Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XIV.
- 2012. szeptember 22. szombat, 03:56
- Erdei Grünwald Mihály
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Táncosláb hattól hatvanig
Még Érsek utca volt a későbbi Labda utca a budapesti VI. kerületben, a mai Pethő Sándor utca, ahol l950-ben iskoláimat elkezdtem, amikor a néhai Káldi Róza, vagy ahogy a gonoszkodó gyerekek nevezték : a „ferdeszájú” tanító néni táncórákat adott már első osztálytól kezdve, mondván, hogy a zenére történő mozgást, akárcsak az éneket, nem lehet elég korán kezdeni. Menüettel kezdődött az oktatás, és pálcával ütögette a rosszul mozdulók lábát a ferdeszájú, akinek – így utólag visszagondolva rájöttem – valószínűleg egy korai agyvérzés eredménye lehetett féloldalasan lecsúszott ajka. Egy biztos, a csoportos táncot egy életre megutáltatta velem, viszont ettől az időtől kezdve bármilyen tánczene szólt az otthoni néprádiónkból, amin csak a Kossuth és a Petőfi rádiót lehetett fogni, én egyedül akartam a ritmusra mozogni. Ezt olyan jól csináltam, hogy állítólag még a szomszédok is megcsodálták. Történetesen akkor a Rózsa Ferenc utcában laktunk (ma egyszerűen csak Rózsa utca), és ebben a házban lakott a balettintézet híres tanárnője, Bartos Irén is, akinek az unokaöccse, a vele egy emeleten lakó Dózsa Imre – a későbbi Kossuth-díjas balett igazgató – már növendéke volt az Intézetben. Anyám elintézte, hogy felvételizhessek a Balettintézetbe, ám amikor meghallottam az Intézet szót, hisztérikus cirkuszba kezdtem, hogy én nem megyek semmiféle intézetbe, hiszen az otthoni nevelés egyik fő eszköze volt – verés helyett –, hogy ha rossz vagy, Intézetbe viszlek. Szegény anyámnak voltak tapasztalatai, hiszen az első világháború idején ott nevelkedett, mert nagyanyám fiatalon megözvegyülve nem tudta egyedül nevelni a három gyerekét. Magyarázhatták nekem, hogy ez nem olyan Intézet, csak a neve az, de mindhiába, megmakacsoltam magam. Hát így nem lettem balett-táncos, de a táncot továbbra is szerettem.
Talán 11–12 éves lehettem, amikor nővéremet, aki akkor már 15–16 éves, korán fejlett, gyönyörű lány volt, anyám és nagybátyám, mint afféle garde-ok elvitték a Savoyba vasárnapi ötórai táncra, s mivel engem nem tudtak hová tenni, hát magukkal vittek. 1955–56 lehetett, és én minden vasárnap délutánomat a Savoy bárban töltöttem, ahol a Szabó–Beamter-duó játszott és Kovács Erzsi énekelt. Nagybátyám csak azért jött velünk, mert plátói módon szerelmes volt a szőke démonba, Kovács Erzsibe, és különben is a táncterem mellett volt a Savoy kártyaszobája, ahová beült römizni és pénzt veszteni. Láttam a táncoló párokat és kikapós nővéremet, akiért még össze is verekedtek volna a fiúk, és elhatároztam, hogy én is felkérek egy hozzám illő lányt – persze egy ilyen helyen csak a véletlennek köszönhető, ha találok. De szerencsém volt, felfedeztem egy 12 éves copfos hajú kislányt a Bajza utcából, akit fiatal szülei, mivel nem tudták kire bízni egy szem gyermeküket, magukkal vittek, mert táncolni akartak vasárnaponként. Így kezdődött az én táncos mániám.
A folytatás már Izraelben volt 1957-től, amikor megérkezett a rock and roll Amerikából. Én, a „rongylábú” – így becéztek – sikert-sikerre halmoztam az osztályban, és később a kerületünkben, Beer Seván. Minden lány velem akart táncolni. Szombat esténként, az üzletek előtti téren hangszórókból üvöltött Elvis Presley, Bill Halley és Jerry Lee Lewis, és én ugráltam fáradhatatlanul. Ám az igazi nagy sikerélményemet és elismertségemet baráti környezetemben nem ezzel arattam. Egyik este a környék híresen legszebb tinédzser lánya velem akart rockizni, és én lelkesen tanítottam, amikor odajött a környék legfélelmetesebb verekedője, egy nálam két évvel idősebb fiú. Lekérte, de a lány kinevette, erre a srác begorombult, és persze nem a lányt rángatta el, hanem nekifutásból, mint egy bika, leszegett fejjel tiszta erőből a gyomrom felé szaladt. Sovány, csontos nyakigláb kamasz voltam, verekedni nem tudtam, de nem is akartam, egyszerűen ösztönösen felkaptam a térdemet, és abban a pillanatban, amint a dúvad odaérkezett, homlokon találtam. Mozdulatlanul elterült a földön, úgy kellett fellocsolni. Soha többé senki nem merte lekérni azt a lányt, aki éppen velem táncolt. Így lettem a lakótelep hőse.
Mindez nem sokáig tartott, ugyanis 1960 áprilisában visszatértünk Magyarországra, és igazi táncos kamaszkorom itt kezdődött el.
Ez volt a házibulik korszaka, a sok kilós, orsós Tesla magnók ideje. A Hubertus, az olcsó konyak és a sörivás, és zsíroskenyér, valamint az ötéves terv és Fecske cigaretták kora. Táncoltunk éjfélig, de ha lehetett hajnalig is.
Azután ott volt a Könyvklub, a volt Japán kávéház helyén, a Liszt Ferenc téren, s mivel én könyves voltam, rendszeresen lejártam oda. Szerdánként a kirakatrendező iskolások kapták kölcsönbe a Klubot, akik mindig hozták magukkal kedvenc zenekarukat, az akkor induló Illés-együttest, amely többnyire nyugati számokat játszott. Lévén a rendezvény zártkörű, ebben senki sem zavarta őket. Itt azután tombolhattunk az élő zenére, s mivel Illésék már akkor is jól játszottak, komoly tárgyalásokba kezdtem velük a zenei szünetekben, hogy majd én menedzselem őket, hiszen már majdnem 20 éves vagyok. Természetesen az egészből nem lett semmi, de legalább magamat komolyan vettem. Megnyerték a „Ki mit tud”-ot, és minden ujjukra akadt menedzser, pedig a dobosuk, Pásztory Zoltán általános iskolai osztálytársam volt, de én mint menedzser zöldfülűnek számítottam.
Egyébként zenei mindenevő voltam. Vasárnaponként lejártam a Közgáz aulájába dzsesszt hallgatni és dixit a Benkóéktól, de bevallom, az operettet sem vetettem meg, és egy-egy ivós bulin magyar népdalokat is énekeltem. Dózsáék jóvoltából még balettvizsgákat is láthattam az Operában, így az opera kivételével szinte minden műfajt kedveltem. De azért a rádióból opera is szólt, így legalább a népszerű áriákat megismertem.
A másik kedvenc helyem ebben az időben, az akkor még működő Ifjúsági Park volt, mai nevén Várbazár, ahol a Bergendy zenekar korabeli világslágereire táncoltunk, a később börtönbe került Rajnák úr felügyelete mellett. Ez is gyönyörű korszak volt életemben.
Ezt követte „táncos-karrierem” hőskora, amikor már filmekben is statisztaként táncolhattam, mint például Bacsó Péternél a Szerelmes biciklistákban, a tihanyi hajóállomás bárjában, vagy tvisztelhettem egy főiskolás vizsgafilmben egy nagy táncteremben, és megnyertem az Állami Bábszínház farsangi buliján az ott lévő színészek elől az első díjat.
1966 telén, pontosabban szilveszterén terhes feleségemmel végigtáncoltuk az éjszakát, de később a babával a karunkon is táncoltunk, és akkor is, amikor már nagyobb lett, óvodás, majd kisiskolás, és mivel minigyerek volt, még a nyakamba ültetve is táncoltunk.
Legemlékezetesebb produkciónk egy tengeri hajóúthoz kötött, ahol a nemzetközi utasok és a hajó zenekara a kéthetes út végéig nem tudta eldönteni, hogy milyen nemzetiségűek vagyunk, mert bármilyen zenét játszottak, gyönyörű feleségemmel argentin tangótól spanyol pasadoblén át angol keringőig és rock and rollig mindenre táncoltunk. Csak az út végén árultuk el, hogy magyarok vagyunk. Mindez 1987 nyarán történt, 43 éves korunkban.
Érdekes, hogy utolsó igazi táncunk is egy hajóhoz kötődik, mégpedig egy dunai sétahajózáshoz, ahová magunkkal vittük akkor 9 éves unokánkat. Ő eleinte szégyellte, amit a nagypapa és a nagymama csinál, de amikor észrevette, hogy a táncosok és a parkett körül ülők mind minket bámulnak és ütemesen tapsolnak, közelebb jött és talán büszke is volt ránk. Hatvanévesek voltunk, de sajnos a napi egy doboz cigaretta megtette átkozott hatását. A tánc végére teljesen kifulladtam, és rosszul lettem. Hát így ért véget táncosláb története hattól-hatvanig.
