Regős Róbert: Az utazó további megpróbáltatásai
Hol is hagytam el? Az a fránya 1276 km, ha lassan is, de csak-csak elfogyott. A gép, elérve a chicagói nemzetközi repteret, szelíden ereszkedni kezdett. Aligha tudom szavakba önteni azt az érzést, ami akkor fogott el, amikor 18 óra elteltével újra felvillant a biztonsági övek bekapcsolására figyelmeztető felirat, s a pilóta megnyugtató hangja tudatta, hamarosan földet érünk. Talán a Halálos fegyver 3-ból kölcsönvett szó, a PIRAMIDÁLIS fejezi ki legjobban a megkönnyebbülésnek azt a legfelső fokát, amit akkor és ott átéreztem.
10 és fél óra egyhuzamban az A340-300-ason bizony komoly megpróbáltatás. Megbízható, kipróbált gép, mondaná egykor pilóta édesapám, s biztos hozzátenné, hogy 1993-ban állították őket először forgalomba, 297 utas szállítására képes, és megjegyezné azt is, hogy 2008 óta nem gyártják, meg rám zúdítana még milliónyi adatot a szárny hosszáról, a hajtóműről, a hatótávolságról. Hiába, a repülésből nem lehet kigyógyulni. Nekem azonban most mindennél fontosabb az a finom zökkenés, ahogy az utasszállító kerekei elérik a kifutópálya aszfaltját, s hogy a pár perce felvillanó figyelmeztető lámpa végre kialszik. Megérkeztünk.
Dehogy érkeztünk meg. A megpróbáltatások csak ezután kezdődnek. Szó nincs arról, hogy már az Államokban volnánk. Először meg kell várnunk, amíg előbányásszák a babakocsit a gyereknek, ami azzal a meglehetősen kellemetlen következménnyel jár, hogy a velünk együtt utazók valamennyien előbb járulhatnak a Bevándorlási Hivatal szigorú tekintetű tisztje elé. Itt arra ne számítson senki, hogy az otthon működőképes „gyerekkel vagyok” felkiáltás különösebb kedvezményekre jogosítaná. Mivel semmit nem könnyít a helyzetemen, az sem vígasztal, hogy útitársaimnak is ki kell várni a sorukat. Vagy tucatnyi gép utasai sorakoznak előttük.
Szóval közel háromórányi sorban állás, alapos kikérdezés, ujjlenyomatvétel és fotózás után megindulhatott a küzdelem a csomagokért. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha valamelyik elkallódik. Már csupán negyedórányi rohanás választ el a bejárattól, majd egy vezető nélküli vonaton újabb 40 perc a parkolóig. Jókora reptér. A szállodában végre percnyi nyugalom, de tényleg csak percnyi, mert a szervezet félreérthetetlenül jelzi elégedetlenségét a repülőgépen biztosított ellátással. Őszintén, most talpaljunk újabb órákat, amíg rálelünk valami diétás, fitnesses, ilyen-olyanmentes, és persze a dietetikusok által ideálisnak vélt menüt kínáló, szóval táplálkozástudatos helyre? A szállodához közel belebotlunk egy Dunkin Dounats-ba. Ahogy belépünk, s végignézek a testes vendégseregen – kicsattanó mosolyok mindenfelé, anorexiának nyoma sincs –, azonnal tudom, hogy hazatértem. Jöhet valami egészségtelen energiabomba.
Másnap kezdődik a munka. Az előadóterem felé tartva azon tűnődöm, mivel is kellene kezdenem. Az első benyomás tényleg fontos. Aztán ahogy belépek az auditórium ajtaján, hideg borzongás fut végig a hátamon. Középkorú, bajuszos irodisták kötött kardigánban, meg középkorú, bajusztalan irodistanők unalmas kosztümökben. Sehol egy fiatal. Oké, szedd össze magad. Nem lesz itt gond, csak dobd el a tervbe vett poénokat, s daráld le a lehető legszárazabban a mondanivalód, súgom magamnak a receptet az atyai jó barát, a nemrégiben maga mögött kérdés nélkül betölthetetlen űrt hagyó Lax Tamás hangján. Aztán mégis belém bújik a kisördög. Lesz, ami lesz, egy próbálkozást megér. Bemutatkozás, mondom, a gazdasági válság miatt kértek fel erre az előadásra, nem azért, mintha tudnám a megoldást, csak épp jóval olcsóbb vagyok azoknál, akik ugyanúgy nem tudják, de azt állítják magukról, hogy igen. Egyetlen, ám számomra rendkívül kínos, számukra meg talán zavarba ejtő másodperc, aztán kicsit nehezen induló, de egyre erősödő nevetés. Van humoruk! Győztem! Már nem lehet baj.
Európai szemmel az itteniek kicsit furcsák. Amerikai szemmel meg biztos én vagyok az. Tulajdonképpen kedvesek, közvetlenek. Már az első délután elvisznek a Lou Mitchell’s-be. Ez az 1923 óta működő étterem amúgy pont olyan, mint a felpörgött amerikai életvitel hasonló árfekvésű, a filmekből jól ismert étkezdéi, ám van egy kultikus különlegessége. Nem messze innen, a Jackson Boulevard és a Columbus Drive kereszteződésétől indul a The Mother Road, az országutak anyja, azaz a híres nevezetes Route 66, s vezet le csaknem 4.000 kilométeren keresztül egészen a Csendes óceán partjára, Los Angelesig. Ez az irgalmatlan hosszúságú aszfaltcsík mindössze 11 év alatt készült el! Játsszunk csak el a gondolattal! Közel 90 évvel később, az útépítés technológiai robbanásainak sorozatát követően Magyarországon ma meddig tartana ugyanez? A Lou Mitchell’s a húszas évek óta jóformán semmit sem változott. Na, jó, a steak frissnek tűnik.
Chicago igazi nyüzsgő metropolis. A zenerajongó helyieket épp egy szimfonikus zenekari fesztivál tartja lázban. Olyan az egész, mint valami grandiózus pingvin-casting. Az ember lépten-nyomon szmokingos figurák zajos csapatába botlik.
Szalad az idő, várnak bennünket St. Louis-ban. Az eredetileg bérelt V8-as batárt jobbnak találom kisebbre cserélni, mert zabálja az üzemanyagot. A tankolás számomra amúgy is maga a rémálom. Utálom az automata kutakat. Lehúzod a kártyát, bepötyögöd a zip-kódodat, kikalkulálod, mennyi üzemanyagra lesz szükséged, V8-as esetében ezt megszorzod minimum kettővel, nyugi, a tankba belefér, csak győzd pénzzel, aztán, ha mindezen túljutottál, már meg is ragadhatod a töltőpisztolyt. Rémes.
Az autókölcsönző persze meg akar vezetni. Amikor mondom, hogy cserélni szeretnék, kérdő tekintettel hosszasan végigmér, majd közli, hogy csak egy Toyota Yarist tud adni. Némán nézünk farkasszemet. Meg kell hagyni, állja a tekintetem, de engem is kemény fából faragtak. Tulajdonképpen a röhögés fojtogat, hisz a felkínált autó alig nagyobb nálam, mi pedig hárman utazunk, rengeteg csomaggal. Mégis úgy döntök, nem hagyom, hogy bolonddá tegyen, s megkötöm életem legőrültebb boltját. Rendben, mondom, de már szívnám is vissza a szót, csakhogy innen nincs visszaút.
Másnap, amikor pakoljuk be a bőröndöket, már legszívesebben a falba verném a fejemet. Az asszony morgása sem hat rám megnyugtatóan. Pontosan tudja, hogy közel 500 km vár ránk, azért morog. A hétszemélyes terepjáró komfortja után tényleg bizarr érzés az országúti cirkálók között lavírozni, de becsületére váljék, a kis miniatűr épségben lebaktatott velünk St. Louis-ig.
Talán annak jegyében, hogy mekkora állatság volt átülni a japán csodába, no meg azért, hogy végre Marcikának is jusson valami öröm, ha már átkelt az óceánon, nem minden hátsó gazdasági számítás nélkül, meglátogatjuk az állatkertet. Pénz nem számít, mondom, a mi kis szemünk fénye minden kincset megér. Azt nem árulom el, hogy az itteni állatsereglet egy kezembe akadt prospektus szerint ingyen látogatható. Hányszor intett drága édesanyám, hogy kisfiam, a világon semmi nincsen ingyen! Megint neki van igaza. A parkolási díj lehervasztja áldozatkész, büszke apai mosolyom az arcomról. Magamba fojtva a káromkodást, leszurkolom a10 $-t.
Megvallom, nem vagyok kifejezett nagy rajongója a vadállatoknak. Túl azon, hogy természetükből adódóan vadak, s így veszélyesek is egyben, a legtöbbje az én orromnak, hogy is mondjam, hogy meg ne bántsam őket, bizony büdös. Így aztán a legkevésbé sem keserített el, hogy a parkbeli séta első 30 percében kizárólag méretarányos, rézből, fából, műanyagból megformált, szőrös, patás, de egytől-egyig szagtalan és veszélytelen állatfigurákkal találkozunk. Azon morfondírozom, hogy a kínai tömegtermékek már ide is bevették magukat, de Marcika nem különösebben örül ennek a gondolatnak, s egyre csak az oroszlánt követeli. Érdeklődését a sétányon előttünk átfutó patkány sem elégíti ki, így végül mindannyian nagy megkönnyebbüléssel vesszünk észre – biztonságos távolságban – néhány eleven, unottan lézengő ragadozót.
Szép-szép a nyugat 196 méteres kapuja, alatta az őslakosokat bemutató kiállítással, de mi tagadás engem jobban érdekel az autómúzeum, mindazokkal a járműcsodákkal, amelyeket eddig csak filmeken volt alkalmam megbámulni. Tényleg akkorák, vagy közelről tán még nagyobbak is, és tényleg épp oly gyönyörűek. S akkor még a beton fagyit Ted Rouse fagylaltozójában még nem is említettem…
St. Louis, 2012. december 5. Regős Róbert:Az utazó további megpróbáltatásai
