Heller Zsolt – Darabos utcai anzix
Nézem, ahogy a reggeli nap átsüt a szobán, furcsa aranyló színt adva
annak olyat, amit Irénke néném lakásában láttam gyerekként.
Naftalin és sütemény illat, aranyló fénybe becsomagolva… ilyen volt az
ő otthona. De most ez a reggeli fény a szüleim nappaliját járja be
elviselve azt, ahogy apa sziluettje megtöri. Ő az ablak előtti
fotelben ül érezhetően mélyen a gondolatai közt, én tőle távolabb a
kanapén merengek… amióta otthon van és éli a generációja otthoni
életét, próbálok minden nap elmenni hozzá, mintha ezzel bepótolhatnám
azokat az időket, melyeket eddigi életünkben távoltöltöttünk
egymástól. Sokszor percekig nem is szólunk egymáshoz, csak ülünk és
fáradt szemmel nézzük a már jól ismert nappali színes világát. Csend
van, de mégis olyan mintha egy történetet mesélne nekem…csak szavak és
hangok nélkül…
Azok már nem kellenek. Olyan szövetség ez amit, kevesen érthetnek meg,
de mégis sokan tudják azt. Szövetség egy szülővel, egy baráttal aki a
legigazabb mind közül. Szövetség a régmúlttal, azzal a világgal,
amelyben én nem élhettem, csak érezhetem mai gondolataim között annak
a régmúltnak hangulatát, amelyet apa gyakran megidéz nekem. És
szövetség a családommal…akik már nem élnek és akik velünk élik meg a
mindennapokat, szövetség az identitásommal.
Tévét nézünk Áronnal… illetve csak én. Kis idő múlva érzem, hogy néz
engem. Ott ül mellettem és nézi az arcomat. Már nem tudok a filmre
koncentrálni, mert azon gondolkodom, mi járhat az ő fejében. Várom,
hogy valamilyen felnőtteket meghazudtoló okfejtéssel rukkoljon elő
Ezek rendszerint olyan gondolatok, amelyek a bennem lévő akkori
zavaros világot egy pillanat alatt helyére billentik:
– neked, olyan szép nagy és izmos orrod van – szólalt meg a maga
gyermeki hangján. – Na, ez váratlanul ért. Pár másodperc múlva nagy
nevetésben törtem ki, amit ő nem nagyon értett. Ilyen „diszkréten” még
senki sem tett megjegyzést az orrom nagy és görbe vonalára. Mindig
reménykedtem, hogy engem elkerül a gyermeki kritika, de nem most
szembesülnöm kellett az egyszerű és tárgyilagos megjegyzéssel…
őszinte… viszont pillanatok alatt a korábbi énemre ismertem, én is
ilyen volt. És ahogy az orrom nagyságán gondolkodtam, eszembe jutott
egy gyerekkori élményem…
Apának élt egy nagybátyja; Csillag Sanyi bácsi. Gyerekként nagyon
sokat voltam nála. Nagymamám lakásának közelében, a Darabos utcában
lakott egy házrészben, amihez tartozott egy pár négyzetméteres kis
helység is. Az volt az ő szabó műhelye. Ma a háza helyén Plaza van.
Nagy monumentális beton épület, amely ránehezedik azokra a
fundamentumokra, melyet a századelős debreceni emberek raktak le,
bízva abban, hogy ezt örökül teszik. De megszokhatjuk, hogy a mai
világban minden változik – mondjuk ezt közhelyesen. De minden azért
nem.
A dédszüleimet Heller Farkasnak és Csillag Reginának hívták. Őket is
elvitték a deportálások során, és ennek ellenére mindvégig bíztak az
emberek jóindulatában és emberségében…még akkor is amikor az
appelplatzról a birkenau-i tábor hátsó részébe irányították őket…
Regina dédi testvére volt Sanyi bácsi, és Dezső bácsi is. Ők voltak a
Csillag család.
Dezső bácsit azért említem meg, mert az ő lányával, Mártával, tizenegy
éves koromban igen baráti viszonyba kerültem… ő egyedül élt Pesten és
egy időben nagyon sokat hívott magához. Ő volt a „Legkisebb Ugrifüles”
mesefilm gyártásvezetője. (itt meg kell említem, hogy ugrifüles már
nem volt rokon…)
Sokat jártunk apával Sanyi bácsihoz. Beszélgettek, aki ott ült a
varrógép mögött, miközben engem becsempészett az ölébe engedve, hogy a
varrószerszámokat szétpakoljam. Gyerekként én is rácsodálkoztam az ő
orrára..és akkor megszólalt: – nem nevetség, ha nagy leszel neked is
ilyen szép nagy és görbe lesz…. hát lett. És most Áron is azt teszi,
amit akkor én. Piszkálódik… az orrom miatt. Fura örökség.
Idővel lebontották azokat a régi darabos utcai házakat, melyek farkas
szemet néztek a velük átellenben épült tízemeletes tömbökkel és mintha
az erőfölényt kiegyenlíteni akarná a természet egy bevásárló központ
foglalta el a kis házak helyét… Ezzel eltüntetve azt a belvárosi
polgári miliőt, ami még ott volt a nagy lakótömbök közt,
meghunyászkodva a megtűrtség állapotában… magával vitte a múltam egy
darabját is. Zsidó múlt… egy városi zsidó fiú múltjának egy darabja.
Vele ment a gyerekkor és a kapott emlékek, amelyek ma már csak a
gondolatokban vannak, velük a felelősség is, hogy átadhassuk őket és
szokásainkat a gyermekeink számára.
Lassan megnéztem a telefonomat, tudni akartam mennyi az idő… ma már
telefonokat nézünk nem pedig mívesen készített órák mechanikus
számlapjait Apa meglátta és megszólalt:
– van egy történetem, ha akarod, elmondom, megírhatod… és az idő ettől
a pillanattól már nem is számított, csak apa volt és az ő története,
ami megint mintha rendelésre jött volna, helyre billentve
magyarázatával a világban, mint könyvet a polcon.
És utaztunk… lélekben. Debrecentől el Erdély hegyein át
Maroskeresztúrra, ahol élt egy…
