Regős Róbert Ez még csak a kezdet!
Dallasban néhány fokkal melegebb van ugyan, mint odahaza, ám a szél – 32 km/h-át mondanak – befúrja magát a kabátom alá, s egészen beleborzongok, amikor a Renaissance Tower irányában átvágok a Griffin Streeten. Miközben a kávézóban üres asztalt keresek magamnak, azon tűnődöm, miféle frusztrációk gyötörhetik azokat, akik ilyen elnevezést képesek adni, tulajdonképpen tökéletesen jellegtelen, arctalan toronyházaknak. Sokan vannak, talán ez teszi, hogy nem keresek választ a kérdésre, s röstelkedem is egy keveset, mert lássuk be, már a felvetésben is ott bujkál némi alattomos, európai fölényesség.
Egyetemista forma fiatalok állnak fel az egyik asztaltól. Gyorsan leülök, s a hátizsákomból előveszem a karcsú tabletet. Kicsit idegesít ez a hely. Úgy néz ki belül, ahogy kívül is. Lelketlen az egész. Még hogy renaissance. Némi bájt legfeljebb az kölcsönöz neki, hogy mindenki gyorsan és halkan beszél. Mintha azt latolgatnák magukban, mennyi van még hátra az ebédidőből. Rengeteg mondandójuk lehet egymás számára. Titkos párocskák jönnek itt össze, néhány percnyi izgalmat lopni unalmas hétköznapjaik kiegyensúlyozottságába. Ha nem látnám, a hangjuk akkor is elárulná őket. Azt a negyvenes éveinek inkább a végén járó férfit például, meg a vele egy asztalnál ülő, kicsit túlsminkelt, középkorú nőt. Az asszony puszta hanghordozásából kitapintható, hogy csak olyan dolgokról fecseg, melyekről, jelentéktelenségük miatt otthon a férjének eszébe nem jutna beszámolni. A férfi pedig hosszan, kitartóan néz a szemébe, ahogy az első randevún szokás, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem untatja ez az egész.
Annyiszor megfogadtam már, hogy a Starbuckson kívül nem rendelek kávét. Az se jó, de mégis, kicsit emlékeztet az otthonira. A regular gyakorlatilag ihatatlan. A decaff ugyanolyan pocsék, de abban még koffein sincs. Maradok az előbbinél, s french vanilla ízesítésű kávétejszínt kérek mellé, hogy az élményszerűségnek legalább valami illúziója a társammá szegődjön. Kettőre várnak, gondoltam átfutom előtte még egyszer a mondandómat. Nem tudom, más hogy van vele, de nekem szokásommá vált, hogy amikor bekapcsolom a számítógépet, automatikusan rávetem magam valamelyik hírportálra. Idekinn talán még erősebb késztetést érzek ahhoz, hogy egy kis hazait olvassak.
Ezúttal is özönlenek a hírek, de úgy tűnik, ma mindent felülírnak a diákok megmozdulásai országszerte. Szegeden Kormányhivatal-, Budapesten híd-foglalás, Parlament elé vonulás. Alig győzöm kapkodni a fejem. Főleg a Hallgatói Hálózat követelései, szúrnak szemet. Azon gondolkodom, itt mennyit értenének mindebből az emberek. Ha odaállnék eléjük, s megkérdezném őket, mit szólnak a szabad elhelyezkedést korlátozó hallgatói szerződéshez, vagy ahhoz, hogy megsértheti-e az állam az egyetemek autonómiáját, szerintem – jó szokásukhoz híven – ajánlanának egy drága pszichoanalitikust, aki aztán, miközben jól megkopasztana, hosszú kezelés során próbálná meg kiverni fejemből a hasonlóan ostoba gondolatokat.
A minisztérium persze próbál kommunikálni. Nem sikerül neki. Azt még innen is érezni, hogy ennél bénábban meg sem szólalhatnának. A hallgatókért és nem ellenük irányulnak a változások… Míg korábban 50 ezer diák tanulhatott állami segítséggel az egyetemeken, főiskolákon, mostantól a rendszer lényegében teljesen nyitottá válik, és akár 100-120 ezer diák is tanulhat ingyen.
Nevet mindenki. Pontosan tudják, hogy a tízezret alig meghaladó államilag finanszírozott férőhely, a jövőjét a felsőfokú diploma megszerzésében látó új generáció 80 %-a számára teszi teljesen reménytelenné a továbbtanulást, és vele együtt a társadalmi felemelkedést. Az indulatosabbak persze a szájukra veszik Hoffmann Rózsa államtitkár asszony nevét is.
Élőképet is sikerül elérnem. A párezres tömeg derűsen vonul épp a Parlament felé. Néhányuk kezében transzparens, másokéban fáklya. A háttérben kékes fények villódznak. Nem aggódom. Annyira békés az egész. Zúg a semmit rólunk nélkülünk, a nem hagyjuk, meg a szabad egyetem, tandíj ne legyen.
Amerikában nem kell tanulni a demokráciát. Az itteniek generációk hosszú sora óta születnek bele. Olyan számukra, mint a levegő. Együtt élnek vele. Észre sem veszik, hogy körülöleli őket. Mi egyelőre érzékenyebbek vagyunk. Magyarország évtizedek után emelte fel a fejét, s ébredt szabad öntudatára. A Parlament felé vonuló egyetemisták szülei, nagyszülei még hordozzák azokat a reflexeket, amelyek jelzik a veszélyt. Amikor újra helyettük, a megkérdezésük nélkül, a nemzeti konzultáció zagyvaságát harsogva akarnak dönteni a fejük felett, ezek a hidegben vonuló lányok és fiúk is ugyanúgy megérzik a veszélyt, ahogy a családjuk. Csak épp ők már nem fognak ilyen hatalmat elfogadni.
A rendőrautók kékes fényének táncában egyszer csak elkezd hullani a hó. Ez még csak a kezdet! Ez az utolsó rigmus-töredék, amit még elcsípek, aztán kikapcsolom a gépet. Mindjárt két óra. Várnak rám. Most érzem először igazán erősen, hogy jó volna otthon lenni.
Dallas, 2012. december 10.
