részéről eldöntse, mikor jár el zsinagógába, vagy csak zsidónak érzi magát. Amikor az iskola kötelezően ír elő különböző penzumokat, egyébként még a hittan a kevésbé problémás, a legnagyobb probléma, amikor egy iskola – és az alapítvány iskola el is jutott ide egy pillanatban – vallásgyakorlást ír elő a gyerekeknek. Ez alapvetően sérti a Gyerekjogi Egyezményt, lehetne azt is mondani, hogy mindennap van istentisztelet, aki szeretne, az eljöhet, biztosan lesznek olyanok, akik elmennek, de ezt kötelezővé tenni?! Ez részben sérti az egyezményt, nekem meg borsózik a hátam tőle. Amikor az Amerikai Alapítványi Iskola létrejött, én tanítottam ott két éven át, készítettem egy szociálpszichológiai felmérést, mert nagyon érdekelt. A második évben már elkezdődött az ortodoxia felé fordulás, megnéztem a hatásait. A harmadik évben eljutottunk odáig, hogy a gyerek otthon nem ette meg az anyukája főztjét, mert nem volt kóser a háztartást. Remélem, hogy nem ezt akarjuk elérni.
Bízunk abban, hogy nem ezt akarjuk elérni, köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
