Május 5-én hirtelen felindulásból írtam egy szösszenetet. Meg voltam sértve.
Utólag bevallhatom, hogy mélyen felháborodtam, amikor egy barátom, egy zsidó, azt mondta, jóindulatúan, hogy menjek haza – Izraelbe.
Aztán, beláttam, hogy igaza van. Nincs mit keresnem Magyarországon. 58 éves leszek perceken belül, ideje magamra is gondolnom, nem csak arra, hogy mi lenne jó Budapestnek. Az élet elillan, Budapesten pedig a politikusoknak fontosabb a hatalom maga, mint a cselekvés szabadsága, amit a hatalom adhat annak, aki a közjót akarja szolgálni.
Sok tiszteletre méltó, jó ember él Magyarországon, de nincs elég bátorság és kezdeményező készség, ami legyőzné a hűbéresi igazodás kényszerét.
Ez a rendszer negatívan szelektál már jó ideje. Nem változtatott rajta a gengszterváltás, a fülkeforradalom.
Nem akartam mást, mint egy szép, szeretett várost kicsit jobbá tenni azzal a tudással, amit eddigi életem során megszeretem, azzal a tapasztalattal, amit nem kellene hosszú kísérletezéssel és zsákutcákkal elérni, segítségével át lehetne ívelni a lemaradás fél évszázados szakadékát. De a magyar politikai vezetés annyira el van telve a maga tökéletességétől – ez nem valamelyik pártra, hanem az egész politikai elitre igaz, kivétel nélkül, sajnos – , hogy nem kér a tanácsokból, se keletről, se nyugatról, Izraelből meg pláne nem! Még akkor sem, ha egyébként, Izrael lehetne Magyarország számára az ideális minta: miként lehet sikeresen kilábalni a szocializmusból – ők ugyanis megtették.
A magyar bénázás még arra az intézetre is átragadt, amelynek pedig az izraeli kultúrát kellene terjesztenie. A leghasznosabban azt a viselkedési kultúrát, amely egy közösség együttes sikeréhez vezet. A gyors reakciókészséget, a probléma-megoldó gondolkodást, a tervezés-cselekvés-visszacsatoló elemzés dinamizmusát.
Az önkormányzatok önállóságát célzó adórendszer, a PODO – túl kézenfekvő, átlátható, kiskapuk nélküli ahhoz, hogy a magukat reformistának valló pártok fel merjék vállalni. Nem tiszta rendszert, csak egy újfajta pénzbeszedési formát akarnak, a hatvanakárhányadik adófajtát, amit persze a fifikás magyar polgár szépen ki fog játszani.
A helyzet ettől nem javul, így előbb-utóbb ki kell találni, hogy kit lehet a kudarcokért felelőssé tenni. Egy darabig el lehet játszani a gondolattal, hogy mindenért az előző kormányzatok felelősek, ami, ráadásul, még igaz is valamennyire, de aztán, ahogy bénázás folytatódik, kell keresni egy alkalmas bűnbakot. Van aki azt hiszi, hogy ez a szerep vár a cigányokra. Az elkeseredettség levezetésére, talán, ideig-óráig bűnbakká válhatnak, de valójában nem oldják meg a kormányzat alapvető problémáját, a kontraszelektiv, hatékonyság nélküli gazdálkodást. Olyan bűnbak kell, akitől el lehet venni azt, ami a rendszer fenntartásához szükséges.
Ezt nem fogom megvárni.
Talán, még elmélázhatnék azon, hogy alapítványokon, civil egyesületeken keresztül miként lehet valamiképpen javítani a város, vagy legalább egy részének helyzetén, de ajtót mutattak, és most ezen az ajtón én kimegyek.
Öt évet szántam rá az életemből a hiábavaló próbálkozásra. Aztán tíz nappal ezelőtt felszálltam a repülőre, ami Tel-Avivba hozott, és ma, június 17-én a kérdés eldőlt.
Itt szükség van rám. Egy negyedórás telefonbeszélgetés tegnap, ma pedig egy személyes találkozó után a dolgok a helyükre kerültek.
Holnap ugyan “hazamegyek” Pestre, hogy a dolgaimat elrendezzem, de rövid időn belül visszajövök.
Odahaza hagyom a reményvesztettséget, idehaza – új életet kezdek.
