Karnyújtásnyira a történelemtől – Töredékek egy készülő memoárból, XIII.
- 2012. szeptember 15. szombat, 06:34
- Erdei Grünwald Mihály
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
Nevek a múltból és a jelenből
Amikor elhatároztam hogy emlékiratot, memoárt írok, készítettem egy listát, amelyre több száz név került múltból és jelenből. Megpróbáltam visszaemlékezni általános iskolai osztálytársaimra. Volt köztük néhány, akik valamilyen formában hatással volt a későbbi életemre.
Itt van mindjárt a padtársam, Lakatos Misi, a híres cigányzenész Lakatos família egyik sarja, aki minden iskolai ünnepségen hegedült, és akinek egész népes családját ismertem, hiszen utcánkban lakott, egész közel hozzánk, így rendszeres vendég voltam náluk. Ismertem az apját, az öreg Tónit, nagyobbik testvérét, az ifjabb Tónit, és duci kisfiúként a legkisebb Tónit, a mára már világhírű jazz-zenészt. Miska mai napig barátom. Egyszerre kaptuk meg 2003-ban a Lovagkeresztet. Tőle tanultam meg már tizenéves koromban rácsodálkozni a világra, hiszen apja zenekarával szinte az egész világot bejárta, és amikor hazajött, mesélt Japánról, ahol hónapokig zenéltek a császár egyik rokonának az éttermében, meg Hollandiáról, Olaszországról, és sorolhatnám vég nélkül. Mutogatta az ajándékba kapott színes figurákat vagy éppen azt az aranygyűrűt, amellyel az etióp császár lepte meg egy átzenélt éjszaka után. Amikor Izraelbe kerültem tudósítónak, kijött utánam Jaffóra, a festői tengerparti városrészbe, hogy a Tulipán nevű magyar étteremben elszórakoztassa a vendégeket, no meg minket is feleségemmel. Cserébe meghívtam őket Jeruzsálembe, a keresztények egyik legfontosabb zarándokhelyére, hiszen az egész zenekar hívő katolikus volt. Végigjártam velük az összes szent helyet, elmesélve mindent, amit Jézusról és Máriáról tudni illik. Az első öbölháború előtt még elérték az utolsó MALÉV gépet, és szerencsésen visszaérkeztek Budapestre.
Azt hiszem, féktelen világmegismerő utazási vágyam nem „bolygó zsidó véremből” fakad, hanem abból a gyerekkori hatásból, amelyet Miska élete és történetei gyakoroltak rám.
Jeruzsálem – flikcr/mockar
Másik osztálytársam, akinek csak a keresztnevét írom le, mert a történet kínos, Gábor. Kossuth- és még számos díjas, országos hírű művész, s mivel velem egyidős, mára már generációkat nevelt fel és oktatott a művészetére. Neki köszönhetem bizalmatlanságomat még a legjobb ismerőseimmel szemben is. Sohasem volt barátom, de osztálytársakként jóban voltunk. Amikor antikvárius lettem a Lenin kőrúton (ma Erzsébet körút), már főiskolás volt az akkor még művészeti főiskolán (ma már egyetem), és betévedt a boltunkba. Én ismertem meg, hiszen évek óta nem látott, és az osztály legkisebbjéből hirtelen nyakigláb lettem. Megszólítottam, nagyon megörült nekem, és attól kezdve szinte minden nap bejött hozzánk, persze nem vevőként, hiszen egy diáknak nincs elég pénze rá, hogy naponta könyveket vásároljon. Egy idő múlva, mint „törzsvevőnek” – a főnök engedélyével –, megengedtem neki, hogy a raktárban, a tiltott könyvek között is körülnézzen. Ilyen kedvezményezettje a többi eladónak is volt. Nekem csak Gábor. Egy alkalommal éppen a raktárban nézegetett, míg én a boltban a vevőkkel voltam elfoglalva, a főnököm pedig a legbelső, harmadik raktárban volt. Amit Gábor nem tudhatott. Éppen nagy igyekezettel gyömöszölte táskájába az Eckhardt-féle francia-magyar, magyar-francia hatalmas kétkötetes szótárt, amely ráadásul új volt, és az antikvárium legdrágább könyve, amikor a főnököm éppen elindult kifelé, ám észrevette a jelenetet, és megállt, várt. Gábor végzett a könyvek táskába préselésével, és elindult vissza a boltba. Kisvártatva a főnök is előjött, és látta, hogy a barátom fizetés nélkül akar távozni. Az egész jelenetről én persze mit sem tudtam. Egyszer csak azt láttam, hogy a főnök a bejárati ajtó elé ugrik, elállja az utat a barátom előtt, és csendben megkéri, hogy pakolja ki a táskáját. Gábor paprika vörös lett, kivette a két nagyszótárt, és mivel közölte, hogy nem tudja kifizetni, jegyzőkönyv készült az esetről, amelybe én mint régi osztálytárs is bekerültem, de akár bűntárs is lehettem volna. Az ügyből per lett, amelynek költségeit az akkor ugyancsak híres művész apa fizette. A fiút felmentették. Engem pedig áthelyeztek néhány hónapra, nyilván büntetésből, Újpestre. Eddig tart tanulságos történetem, amelynek eredménye, hogy azóta még a legjobb ismerősömben sem bízom. Később sokszor találkoztam vele, mindig nagyokat köszönt, de többé nem beszélgettünk.
A nővérem boltjában, amely már rég nincs meg, hiszen az „újvilágban” nincs szükség ilyen üzletre, azaz a nyugati könyvek boltjára, hasonló történet esett meg, de ha lehet még cifrábban. A boltban minden éves leltárnál nagy hiányok voltak, amit a második évtől kezdve a dolgozóknak kellett visszafizetniük: levonták a fizetésükből. A nővérem egyik jó barátjának, aki történetesen a gimnáziumi magyar tanárának a fia volt, jó nevű művészettörténész és kritikus, elpanaszolta a dolgot. Elmesélte, hogy évek óta nemcsak fizetésemelést nem kaptak, de az ellopott könyveket is velük fizettetik ki. Másnap megjelent a „jó barát” egy hatalmas doboz könyvvel, és szégyenkezve visszaadta az igen drága köteteket, és ezt még néhányszor megismételte. Megcáfolva a régi mondás értelmét, hogy könyvet lopni nem bűn.
A híres irodalomtörténészről tudtuk, hogy minden könyvesboltban, ahol vásárolt el-ellopott néhány könyvet. Halála után az egész könyvtárát az egyik tanárképző főiskolára hagyta. Több ezer könyv volt. Úgy látszik az igazság tényleg odaát van.
A harmadik osztálytársam, aki viszont gyerekkori jó barátom volt, Andor Mihály. Évtizedekig nem találkoztunk, mígnem felfedeztem írásait a Galamusban, és megkerestem. Azóta többször is összejöttünk, és az ő biztatására kerestem meg régi rádiós kollegámat, Mihancsik Zsófiát, és kezdtem küldeni írásaimat kitűnő internetes lapjukba.
„Nincs semmi új a nap alatt”
Mindig is kedvenc bibliai könyvem volt a Prédikátor könyve, abból is az első fejezet egyik része, amely így hangzik Károli fordításában:
„Ami volt, ugyanaz lesz majd , és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a Nap alatt. Ha van is olyan dolog, amiről azt mondjuk, hogy új, az is megvolt már régen, megvolt már jóval előttünk. Nem emlékezünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra sem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek.”
Eddig abban a téves tudatban éltem, hogy ez leginkább a régészetre, az eltemetett világok újrafelfedezésére, elfeledett találmányok Heuréka-élményére kihegyezett gondolat sok évezred távolából. Ám ami a mai Magyarországon történik, az szinte folyamatosan Prédikátor Salamonra hajaz: „Ami volt, ugyanaz lesz majd.” Horthyzmus és új-horthyzmus, nácizmus és újnácizmus, nyilasok és újnyilasok, gárdisták és újgárdisták. Igen, a történelem mégiscsak ismétli önmagát. A baj csak az, hogy mindez olyan történelmileg rövid idő alatt zajlik, hogy nem mondhatjuk, „nem emlékezünk az elmúltakra”. Hát ennyire „nincs semmi új a Nap alatt”.
Ha a 4500 éves Mohendzsodáróra gondolunk, amelynek feltárása 90 évvel ezelőtt kezdődött meg a mai Pakisztán területén, és kiderült, hogy ott valódi várostervezés volt, vízvezetékhálózattal, szennyvíz-elvezetővel, hulladékgyűjtőkkel, öntözéses gazdálkodással, emeletes házakkal, amelyeket mind-mind kétezer évvel később a rómaiaknak kellett újra felfedezni, hogy azután a 18-19. században megint feltalálják, láthatjuk, hogy a Prédikátornak milyen igaza volt, tényleg nincs semmi új a Nap alatt. Még az ülőkés, öblítéses WC-t is feltalálták a Harappa-kultúrában. De hát akkor mi végre próbáljuk meg a gyökereinket a 80-90 éves múltból eredeztetni? Ennyire szegényes a népvezérek fantáziája? Nemcsak szegényes, hanem zavaros is, mert ha „félázsiai népség vagyunk”, akkor Koppányban gyökerezünk és Árpádban, Álmosban, meg a hét vezérben, és nem Szent Istvánban.
Mohendzsodáro – Wikipedia
Könnyű nekem. Sétálhattam a mai Jeruzsálemben, és az óváros 500 éves falai alatt két méterre ott láthattam a kiásott 2000 éves római utakat, és alattuk két méterrel a 3000 éves igazi óvárost Dávid király és Salamon idejéből, és mindez egy valódi félázsiai szétszóródott népség valódi múltja volt. Dávid és Jézus, a zsidóság és a kereszténység múltja Az igazi egyistenhit múltja. Egy olyan múlt, amely nem szétválaszt, hanem egybeforraszt.
Eddig a nagy dolgokról szóltam Prédikátor Salamon ürügyén, de most jöjjön egy igazán kicsiny apróság, amely ugyancsak rímel a fenti idézetre. Azt mondja Salamon András filmrendező, hogy létrehozták az első magyar filmszínészképző stúdiót, iskolát.
1965-ben, amikor másodszor is kirostáltak a Színművészeti felvételijéről, kaptam egy levelet Ranódy László és Bacsó Péter filmrendezők aláírásával, hogy jelenjek meg ekkor és ekkor a Hunnia Filmgyár Róna utcai telepén, felvételizni a filmszínészképző esti iskolába. Ha sikerül a vizsgám, ősszel már kezdhetem is a tanulást. Lázas betegen felvételiztem, de nem lámpalázam, hanem náthalázam volt, így a szokásos lámpaláz elmaradt. A felvételim sikerült, ám az iskolát mégsem kezdhettem el, mert akkor már egy éve a Rabbiképzőbe jártam, ezért a Filmgyár személyzetise osztályidegenként azonnal kirúgott. Elpanaszoltam a dolgot Ranódy Lászlónak és Bacsó Péternek. Attól kezdve sorban kaptam a szerepeket a filmjeikbe, hogy így tüntessenek a nagyhatalmú személyzetis ellen. Játszottam az Aranysárkányban, a Szerelmes Biciklistákban és más filmekben is, de persze nem lettem filmszínész, mint mások, akik ezt az iskolát elvégezték. Sajnálom, hogy az iskolának még az emléke is kitörlődött, de íme a bizonyíték, hogy nincs semmi a Nap alatt, ami teljesen új lenne. Talán itt volna az ideje, hogy azok, akik ezt az iskolát elvégezték jelentkezzenek, mert már Ranódy László és Bacsó Péter neve alatt sem található semmi az interneten, ami erre az iskolára utalna.
Erdei Grünwald Mihály, újságíró
Az első rész a sorozat tartalomjegyzékével
