… egy nappal ezelőtt avatták újra a Pásti utcai Ortodox Zsinagógát.
B. P. barátom három héttel ezelőtt megkért, hogy írjak néhány gondolatot…amolyan debrecenit… és olyat ami a zsidóságról is szól… és mi legyen a cím? – kérdeztem. levél apámnak – hangzott azonnal a válasz.

Levél Apámhoz!
(levéltöredék)
(töredék egy élethez)
(avagy élettöredék)

…egyszer sem szólítottalak így.
nekem mindig apa vagy apu voltál.
és az vagy ma is.

… akkor most újra kezdem a levelet:

Drága Apa!

az első levél, nem tudom lesz-e több,
csak azt, hogy írnom kell.

mert megígértem neked.
még akkor, amikor jártunk azokra a nyavalyás kezelésekre.
ha elkészül, elmondom.
elmondom, milyen lett,
erről akkor beszéltünk, amikor mindketten tudtuk – ott legbelül -,
már nem lesz erőd ahhoz, hogy láthasd,
de azt nem, hogy a szó is kevés lesz.

emlékszel?
akkor kezdték felújítani, amikor kiderült, hogy beteg vagy.
minden egyes alkalommal a kezelések vagy a vizsgálatok után, ha mentünk haza,
erre kellett jöjjünk.

megálltunk az utcában, és az autóból figyeltük,
mit csinálnak a munkások.
nem értettem, miért olyan fontos neked, ha csak egy pillanatra is, de itt lehess,
lásd az utcák fényeit, halld azt a tompa morajlást
ami a piac utca felől minden alkalommal megérint,

érezni az ódon házakból párolgó dohos illatot,
melyek a régmúlt indián füstjelei.

szép lesz ez, fiam. szépnek kell lennie.
már nagyon kopott volt – mondtad,

kopott, mint a zsidóságunk
(poros, vakolata hullott zsidóság),
elvesztve a falak korábbi színeit, megfakultan hivalkodott a jelennel.
a falakon a csupasz tégla kilátszott,
mint testből kibontott szív.

szeretted ezt a helyet, a hangulatot, ami elvitt messzire, a dédszüleink világába.

ez volt a te egyik világod,
és ez lett az én egyik világom is.

a másik?
a másik valahol Erdély hegyei között,
ott, ahol a kanyargós Maros incselkedik azokkal a dölyfösen álló nagy hegyekkel.

sajátos világ, amolyan mesebeli.
mesebeli király mesebeli birtokai.
(az utolsó napokra csak ez maradt meg.)
ebben a mesebeli világban, valahol hetedhét országon túl
ott vagyunk mi.
harcolunk a kitalált jó mellett és próbálunk valami nagy ellenséget legyőzni.
mintha mi lennénk önmagunk ellensége. és ha szerencsénk van, akkor igazi királylány is jár
a bátorságunkért. azért, hogy kiálltuk a próbát. a próba itt van a szívben.

sokszor békítetlenül állunk a világgal szemben, pedig az olyan szépen van kitalálva.
legyen az a hely bárhol a világban, vagy akár itt, a Pásti utcában.

szeretted ezt a helyet.
szeretted, mert benne volt a gyerekkorod,
benne volt a felnőtté válás minden apró pillanata
azzal az üzenettel, amit nagyszüleink ránk hagytak.

az Arany János utca és a Hatvan utca között, el a Darabos utcáig megállt az élet.
történhetett bármi, valódi grundként lehetett itt elbújni.

itt voltak a barátaid, akiktől az élet rövid időre, még ha el is sodort,
az utolsó éveidre velük újra megtaláltátok egymást. azokkal akik életben maradtak.

te itt nőttél fel
én itt nőttem fel.

emlékszel?
hányszor jöttünk együtt a közös ünnepekre és beszéltük, na, majd, ha a zsini elkészül,
na akkor, akkor lesznek szépek az ünnepek.
egyet sajnáltál csak, hogy nagypapa, aki a Petőfi téri Zsinagóga utolsó kántora volt, itt már nem énekelhetett.

nem tölthette be érces baritonja ezt a teret, illetve csak egyszer, 1954-ben.

sokat beszélgettünk.
az utolsó hónapokban csak ültünk egymás mellett, és nem kért a gondolat a szóból.
ültünk órák hosszat némán, és mégis tudtuk, mi van ott belül.

ha úgy láttam mennem kell, akkor szólaltál csak meg: ne menj fiam, ha van időd, maradj még egy kicsit. mesélj, a Pástiban mi történik?
amikor neked kellett menned, akkor már nem volt ott a szó…

emlékszel?
egyszer arról beszéltünk: hogy jobb?
úgy ha zsidó magyar, vagy magyar zsidó.

aztán rájöttünk, a világ leggazdagabb emberei vagyunk.
olyan gazdagság van mindkettő mögött,
hogy a sorrend nem fontos,
csak a tudat kell,
a tudat, hogy magyar és zsidó is.

és aki ezt megérti, az érezni fogja,
érezni az Erdély hegyei közül visszakúszó múlt illatát,
mint a tavaszi friss hajtásokét.

sokat beszéltünk arról, hogy gyerekként milyen érzés volt nekem,
amikor itt álltam a Pásti udvar közepén.
nyitva volt a zsinagóga és a vágoda ajtaja (huzatos világ),
és éreztem a térnek mint a zsidóságomnak a porszagú üzenetét.

azt mondtad – kitisztul ez fiam, meglátod.
ma már tudom, a lélekre gondoltál.
itt bent olykor felkapja a szív a gondolatot, mint őszi szél a leveleket, azokra homokköpenyt húz, majd alant újra elszórja azt.

úgy kért apró lépésekkel bennem helyet minden,
minden, amire tanítottál, és minden, amire tanítottak.

emlékszel?
nemrég együtt ültünk itt a padok között.
a padok mélységéből nem látszottunk ki.
nem is kellett. itt volt a szív és itt volt a gondolat.
az ő játékukból maradt meg mára mindaz,
amit belül zsidónak mondanak.

mert belül ez megmaradt.

még, ha kopottas,
még ha vakolata hullott,
akkor is itt van.

most is itt ülök a zsinagógában, de már egyedül.
most már nem kopottas, most már nem vakolata hullott.

megszólalnak a gondolataim,
mintha belekiabálnám a térbe, hogy jól hallhassa mindenki.
tudom, hogy itt vagy, és itt van az a több ezer debreceni zsidó is, aki, akkor távol maradt, és itt vannak mások is, akik, mint hűtlen szerető, elhagyták ezt a világot… szó nélkül.

és nem kell a szó most sem.
üzen a tér, kifordítja belőlünk a gondolatot, hogy megtöltse ürességét, amit az évtizedek imái mulasztottak el.

emlékszel?
egyszer arról beszéltünk, hogy milyen szépen is van a természet kitalálva.
a fák majd egy éven át nevelgetik ágaikat és leveleiket, amiktől ősszel megválnak. Olykor láthatóan és nehezen. (te és én nehezen váltunk el egymástól, talán nem is történt meg.)
a száradt levél leesik a földre, majd lassan eltűnik benne.
eltűnik, hogy táplálhassa a gyökereket, és ha tavasz lesz újra, leveleket bonthassanak az ágak.
friss hajtásokkal, igazi, nyers fa illatával.
mint a nemzet, amelynek új hajtásai és levelei mi vagyunk.
és ha eljön az idő, akkor belőlünk táplálkozik.
abból, amit mi kaptunk tőletek, és amit mi adhatunk a gyermekeinknek: a magyarságunkat és a zsidóságunkat.

és én mindezt köszönöm.