Itt kell lennünk!
Balog Zoltán miniszter beszéde a Kozma utcai zsidó temetőben a Margit hídnál talált emberi maradványok temetésén.
Ahol a halottak nem kapják meg a végtisztességet, ott előbb vagy utóbb az élők iránti tisztelet is fogyni fog. Amikor majd 30, 60, 70, vagy ki tudja hány év múltán mégiscsak eljutunk oda, hogy a Duna vizébe lőtt emberek csontjaihoz tartozó életeket tisztességgel elbúcsúztassuk, akkor ennek az ős, alapvető emberi törvénynek engedelmeskedünk. Azóta már ezt az ősi, alapvető emberi törvényt és az ennek való engedelmeskedést egy Oscar díjas film is mutatja nekünk, a Saul fia, ahol az emberi méltósság utolsó maradéka, egy apának a fia iránti kötelezettsége a temetésről, amihez rabbi kell.
A halottakat el kell temetni. Mi ma élők ennyit tudunk tenni. Nem tudjuk őket feltámasztani, nem tudjuk őket megkövetni, nem tudjuk még az akkori életüket sem rekonstruálni. Nem tudjuk, hogy kik voltak, még ha több mint sejtésünk is lehet arról, hogy erőszak áldozatai lettek. S erőszak bizony volt, a Duna partján, az elmúlt évszázadokban számtalanszor. Volt halál, mert volt gyűlölet, háború, népirtás, mert volt Holokauszt.
Ma mi együtt a végtisztességen túl tudunk még tenni valamit. Hiszen azért vagyunk itt, hogy kifejezzük, mi nem a gyűlöletet, nem a békétlenséget akarjuk, hanem a békét és a megbékélést. S nem csak nem akarjuk a gyűlöletet, hanem nem is tűrjük és nem is tűrhetjük, hogy ember emberre kezet emeljen, hogy emberi vagy állami erőszak életeket pusztítson, ahogyan 1944-ben történt. Ahol a megszállók és a magyar állami szervek együtt pusztítottak ártatlan életeket, ártatlan zsidó életeket.
Majd három évtizeddel a rendszerváltoztatás kezdete után újra azzal szembesülünk, hogy a temetéseknek nincs vége. S talán nem is lesz soha, amíg haza nem tér a háborúk és diktatúrák utolsó áldozata is.
Itt kell lennünk! Készen kell állnunk arra, hogy fogadjuk a hazatérőket, fogadjuk a Soá áldozatait. Azokat, akik közénk tartoztak, akikkel nagyszüleink és dédszüleink együtt nőttek fel, akikkel együtt jártak az iskolába, együtt játszottak a grundon, aztán együtt szolgáltak az I. világháború poklában és együtt könnyeztek Trianonon. Azok, akiknek keze munkáját magán viseli városunk, akiknek vesein, dalain nemzedékek nőttek fel, akik cipőt és szódát készítettek és a piacon árultak. Azokat, akik szerettek és akiket szerettek és akik éppúgy keresték a boldogulás útját, mint mi mindannyian.
A mi veszteségünk, a mi közös veszteségünk azok, akiket kitagadtak a nemzet közösségéből, emberi méltóságukban, zsidóságukban, magyarságukban megaláztak, gyalázatosan kiraboltak s végül bestiálisan meggyilkoltak.
Bizony hosszú út vezet a méltányos emlékezésig. Ez a mai találkozásunk is jó példa erre. Hosszú úton jutottunk el idáig, s ahogy hallottuk, köszönet mindenkinek, aki ezen az úton nem állt meg és nem fordult vissza. Kerestük és keressük a mindenkinek megfelelő méltányos utakat. Nem feladva azt, amik mi vagyunk és nem sértve azt, amik mások. Nem feladva azt, amiben hiszünk és nem sértve azt, amiben mások hisznek. Mégis együtt, magától értetődően együtt kell állni itt. Kerestük és keressük a méltányos szavakat, kerestük és keressük a méltányos emlékezetkultúrát, a méltányos tankönyveket, a méltányos emlékjeleket. A méltányos és tiszteletteljes együttélésnek nem a szabályait, hanem a gyökereit. A mozgatórugóit, az inspirációt, mely segít a méltányos együttélésben. Tanítjuk Radnóti Miklós versét a hazaszeretetről, továbbadjuk élete és halála tragédiáját, beszélnünk kell a felelősökről és felelősségről.
Hosszú út ez. Hosszú utak ezek, a méltányos emlékezetkultúra útjai. Vannak rajta árok, szakadékok, rögök, tévutak és akadályok bőven. De van egymásra találás is, s hiszünk benne, hogy egyre több egymásra találás van.
Mutatis mutandis, hadd fejezzem be egy ilyen példával. Bárdos Lajos, Kodály Zoltán egyik nagyszerű tanítványa, katolikus cserkész a hetvenes években kórusművet írt Ezékiel próféta látomásáról, a föltámadó csontokról ott a völgyben, egy magyar protestáns költő versére, a csontokról, melyek megelevenednek.
Nézd a bús mélységet
Mily ítélet.
Száraz csontok
Összevissza töltik szerteszéjjel
Szétszórva mind színültig.
Tán valami bűn okozta vesztük?
Kel-e egyszer élet lelke bennük?
Héber próféta költő 2600 éves mondatai egy magyar protestáns versében, egy katolikus dallamaira, Kodály Zoltán szellemében, s azóta is éneklik szerte Magyarországon, több tízezren osztották meg a Facebookon és hallgatják. Magam is énekelhettem gimnazista diákként a hetvenes évek végén egy kórusban. Énekelhettem azt, hogy: Szózat zeng! Élet szelleme jöjj! A halál dohos gödre helyett örökségünkben ád helyet, vesztett reményt megkétszerez, békességes frigyet szerez.
Békességes frigyet szerezzünk, ezt kívánom, hogy így legyen. ha már a halottaink összegyűjtöttek bennünket, akkor tekintsünk egyfelé, az Örökkévaló felé, s előtte megállva együtt köszönjünk el tőlük.
