Odakint köd és hideg, január tizedike.
Talán az idő teszi, talán a helyzet
miközben a múlt az időt eszi, elfogy a tér, eszét veszti.
eszét a nappalnak…beburkolja a délt utánba
ráfordítja fájdalmát az estére, mint a mában
jelenlévő jelenetben a jelent tévő.
csak ülök és nézem a légürest;
gondoltam ma rád, talán sokat is
lehet sokat gondolni? sokat ha nincs valaki?
gondolni szüntelen? unosba hajszolva minden idegen
érzést, mert zavar… ilyen az emlékezés
azt mondtad, mikor beszéltünk:
a világ nem kerek kisfiam
nem ellenkeztem, mert igazad volt.
a világ addig mutatta kerekségét még volt remény benned
hogy túlélheted
nem úgy, mint mások, akik aszott bőrüket lobogtatva vonulnak
kényes haraggal a semmibe.
te remélted, hogy egy elegáns kép megmarad
benned…és bennünk rólad
hogy is lenne ez másképp, nem mutattad meg azt
mi módon emésztette fel a múltadat a jelen nagy zabálója
és állta útját a holnapnak.
azt mondtad már jó lenne a vég
és láttam komolyan gondoltad
nem volt ott a szemedben a huncutság, ami minden rosszat eddig elkísért.
de most is mosolyogtál, amikor azt mondtam szeretlek
és nem hagytam, hogy a szemedben megjelent könny a mosolyt utolérje
én töröltem le dacolva az érzéssel, ami nem akart elengedni téged
dacolva mindennel, ami ott lebegett, akkor a szobában és ott létük
terhessé vált.
felemlegetett világ.
felesleges frázisa az időnek. inkább beszéljünk másról
ne arról mi kerek és mi nem.
így éreztem akkor
azt mondtad szeretsz, de ez már nem az, amit ember el tud viselni
a fájdalom, mint konok óriás, a kezdetektől ott volt melletted
néha rád ült és süket mélasággal figyelte, ahogy próbáljuk letolni rólad.
az óriás győzött senki sem tudta elhitetni veled, hogy nem létezik többet
azt mondtad, most már beszélnünk kell róla
arról, hogy hova indulsz
belül majd szétfeszített a düh, a tehetetlenség
kerestem a gondolatokat; mit nem mondtam el még
neked, hogy vidd magaddal, mint útravalót
és a hosszú úton, ahol pihenő biztos van
mint hegyi út szélein a kispad, ami mellett
megállsz, öledbe helyezett táskád
szétnyitva kémleled,
keresed
hol a hetven év
s a hetvenben az én néhány szavam
tudtam, akkor fillért sem ér, de mégis
valamit mondani akartam
mondtam egy viccet neked és mosolyogtál
örültem, hogy érted, örültem, hogy a szád nem azt a kínokra rajzolt ívet fogja mutatni
néhány pillanatig,
hanem a régi világot idézi meg
de most nem volt harsány nevetés, most nem volt apás kacagás
most mosoly volt, és egy könny újból, amit hagytam utolérni a szád
nehéz beszélgetés volt emlékszel?
halkan beszéltél, már-már suttogva
én közel hajolva figyeltelek miért ilyen ez a jelenet
rájöttem később,
az utolsó apa fia beszélgetés volt
ott ültem a lábadnál, mint egykor gyerekként
emlékszel? a vasárnap délután úgy talált bennünket
hogy lábadat ölelve feküdtünk
vártuk a délután mélysárga színeit
de most óvatos voltam, félve rátettem a kezemet a lábadra
féltem hogy porlik a csont
porcelán féltés
már nem bántott téged senki, hagyták hogy te ad fel
azt mondtad:ez így nem jó… már erőd sincs
a kezedet sem emelted, pedig milyen jó volt, amikor a fejemre tetted
kohén dolog
szombat volt, már kiment az ünnep
nem tartottunk semmit mert, mint a gyógyszeradagod úgy folyt össze minden
még a napok is
hányszor akartad, csak magad miatt, csak magunk miatt
de elmaradt, másként fogadtuk, és másként adtunk neki utat.
én még simogattalak, gondoltam talán az érintés visszatart
talán te sem akartál elengedni akkor, bevallom azt hittem lesz még nap
talán egy vagy kettő, de nem
a másnap a te rohanásod lett
a világból el… el innen
soha nem kérdeztük miért lett így
soha nem kértük számon senkin
soha nem is éreztük
hogy a múltra, jövő nem lesz
csak egy nagy lábnyom, ami a felszántott földbe beletapos és mélyebb barázdát húz
mint a gép, ami karcolt, száraz feketébe, porzó kényszert
azt mondtad vigyázzak magamra
mint kisgyerekként, mikor útra engedtél
azt nem mondtad, kisfiam, már felnőtt lettél
én mondtam ki, egyszer,
valami megint dühös délután
amikor azt néztem a fájdalom miként rajzolja át
az arcod és a tested
miként rándul görcsbe minden
a tehetetlenséggel megfeszítve.
odakint köd és hideg,január tizedike
nem maradt más mára, csak a kádis öröme
keserédes öröm
Jiszgádál vejiszkádás sömé rábo böolmo di vöro chiruszé vöjámlich málhuszé….
