Vérvád térben és időben
A Bét Sálom zsinagóga Tudástárának következő előadása a vérvádakról, azok történetéről szól. A szervezők Kende Tamás történészt hallgatják meg, aki már évek óta kutatta ezt a témát, egy nagy sikerű könyv és számos tanulmány szerzője. Az előadásra március 8-án, 19 órától kerül sor a Bét Sálom zsinagógában.
A vérvádnak, mint szónak, kifejezésnek a hallatán Magyarországon a legtöbb embernek Solymosi Eszter, Tiszaeszlár, az antiszemita izgatás jut eszébe. Főleg annak a fényében, hogy még a rendszerváltozás utáni demokratikus Országgyűlésben is beszéltek még erről az esetről.
Az Encydopedia Judaica meghatározása szerint: „Vérvád az az állítás, hogy zsidók nem zsidókat, általában keresztényeket gyilkolnak meg azzal a céllal, hogy vért szerezzenek Pészachra vagy más rituális célokra.”
Azonban azt nem sokan tudják, hogy a történelemben számos olyan eset ismert, amikor nem zsidókat vádoltak rituális gyilkossággal. Ilyen vád érte a római időkben az őskeresztényeket, később különböző eretnek szektákat, Oroszországban a votjákokat, nálunk a cigányokat, stb.
Kende Tamás könyvében bizonyítani igyekszik, hogy nem valamiféle felülről szervezett szélsőjobbos összeesküvést látni minden vérvádeset mögött. A vérvád kialakulásának történetében a középkortól a 18. századig, „mint előítélet, a vérvád egy antropológiailag konstans démoni koncepció, amely más és más alakban, de valószínűleg mindenütt felbukkan, ahol legalább két, szignifikánsan különböző emberi közösség él egymás mellett. Azaz a konfliktus a többség és a kisebbség között alakul ki.
A vérvád tehát nem egy adott nép sajátja, tértől és időtől, sőt a nagypolitika széljárásaitól is független, látensen sok helyütt jelen van, csak az a kérdés, hogy milyen tényezők együttállása szükséges ahhoz, hogy a hiedelemből konkrét bírósági ügy váljon.
Három szintje van a vérvádak kialakulásának, ezek az előítéletek, tudatalatti félelmek szintje (bizonyos idegenek rituális gyilkosságokat követhetnek el); másodikként egyfajta felfokozott lelkiállapot, tömegpszichózis,”karneváli hangulat”, amely a passzív tudást a felszínre hozza (húsvét, keresztes hadjárat, válsághelyzet, stb.); végül pedig a rituális gyilkosságokról szóló több évszázados (ál)tudományos szakirodalom.
Ezek együtt azonban még nem elégséges feltétele a vérvád kitörésének, kell egy szereplő, aki a három szintet összekapcsolja, aktivizálja.
Kende Tamás azt bizonyítja, hogy ezt a „játékszervezőt” a helyi értelmiség egyes képviselői testesítik meg, akik egyfelől ismerik a helyi hagyományokat, a gondolkodást, de a „szakirodalmat” is, és így „elősegítik”, hogy az emberekben tudatosodjanak félelmeik, ellenszenvük pedig célpontot találjon.
