Rubin Eszter: Bagel
Stieréknél és nálunk a Kohav családban is, a férfiak élnek tovább, az évtizedek alatt megszámlálhatatlanul sok liter ünnepi húslevest megfőző asszonykezek hamarabb kifáradtak. Amikor még szegény mama élt. Ha elutazott valaki a családból, mindig húslevessel, saját kezűleg gyúrt cérnametélttel. várta haza.
Unokaöcsém, Ruben bar micvo-jára tyúkleves készült ötven főre, a levesbetét kreplach volt. Ehhez a töltött tésztához össze kell gyúrni a lisztet tojással, kicsit sózzuk, pihentetjük, azután kinyújtjuk és köröket szaggatunk. Megtöltjük darált hússal, rá egy-egy újabb tésztakorong, és mehet a levesbe. Kevesen ismerték, nem sokan kóstoltak ilyet korábban, de mindenki dicsérte a zsidó tortellinit, a bar micvo utáni ebéden.
Ruben bátyja, Jonatán maceszgombóccal kérte esküvőjére a húslevest, nyolcvan darab kacsaszárnytő került bele, meg is lett az eredménye, gyermekáldás mindjárt az első évben. Kisfiú az elsőszülött, igazi kis vasgyúró az a gyerek, már két hetes korában emelgette a fejét. Rengeteg húslevest evett a gyermekágyas anyuka, attól lett sok anyateje, majd kicsattan az egészségtől. Csodálatos esküvőjük volt a Balaton felvidéken, ahonnan a menyasszony családja származik. Dédmama kézzel horgolt csipkéit viselte a lány. Kissé megsárgult az évtizedek alatt, ehhez igazította a többi anyag színét a varrónő. Az erős lenvászonból varrt, rusztikus, törtfehér ruha alja fűszálak hegyét súrolta, ahogy a levendulából font hüpe (1) felé haladt a szerelmespár. Kibontott hajú, mezítlábas menyasszony, évszázados csipkefátyol alatt, a falusi zsinagóga kertjében. Halott zsinagóga. Erre az alkalomra megnyílt a mindig lakattal zárt kertkapu, egyetlen napra újra élettel telt meg az évtizedek óta csöndbe burkolózó kert.
Hosszú szoknyás, fejkendős asszonyok jártak egykor a női karzatra vezető nyikorgó tölgyfalépcsőn, a menyasszony nőági felmenői. Most kúszó lila akác növi be a leomló törött fokokat. Vakolat törmelék, üres ablaknyílások, burjánzó vegetáció. Pár éve külföldi üzletember vásárolta meg a zsinagógát, számára a düledező falú, valaha impozáns épület mit sem ér. Nem gazdája, csak tulajdonosa a régi zsidó imaháznak. Neki dolgozik az idő, drukkol a vastag erős indáknak, hogy mielőbb lebontsák a műemlékvédelem alatt álló, roskadozó falakat.
Valaha évekig gyűjtötte a pénzt a közösség a mennyezet kék mintáira, amelyeket egy tehetséges vándorfestő álmodott a fejük fölé – nyomai helyenként még mindig látszanak. Csak a kile (2)nincs már sehol. Visszajöttek még páran a Soá után, azok közül akik életben maradtak. Megpróbálták ugyanott folytatni I-tenben meg nem rendült hitük irányította életüket. Nem lehetett. Nem látták őket szívesen a faluban, kínos volt a jelenlétük. Hiszen hagyták elhurcolni őket, és amint nagy döndüléssel rájuk csukódott a vagon ajtaja, már hordták is szét a szomszédok az üresen maradt házból az ágyneműt, párnát, takarót, tányérokat, lábost, bögrét. Átcipelték az ágyakat – ezeknek már úgysem kell. Szélnek eresztették a zsidó macskát, ásóval agyonütötték a kutyát, mert csak nem tágított a sarkukból, míg felásták a zsidók kertjét, hogy megtalálják az elrejtett aranyat. De hiába dolgoztak annyit a forrón tűző nyári ég alatt, nem találtak semmit. Ki tudja, hová rejtették azok a ravasz zsidók a harácsolt kincseket.
Végül nem volt maradásuk a túlélőknek. Nap, nap után szembejött az utcán halott édesanyjuk ruhájában egy-egy helyi helyi asszony. A párttitkár ellenőrizte a zsidókat a zsinagógában, mit csinálnak szombaton, mi ez a gyanús gyülekezés. Lehetetlenné vált itt az élet. Persze mindig is az volt, csak sokáig, túl sokáig nem akartak szembesülni vele.
Eltűntek mindenütt a vidéki zsidók végleg, üresen tátongó tóraszekrények, málló téglák, szomorú imaházak maradtak utánuk. Élettel többé senki meg nem tölti a néma épületeket. Magányosan várják a pusztulást, hűen egykori gazdáikhoz, akik egykor héberül felhangzó imával töltötték be a teret hétköznap reggelenként és minden ünnepen.
Talán az árván maradt zsinagógák is alijázhatnának (3) az Ígéret Földjére, egyesével elbonthatnánk a megszentelt téglákat, hogy beteljesítsék Herzl Tivadar álmát ők is. Nem kell megvárni míg az enyészeté lesz minden darab kő, újra felépülhetnek, új értelmet nyerhetnek akár a Negev sivatagban is. Eleve lehetne így építkezni. Pár ezer évnyi tapasztalat alapján igen praktikus volna a könnyűszerkezetes zsinagóga építészet, bárhol felállítható bét’hakneszet (4), a közösség instant háza. Bármikor összecsukható, könnyedén csomagolható mobil zsinagóga. Gyorsan elbontható otthonok, nem baj, ha nem fér be a Steinway, zongora úgysem kell. A zsidó gyerek hegedülni tanul, mégiscsak könnyebb bepakolni a hegedűtokba, amikor menni kell. Mindig kell.
