Deák Csillag

Forráskód

A Kortárs Művészeti Szalon második estjén Benkő Lilla festőművész, Potozky László író és Halper László gitárművész volt a meghívott vendég, akikkel a képzelet világáról, működéséről az est háziasszonya, Kappelmayer Zita beszélgetett.

Benkő Lilla szerint „az esőt hallgatva megnyugtatóan jó aludni”. Mondjuk, egy erdőben (Erdő, 2015). Titokzatos táj, a fák gyertyalánggal égnek és világítanak. A sziklák mintha megindulnának, fenyegetőek, hiába simák, nem szilárdságot sugallnak. A nyúlánk, törékeny fák védtelennek tűnnek, önmagukba zártan ragyognak a kék és csillagos ég alatt. „Az üveghegyeken túl”, olvastuk régen a mesében. Ott vagyunk. Benkő Lilla képén is üvegből vannak a hegyek, zöld üvegből, amely néhol sárga. Kísérteties táj. Kietlensége vonzza a szemet.

A Hajnal (2014) című kép a reggeli bódultság táncát ábrázolja, az illatot, amelyet követve sorakoznak az állatok. Az ösztönös vágy és mozdulat hatása védtelenné teszi őket. Nem áldozati körtáncot látunk, inkább az álomba szakadt testet, amely mozog ugyan, de öntudatlanul teszi. Foglyok, holott talán ők a vadászok. A sejtelmes sötétből, egy tisztásról a bokrok, fák közé vonulnak, elrejtőznek. A színek összhatása az, ami megragadja a néző tekintetét. Több égitest ragyog az égbolton. Kék, narancssárga, lila. Húsvét lenne? Dérvége (2014) alkotása jelzi, Benkő Lilla elvarázsolt világban él, ott találja meg azokat a formákat, amelyek egyszerre valóságosak és a valóságban nem létezők. Mintha a fák járnának, gyökerükkel a talajra tapadnak, belekapaszkodnak a földbe. Hideg és elszigetelt világ. Egy befagyott tó jege repedezik, rian a jég, megtörik. Éled a természet. Egy kidőlt fára is hasonlít a látvány. Nem bírta a ráfagyott vizet. A sejtelmes fényfoltok akár a bolyhok, a ridegséget, a hidegséget oldják.

Az Alvó sarki róka (2013) a tájba simul, egyedül van, de vele a táj, védi, hull a hó, előbb-utóbb befedi az alvó testet, amely nyugalmat, biztonságot áraszt. Benkő Lilla mesél, fantáziája révén kötődik a gyermeki kor élményéhez, a lassan magára eszmélő tudathoz. Vigyáznak rá, félelem nélkül képes ott lenni, ahol van. A róka fehér színe rejtekező szín, de itt mégis valahogy kiválik a tájból, azonosítható. Levadászható.

Benkő Lilla nyolc alkotását hozta el a Kortárs Művészeti Szalon kiállítóterébe. A terem két végében négy-négy képet láthattunk. A legtalányosabb alkotása a Forrás (2012). Már nem az Öreganyó őzikéjét látjuk, amelynek eltörött a lába. Itt a piros szín a kihívás jele, az életé, ellenszegül a halálnak, a veszedelemnek, amely valahonnan les rá. Látjuk a pápaszemes kígyót, amely figyel – a képtől távolabb állva úgy hat, mintha egy varázsló lenne. Nem is a bárányt látjuk, mert érezzük az állat büszke fejtartását, az önfeledtséget, szíve dobog és világít. A vér színe mégis az áldozatot is felidézi bennünk, az ártatlanságot, a szüzesség elvesztését, a beavatást. Nem tudjuk, hogy sikerrel jár-e, csak sejtjük, hogy igen: a túlélés sikerül. „Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk, s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon.” (Rainer Maria Rilke)

Kölüs Lajos

A sokrétegű, lazúros, átcsillanó festék

A kis herceg szellemét látom felbukkanni Benkő Lilla képein. Fiktív terekbe viszi tekintetünket, halljuk a hóesést, a jég repedését, miként is világítanak a mélyből magasba törő fák, amelyek pálcika vékonyak, a fényre vágynak, a fényre jutnak, valami ismeretlen törvénynek engedelmeskedve. Szimbolikus és szürreális világ részleteit látjuk. Ott vagyunk a képben, megérinthetjük a tájat, a számunkra ismerős és ismeretlen lényeket. A figurativitás és az absztrakció formáit keresi és ötvözi. Talán még szögletesnek, gyermekinek tűnnek a képek, ez azonban csak a látszat, a saját formanyelvén szólal meg a művész, azonosíthatóan. Kortársaihoz szól, akik a média világában nőttek fel, másként figyelik a szemük elé kerülő tárgyakat, világot. Fogalmaik még inkább a belső, gondolati és érzelmi viszonyuláson alapulnak, mintsem a külvilág nyers tapasztalatán, megértésén. Érzékelik, hogy ezer szállal kötődnek környezetükhöz, de számukra egyszerre idegen ez a világ, a mesét, a fantáziát emelik pajzsként maguk elé. Benkő Lillánál ez még az önkifejezés formáinak ismétlését, variációit is jelenti. A visszatérést egy-egy formához, alakzathoz (nyúl, róka, pálcika), egyre tágítva ezek asszociációs terét. A fantáziavilág bűvöletében él, ott teremti meg saját belső valóságát, teszi érzékletessé.

„Munkáimra jellemző az a szenzitív látásmód, ami megmutat szemmel nem feltétlenül érzékelhető részleteket a világból. A fantáziát és a valóságot gyúrom össze egy utalásokból álló szimbólumhalmazzá. A csodák, mesék, egyszerű történetek megoldása egyszerre festőien laza és megszerkesztett. Kicsit képregényszerű, szürreális, expresszív.” (Képregényszerű, szürreális, expresszív. Beszélgetés Benkő Lillával)

Sorozatokban gondolkodik, lépésről lépésre követi belső vízióinak alakulását, kiteljesedését. Lényei magányosnak tűnnek, akkor is, ha csoportban jelennek meg. Társas magány. Képeinek kontextusa széles sávot ölel fel, a líraiságuk a mese természetéből adódik. Azon felismerésből, hogy a mese is valóság, a valóság meg mesévé válik sokszor.

Sétát teszünk Benkő Lilla erdejében, hegyei között. Önmagunkra ismerünk, elhagyott fantáziánk teremtményeire. A gyermeki és felnőtt világ közti utakra, sávokra, üres terekre, arra az időre és helyzetre, amikor már nem gyermek, de még nem is felnőtt az ember. Kapaszkodik valamibe, mint a gyermek játékaiba, éjjelente vele alszik el, nappal hozzá beszél, cipeli, vonja magával, mert tőle remél biztonságot. Benkő Lilla képein a társas kapcsolatokra is felfigyelhetünk, a játékba hívásra, a létezés közös örömére és leküzdhetetlen, ismétlődő vágyára. „Én már úgy nőttem fel, hogy élveztem azt, amit anno a feministák több generációja harcolt ki a nők egyenjogúsága érdekében. Saját életemben azt tapasztaltam és tapasztalom most is, hogy a nők egyenrangúak. Nőnézőpontom leginkább színhasználatomban nyilvánul meg”, idézi mondatait az Új Művészet. Benkő Lilla bemutatott képein nincs nemek közötti harc és küzdelem, alávetettség, kiszolgáltatottság. Lényei nemtelenek, toposz jellegűek (őz, nyúl, róka), felismerhető bennük a védtelenség, ártatlanság, kiszolgáltatottság, önfeledtség, mulandóság és szabadság utáni vágy, illetve a szabadság megélésének öröme, olykor a végzet, a sorszerűség. Nem alkalmazkodik elvárásokhoz – bár trendi, ennek a vágynak nem rendeli alá művészi elképzeléseit és a képek gondos, szigorú megformáltságát.

Benkő Lilla (1986, Debrecen) festőművész, Budapesten él és dolgozik.

Deák Csillag, Kölüs Lajos további írásai