Zárt kapuk, nyitott szívek, sárga csillagok
Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 21-én sárga csillagot kötelezően viselő zsidó polgároknak a sárga Dávid-csillaggal jelölt házakba kellett költözniük. A csillagos házak Budapest-szerte szétszórva helyezkedtek el, ma ezekből mintegy 1600 áll, rájuk és rólunk szólt a szombat.
Igazán péntek délután kezdődött el a „Csillagos Házak Napja” a Gellérthegy és Kmetty György utcai emlékezésekkel. A két helyszint a Hetényi család története köti össze. Az unoka, Hetényi Zsuzsa visszaemlékezéseiből, korabeli családi fényképekből rajzolódott ki Dr. Hetényi Géza orvosprofesszor családjának története. Az érdeklődőkön kívül a szemben lévő irodaházból is átjöttek, kérdezősködtek, ott maradtak végig. Csodálkoztak, hogy a naponta látott épület, valamikor csillagos házként működött.
Szombat kora reggel hosszú sor kígyózott a Balzac u. 24-es ház előtt. Itt Alföldi Róbert és Mautner Zsófi várta az érdeklődőket. A pici udvari kert hamar megtelt. Szinte a vendéglátók „nyakában” álltunk. Többen voltak kint, mint bent. Alföldi Róbert alig tudta kinyitni a „Szakácskönyv a túlélésért” című könyvet, melyből részleteket és pár receptet olvasott fel. Elhozta magával személyes emlékét is, egy bekeretezett sárga csillagot. Ennyi maradt meg barátjából. Mautner Zsófi Lichtenwörthből hazatért nagymamájáról beszélt, majd a könyvből életre kelt püspökkenyér szolgált reggeli kóstolóként. Jutott a kint állóknak is, mert mindketten „repetát” adtak. Senki nem távozott csalódottan.
Az Újpesti rakpart 5 azon három ház közé tartozott hetven évvel ezelőtt, mely portugál védettség alatt állt a vészkorszakban. (A Pannónia utcai és a Katona József utcai volt a másik kettő). Itt a Portugál Nagykövetség tartott megemlékezést a ház falán elhelyezett emléktábla előtt. Antonió Mendes nagykövet úr rövid beszédében méltatta országa két embermentő diplomatája, Sampaio Garrido és Teixeira Branquiho tevékenységét, majd mécseseket gyújtottunk és egy szál fehér rózsát helyeztünk el az emléktáblánál. A nagykövet úr elmondta, hogy hazájában is minden évben megemlékeznek a két embermentőről.
A ház lakói elzárkóztak egy kivételével a megemlékezéstől. A közel kilencven éves hölgy, aki túlélte a borzalmakat elmondta, hogy a nagykövetség mindenkit értesített a megemlékezésről, de csak ő jött ki.
Ugyanez az elutasítás fogadott minket a Falk Miksa utca 18-20. szám előtt is. Borgula András, a Gólem Színház vezetője másként képzelte el ezt a napot. Közös sütést, főzést, egy nagy közös asztalnál emlékezést terveztek a ház „örökbe fogadásával” egybekötve. A lakók egy része azonban ehhez nem járult hozzá. „Az előadás nem maradhat el” jött a vész forgatókönyv. A társulat tagjai hajnalban otthon megsütötték a Szakácskönyv a túlélésért két receptjét, a csokoládébombát és a vaníliás kiflit. Igaz kicsit módosították, mert nekik nem állt össze a tészta. Közel hatvanan szorongtunk a járdán álló nagy kerek asztal előtt. A társulat egyik tagja viccesen meg is jegyezte, hogy egy-egy előadásukon nem jelennek meg ennyien. Többen jelezték, hogy ők is Lichtenwörthből tértek vissza, de ők nem tartoztak azokhoz, akikről a könyv szól. Egy hölgy a könyvben szereplő, receptekkel teleírt cetliket is mutatott. A megemlékezés végig jó hangulatban telt, végül Borgula András a Gólem Színház készülő, őszi bemutatójának hátteréről mesélt, amelynek alapja a „szakácskönyv” lesz.
A fentieken kívül városi séták, felolvasások, közös zenélés, éneklés, filmvetítések várták azokat, akik megismerni akarták az életet az egykori csillagos házakban. A közel száz program között nehéz volt a választás. Pontos tervezést igényelt. Sokan a program térképével, pontos időbeosztással jártak házról házra.
Akadtak olyan épületek, melyek kapuikat is kitárták, sajnos nem ez volt a jellemző. A legtöbb helyen a tavasszal kiragasztott sárga csillagok is csak egy-két napot éltek meg. Még azok is, amiket a házon belülre tettek ki. Beszélgettem névtelenségbe burkolódzó túlélőkkel, utódokkal is. Olyan vélemények is elhangzottak, hogy „aki túlélte emlékezzen otthon, aki nem, az felejtse el”, „Többen jöttek vissza, mint akiket elvittek”, „Most, hogy megtudtam milyen házban élek, elköltözhetek, ha tudok”.
Én szégyelltem el magam helyettük is. A vészkorszak eseményei velünk, szüleinkkel, nagyszüleinkkel történtek. Az életünk, a történelmünk része. Ha nem beszélünk róla, akkor is megtörtént. Sérültek azok is, akik átélték, és azok is, akik később már felnőttként ismerték meg családjuk agyon hallgatott történetét. Nem kellene, hogy így legyen. Kellenek az ilyen napok, ezt mutatták a programokon résztvevők számai is. Jó volt látni azt is, hogy egy-egy ház előtt a program vége után ismeretlen emberek ott maradtak és beszélgettek.
2014. június 22.(sztorma(GHCJ)
