Lassan kirajzolódik a paletta
Dr. Erdő Péter bíboros a katolikus egyházról, a zsidó-keresztény párbeszédről, a világegyház kihívásairól is beszélt.
Nem lehet Öntől nem megkérdezni az állam és az egyház kapcsolatát. Azt lehet látni, ahogy javulnak a viszonyok a zsidó és katolikus egyház között, úgy mintha egyre jobban állnának ki kölcsönösen egymásért, időnként az állammal szemben. Hol tartunk most, akár a szociális, akár az oktatási területen?
Az állammal szemben, ez kicsit túl erős, mert nem mindig harcról van szó, sokkal inkább az állammal kapcsolatos feladatok területén lenne a pontosabb. Itt van egy kategória, amit a jog részben ismer, részben nem, részben másként, de a köznyelv már évtizedek óta használja, ez pedig a történelmi egyházak kifejezés. Ebbe Magyarországon a zsidóság is beletartozik. Azt, hogy még hány bejegyzett egyházat jelent, ez a zsidóság belső fejlődésének, tagozódásának a kérdése. Ám egészként kétségtelenül a történelmi egyházak egyike. Mi minden fűz minket össze? Például a nemzeti kultúra kialakításában az évszázadok során játszott szerep. Ebben egészen biztosan egy csónakban evezünk! Még az is, hogy mennyi mindent elveszítettek ezek az egyházak akár a tulajdonukat, akár egyéb értékeket tekintve. Összefűznek minket nagyon konkrét és súlyos emlékek mind a nácizmus, mind a kommunizmus idejéből. Ezeket részben fel kell dolgozni, részben meg ezek után egyfajta újjászületést is létre kell hozni. Érdekes ezt is figyelni, akár odáig menően is, mint egy zsinagóga építése Csepelen, vagy egy közösség megújítása Dél-Budán. Itt ugyanolyan módszerekkel építik a közösséget, mint nálunk egy jó plébánián, összehozzák az ifjúsági közösséget, a baba-mama klubot. Látszik egyfajta újjáéledés, ebben is hasonló pozícióik vannak a különböző történelmi egyházaknak. Van egy intézményfenntartói szerep, ezzel is összefüggésbe lehet hozni az együttműködést. Itt egyébként katolikus és zsidó hasonlóság van, ugyanis mi is abban vagyunk érdekeltek, amit a törvény nem csak, hogy lehetővé tesz, de szem előtt is tart, hogy szociális, oktatási, kulturális intézményt az egyház azért tart fenn, hogy ott a sajátos szellemiségében folytasson tevékenységet. Ez is hasonló helyzetet eredményez, ezt kell a társadalom felé tisztelettel kifejezni. Ez egyfelől egy világos megjelenést jelent a társadalom előtt, ugyanakkor egy korrekt önkorlátozást is! Nem arról van szó, hogy bármilyen intézmény, bármilyen szellemiséggel, felekezeti jelleggel, összetétellel működhet, csak mi legyünk a fenntartók, hanem arról, hogy ezekben valóban magunkat fejezzük ki! Sok ilyen területet lehet találni, még most is keressük akár a médiában azokat, amelyek képesek egy egyházhoz közeli képben megszólalni. Itt is lehetnek reális kapcsolatok.
Voltak gesztusok, események, mint a II. Vatikáni Zsinat, Nostra Aetate, most a Pázmány rektorának a döntése, aki biztosan kikérte az Ön véleményét is, mely szerint úttörőként az európai egyetemek között vezette be a Holokauszt oktatását. Önnek mi a véleménye ezekről?
A kurzusról, annak bevezetési módjáról nem kérte ki természetesen a véleményemet, hiszen ilyen kérdések nem is tartoznak rám. Azt kétségtelennek tartom, hogy egy ilyen kurzusnak haszna lehet, a pontos megfogalmazását, elhelyezkedését egy képzésben, a tartalmát is, azt majd a tapasztalat mutatja meg. Azt gondolom, lehet jelentős haszna, az évek érlelhetik olyanná, hogy az egész történelemszemléletünket gazdagítsa. Egy olyan programról, oktatási elemről van szó, ami a curriculumban egy kis óraszámot jelent, a kötelező, vagy a kötelezően választható közismereti előkészítő tárgyak közé tartozik, ami nem a szakmai képzés része. Ez egy másik filozófia, nem lehetetlen egy másik egyetemi kontextusban, minden karon, az ott oktatott tárgyaknak megfelelően elővezetni ilyen témákat, mert egészen más egy bölcsészkaron, mint egy teológiai karon, ahogy más egy műszaki fakultáson. Mindezekkel együtt úgy látom, ebben van egy lehetőség, ahogy remélem, ez józan fogadtatásra talál majd. Tudjuk, hogy nagyon sokféle hang elhangzott, az egyetem feladata, hogy a konkrét programot és a konkrét oktatást megfelelően alakítsa.
Ön bíborosként nem csak itthon, de Rómában is tevékeny, legutóbb egy konferencián vett részt. Lehet erről bővebbet tudni?
Ez egy sajtókonferencia volt, ahol arról volt szó, hogy a Püspöki Szinódus titkársága mutatott be egy munkaokmányt, aminek alapján kell majd lefolytatni októberben a szinódusi vitát. Ennek az okmánynak az előtörténete az előző Szinódus zárószövege, majd a világegyház felé szétküldött 46 kérdés, az erre kapott válaszokat kiértékeltük, ennek alapján a titkárság egy olyan dokumentumot állított össze, amely nem feltétlenül a Szentszék hivatalos álláspontja. A beérkezett válaszokból egy gazdag tematika állt össze, ami alkalmas arra, hogy további hozzászólásokat és válaszokat váltson ki. Ez egyébként a Szinódus feladata. Nagyon fontosnak érzem, hogy két valóság, két társadalmi tény szinte mindenütt a világon felmerül. Az egyik az intézményellenesség, az intézménytől való félelem, vagy tartózkodás. Ennek jele, hogy csökken a házasságkötések aránya, nő a házasságon kívüli, de kétségtelenül tartós együttélésé. Ez a polgári házasságot is nagymértékben érinti, olyannyira, hogy vannak országok, ahol a tartós együttélések polgári házasság nélkül történnek, tehát egy világjelenségről van szó. A másik, ez az intézményellenesség sokszor késlelteti az elköteleződést a házasságkötésre, de akár a hivatás, a foglalkozás megválasztására is. Látjuk, a diplomaszerzésnél is kitolódik az életkor, a fiatalok az egyik fakultásról a másikra mennek át, keresik a helyüket, félnek az elköteleződéstől, azt mondják, ha ezzel a diplomával akarok egész életemben dolgozni, az egy csapda. Hátha nem kapok olyan jó állást, nem keresek vele annyit, biztos ami biztos, tartsunk több vasat a tűzben. Ugyanilyen, számomra szomorú, hogy ez a halottaink kezelésében is érezhető. Mintha a halál is kezdene privatizálódni, főleg olyan országokban, ahol a törvények megengedik, hogy a hozzátartozók hazavigyék az elhunyt hamvait. Beteszik a szekrénybe egy nejlonzacskóban, elszórják, ahol tetszik, mondván, az az övék. A keresztény szemlélet szerint az emberi test nagyszerű eszköze a kommunikációnak, azon túl, hogy Isten ajándéka, s az embert tiszteljük.
A kommunikáció eszköze?
Igen, a kommunikáció eszköze, amíg élünk, a beszédünk, a gesztusunk, a tekintetünk, a tetteink. De ugyanígy kommunikáció az imádságunk és a test nélkül ez nem létezne. Halálunkban és halálunk után is kommunikálunk a testünkkel. Ha egy társadalom megbecsüli a halottait, ha megőrzi az emléküket, akár fizikailag is, eltemeti őket tisztességgel, akkor azt közvetíti az élők számára, hogy a mi életünk egy nagyobb összefüggésbe illeszkedik. Magasabb értelme van és ez az élők világában is pozitív ösztönző erő. Ha viszont azt mondom, ez mindegy, akkor ez az élet számára is rossz hangulatot kelt. Van még valami. Az ember méltósága, az egyes emberi személyé, ha eltemetjük, mintegy az emberi közösségnek, részünkről az egyháznak a részeként nyugszik az illető, ha viszont hazaviszi valaki, akkor ő úgy tekinti, az az ő tulajdona, de az egyik ember nem tulajdona a másiknak, még a rokonának sem. Azt hiszem, ezen a ponton is van átgondolni és tisztázni való, például a magyar temetkezési statisztikákat látva, ahol eléggé elgondolkodtató tendenciák vannak. Mi igyekszünk ezen is valamelyest segíteni, nehogy valaki azért, mert például anyagilag gyengén áll, ezért ne temesse el a hozzátartozóját. Vannak lehetőségeink, hogy ilyenkor segítsünk, ez persze az általános tendenciát nem változtatja meg. Ez mind az intézményektől való félelemhez tartozik. A zsidó vallási közösségnek ebből a szempontból is üzenete van az egész társadalom számára, mi ezért hálásak vagyunk, mi is azt mondjuk, az emberi testet tisztelni kell!
Melyik a másik nagy témakör?
A másik, a családokból álló közösségek kialakulása, a helyi szinten, plébániai szinteken, lelkiségi mozgalmakban. Ezek a közösségek egymást segítik, még közösen is imádkoznak, olvassák a Bibliát, beszélgetnek. Ugyanakkor a hétköznapi élet dolgaiban is segítik egymást, ez nagyon fontos. Mintha a nagy intézményektől való meneküléssel párhuzamosan egy kisebbfajta közösségi élet csíráit látnánk, amelyek adott esetekben még a családi élet kríziseiben is segítenek. Egyszerre látszik egy elidegenedő, és egy közösségi szinten újraszerveződő világ. Ez nagyon érdekes, erre nekünk reagálnunk kell.
Amikor Önt kinevezték bíborosnak, akkor kapott az Örökkévalótól pluszenergiákat és pluszóraszámokat, hiszen magyar egyházvezető ennyit még nem volt jelen a Vatikánban, mint Ön és akkor nem beszéltünk az itthoni tevékenységeiről?
Valóban sokféle feladatom van, persze nem mindegyik kíván állandó jelenlétet, van olyan, amelyik évente egy-két utazással megoldható, mint a kongregációs tagságok. Már az elődeim is tagjai voltak különböző kongregációknak. De sokat utazom a szinódusok, a tanácskozások alkalmából, itt is sok mindent lehet tenni. Magyarországn, a magyar egyház jelenléte a világegyházban ma erősödőben van, hiszen szerzetesek, világi papok nagyobb számban mehetnek ki tanulni, Rómában is sokan tanulnak, vannak, akik már tanítanak is, vannak, akik valamilyen megbízásból valamelyik egyházi hatóság számára végeznek munkát. Azt hiszem, lassanként egy paletta rajzolódik ki, ez normális dolog, csak évtizedekig el voltunk szigetelve.
Amikor Rómában jár, akkor Ön misézni is szokott. Hol?
Amikor a Magyar Intézetben lakom, akkor az intézet kápolnájában misézem mindennap, vagy az én templomomban, a Santa Balbinába, ha valamilyen hivatalos programom van, akkor különböző helyeken. Nemrégiben a via Giulia közelében egy kis templomban a Magyar misék alkalmából,de miséztem a Szent Péter bazilika altemplomában, a Magyar kápolnában, szóval sok helyen miséztem már, szenteltem papokat a Santa Maria Maggioréban.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
