Kardos Péter: Tanítóm, Mesterem, Példaképem

Új Élet / Mazsihisz
„Emberség, tudás, diplomáciai érzék, szóértés minden korosztállyal. Ezt temettük 5775. svát hó 17-én.” – Kardos Péter főrabbi mesteréről a néhai Prof. Sschweitzer József nyugalmazott országos főrabbiról.

Kinneret Photo

Az ember

Soha nem voltam a tanítványa – a rabbiképzőben. Mindig is tanítványa voltam – a hétköznapokban. Ő (volt) a példaképem évtizedeken keresztül, pontosabban fél százada.

Csodáltam Őt, különösen azért a tulajdonságáért, amit magamban hiába is kerestem. Mivel sosem volt. Diplomáciai érzék. Tudom, a rabbi e nélkül is az, ami. De ettől (is) lesz olyan, mint Ő (volt).

Nem lehet véletlen, hogy az elmenését követően a politikai elit vezetői, pártok (a Jobbikot kivéve), társegyházak, a kormány által elismert és el nem ismert felekezetek is lerótták kegyeletüket. Amikor a rabbikar vezetője volt, s amikor már nem, akkor is hozzá fordultunk, ha bölcs válaszra volt szükségünk.

A felelet előtt mindig(!) héber idézetet mondott fejből talmudból, Szentírásból, Rásiból, vallásfilozófiából stb. – majd magyarra fordítva válaszolt. Diplomáciai érzékét sajnos sokszor kellett latba vetnie, különösen a rendszerváltást követő időkben.

Jó, hogy nem lett politikus. Jó, hogy nem kötelezte el magát semelyik oldalon. Csak a mi oldalunkon! S hogy mindezt milyen szinten tette? Naponta böngészem a médiát (a szerkesztéshez kell) a szélsőjobbtól a szélsőbalig. Az a neonáci portál, amely egyetlen ismertebb zsidó halálát sem hagyja gyalázatos és kegyeletsértő kommentár nélkül –Róla hallgatott. Ez részükről felér egy együttérzéssel a gyászolókkal…

A rabbi

Mipné dárché solajm – a békesség kedvéért. Ez volt az ars poeticája. Ami az utóbbi három évtizedben sokszor elütött a Síp utca gyakran vérmes viselkedésétől, reagálásaitól. Ezért volt értékesebb, amikor Ő vált vérmessé. Amikor visszaküldte a feladónak a 30 ezer forintos „kárpótlást”.

Legutolsó rabbiavatásán azt a két növendékét bocsátotta útjára, akik most temetési szertartását végezték. Évekkel ezelőtt a Mindentudás Egyetemén tartott, s a tévé jóvoltából mindenkihez eljutó ökumenikus húsvéti ismeretterjesztő előadásban is ők voltak társai. Részéről a szeretet, részükről a Mester iránti tisztelet tartotta össze a most csak a halál által megszakított kapcsolatot.

Néhány hónappal ezelőtt egy rabbivizsga elnökeként olyan jelenetnek voltam tanúja, amit mifelénk alighanem egyszer él meg az ember. Miközben a vizsgatanács értékelte a két leendő rabbi tudását, az egyik tanár odalépett Elé, és minden különösebb előzmény nélkül megcsókolta a kezét. Amikor a napjainkban szokatlan tette felől kérdeztem: régi zsidó szokás a tudósnak kezet csókolni – válaszolta. Egyébként az illető rabbi-tanárt nem erről az oldaláról ismerjük…

És akkor most hadd idézzem fel az ominózus pápalátogatás perceit. II. János Pál találkozott a Hitközség vezetőivel. Mindenkivel váltott néhány szót, s amikor Schweitzerre került a sor, a döbbenet lett úrrá az amúgy is feszült légkörben.

A pápa, amikor bemutatták neki, egy ismert jiddis írótól idézett egy mondatot, mire a professzor folytatta az idézetet, s a világ legtermészetesebb hangján „világosította fel” II. János Pált annak újtestamentumbeli párhuzamáról. Tudásából nem csak előnye származott. Hátránya is.

E sorok írója folyamatosan fültanúja volt annak, hogyan akadályozta valaki a Síp utcában évtizedekig(!) feljutását Pécsről a fővárosba. Az illetőnek a maga szempontjából igaza volt. A nálánál sok-sok fokkal nagyobb tudású és tiszta erkölcsű kolléga csak zavarta volna tevékenységében.

Ember és rabbi

„Légy ember és légy rabbi, s nálad ez egyet jelentsen!” – mondotta egyik avatóbeszédében Scheiber Sándor. Schweitzer Józsefben találkozott e kettő. Amikor 30 esztendővel ezelőtt Scheibert utolsó útjára kísértük, azt mondtam: már csak egy maradt! Egy a 19.-20. századi klasszikus rabbimodellből.

Emberség, tudás, diplomáciai érzék, szóértés minden korosztállyal. Ezt temettük 5775. svát hó 17-én.