Megfigyelők a kínai kultúra reformterveiről

A kínai kultúra volt a központi téma a Kínai Kommunista Párt központi bizottságának (KKP KB) legutóbbi ülésén. Mivel erre 15 éve nem volt példa, az esemény méltán keltette fel a megfigyelők figyelmét.

A kultúra nem véletlenül tétje és közege a politikának a világ legnépesebb országában. Köztudott, hogy a kommunista Kína történetének egyik legsúlyosabb, a társadalom életét egy évtizeden át meghatározó súlyos belső hatalmi küzdelme „kulturális forradalomként” kezdődött 1966-ban. Akkor a kultúra a politikai rombolás terepévé vált – most ellenkezőleg: a politika a kulturális építést, fejlesztést tűzi ki sürgős célként, de azzal a céllal, hogy ellensúlyozza a nyugati tömegkultúra befolyását. A vezetés felmérte ugyanis, hogy az ország sikerei nem lehetnek teljesek, ha Kína nem lesz a kultúrában is hasonlóan versenyképes nagyhatalom.
De mit jelent az, hogy, mint azt a testület határozata leszögezte, Kínának „növelnie kell kulturális gazdagságát és meg kell reformálnia az ország kulturális rendszerét”? – tette fel a kérdést a Financial Times kínai kiadásának szerkesztője, Li Yan. Kína egyfelől ösztönözni óhajtja az ország kibontakozó kulturális- és médiaiparát, amely pénzt hoz és tekintélyt biztosít az országnak, másfelől viszont szorosan felügyelni kívánja a kulturális élet sokféleségéből következő politikai és társadalmi vonatkozásokat. Virágozzék száz virág, de tartsuk határozottan kézben a locsolókannát…
Kína vezetői most jelezték, hogy mennyire fontosnak tartják az ország ma 1100 milliárd jüan (173 milliárd dollár) forgalmú, évi 23 százalékos ütemben bővülő kulturális iparának jövőjét. Jelképes, hogy bejelentették: jövőre 200 millió jüanos, de az évek során akár 800 millió jüanra bővülő alapot hoznak létre a művészetek különböző ágazatainak támogatására. A Zsenmin Zsipao (Renmin Ribao) pártlap a KB-ülésről szólva idézte Caj Vu (Cai Wu) kulturális minisztert, aki szerint a „kulturális iparnak”  2016-ban a kínai GDP 5 százalékát kell szolgáltatnia – 2010-ben az arány 2,78 százalék volt.
Növelni fogják a kultúrát segítő bankkölcsönök összegét, az erre szolgáló költségvetési kiadásokat, adókedvezményeket, földjuttatásokat (a létesítmények építéséhez). A kínai Fejlesztési Bank saját közlése szerint szeptemberig 105 milliárd jüan hitelt nyújtott művészeti, turisztikai, sport-, film-, tévé- és könyvkiadási célokra. A Sanghaji Bank is több kulturális projektet finanszíroz, többek között a Mamma Mia kínai változatát.
Ám egyes megfigyelők szemében éppen az amerikai film remake-je jelzi: a fokozott finanszírozás nem szüntetheti meg azt a dilemmát, hogy a bővülő kínai kulturális ipar jórészt a nyugati modelleket másolja, a tömegszórakoztatás celeb-kultúrájából merít, és kerüli a kényesebb politikai témákat – már csak azért is, mert az ilyen kérdéseket szabadabban taglaló műveket szigorúan ellenőrzik a hatóságok.
„Kínának két célja van” – magyarázta az FT-nek John Howkins, a sanghaji táncakadémia dékánhelyettese és vendégprofesszora. „Az egyik: növelni média- és szórakoztatóipari exportját, a másik az, hogy mindez ” +kínai+ vagy még pontosabban +KKP-üzenetet+ közvetítsen. A két cél azonban sok esetben összeegyeztethetetlen”.
Jüanpu Csin (Yuanpu Jin), a pekingi egyetem egyik intézetének igazgatója szerint a kormány két részre kívánja osztani a kulturális ipart. „A média- és a kiadói szektor legnagyobb részét a piacra terelik, kivételt ez alól csak a hírszolgáltatók fognak képezni. Így például a tévéadóknál szétválasztják a hír- és a programkészítést”.
Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a nem hírszolgáltató szektor teljes szabadságot élvezhet.
Ahogy a Super girl című, a Megasztárnak megfelelő, több száz millió kínai által nézett tehetségkutató show  jövőre elrendelt leállítása mutatja, a KKP nem fog szemet hunyni az olyan műsorok fölött, amelyek a néző bevonásának elvén alapulnak. Az FT szerint a párt feltehetően az ilyen gyakorlat politikai következményeitől tart (a néző mintegy a szavazó szerepét veszi át…).
A kulturális szféra egyik pekingi szakértője szerint a gazdasági jólétre koncentrálva Kína figyelmen kívül hagyta a kultúra fontosságát, ez pedig olyan űrt teremtett, amelyen át behatolhat a nyugati befolyás. Ezek az aggodalmak a Zsenmin Zsipao hasábjain is tükröződnek. „A mai világban a különböző eszmék cseréje, közeledése és összecsapása gyakoribbá vált. A kultúra helyzete és szerepe jobban hat a nemzeti versenyképességre. A nemzeti kulturális biztonság megőrzése nehezebbé vált. Ezért vált sürgőssé Kína kulturális puha hatalmának (soft power) és nemzetközi kulturális befolyásának erősítése”.
Csao Hsziao-csang (Zhaoxiao Zhang) asszony, pekingi kommunikációs szakértő ennek értelmét abban jelölte meg, hogy egyfelől hatékony kommunikációval meg kell teremteni az ország pozitív imázsát, másfelől fejleszteni kell művészeti termékeinek külföldi piacát. A kettő kombinációja olyan kulturális „puha hatalmat” teremt, amely „befolyásos kemény hatalommá” válhat.
Ettől azonban ma még távol van az ország. Mint a The New York Times-ban David Bandurski elemző megjegyezte, Kína vezetőit aggasztja, hogy miközben az ország gazdasági fejlődését az egész világ irigyli, s hogy miközben korszerűsítette és megerősítette hadseregét, nemzetközi befolyását továbbra is behatárolja a Nyugat kulturális fölénye. A nyugati kultúra és értékek globálissá váltak, a kínai kultúra és értékek nem – véli Bandurski.
Csou Li-ming (Zhou Liming) kinai kulturális kommentátor pedig  az AFP francia hírügynökségnek nyilatkozva így fogalmazott: „Nem lehet kényszerzubbonyt húzni a művészekre és ugyanakkor versenybe küldeni őket, mint valami sportolókat. A hatóságok a kultúra exportjával szeretnék ellensúlyozni a Kínát elárasztó importált kultúrát, de ez tévedés.”