Emlékezni és emlékeztetni jöttünk

Emlékezni és emlékeztetni jöttünk – mondta Róna László, a Kaposvári Zsidó Hitközség elnöke.

 

jizkorbaner

– Sajnos, egyre kevesebben vannak köztünk, akik még emlékeznek. Emlékeznek az akkori borzalmakra, családtagjaikra, rokonaikra, ismerőseikre, akiket meggyilkoltak vallásuk miatt.
Kunos Péter, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója a zsidóság ellen elkövetett szörnyű bűnöket elevenítette fel,

„Végül is csak a legyilkoltaknak

volna joguk a megbocsátás,

de ki tudna föltámasztani

hatmillióból akár csak egyet?”

Ezt kérdezi Mezei András a Tényszerűen című versében szerettei sorsán merengve. Nekem pedig most Önök előtt,  Kedves Emlékezők, azt kell megkérdeznem, hogy vajon számbavettük-e már, hogy mit vesztettünk el, és tudjuk-e 70 év távlatából, hogy emlékezetünkre mekkora felelősség hárul?

Kaposvárott vagyunk. Ez a város 1944-ig nem tudta, hogy a zsidókat gyűlölni kell. Oly annyira nem, hogy Kohn Soma 35 éven keresztül, 1930-ig a város polgármesterhelyettese volt. Igaz, a helyiek Kovács Somaként ismerték. A történeti adatok mögött kirajzolódó hétköznapok azt mesélik a figyelmes olvasóknak, hogy a kaposváriak ügyvédei, orvosai, gyógyszerészei nagy számban zsidók voltak. Az ügyvédek és az orvosok közül majd minden második, pedig a lakosságnak csak 7 %-a volt zsidó. A helyiek rájuk bízták személyes ügyeiket, tulajdonuk védelmét és őket hívták, ha szeretteik betegek lettek. A háború után dr. Gerő Imre orvosnak azonban egy egészen más szerep jutott. Túlélőként vallania kellett a munkaszolgálatra elhurcolt emberek sorsáról, az emberi kegyetlenség eszköztáráról, éhezésről, szenvedést megváltó, de méltóság nélküli halálról.

Kaposvárott vagyunk. Most is áll a Széchenyi tér, a Teleki utca házai, az Arany utca. Talán a helyiek közül most is van, aki tudja, hogy ez utóbbiban állt Schlésinger téglagyára, ahol több szász alkalmazott dolgozhatott 1944-ig. Azután viszont ezek az utcák mást jelentettek. A Széchenyi tér a Berzsenyi utcával, Vár utcával és a Korona utcával összefogva börtönné változott: a helyi gettó helyszíne lett. Közel 5200 embert zsúfoltak össze. A helyiek akkor méltatlankodni kezdtek. Nem az emberi méltóság megsértésének okán, hanem azért, mert ezzel az eljárással nem zsidó emberek kényelme is sérült. Pilisy Tamás helyi rendőrkapitány egyik jelentésében így jellemezte a közhangulatot: „Egyébként szomorú jelenség, hogy a keresztény társadalom miként képzelte el a zsidókérdés megoldását. Most pedig, amikor egészen kis áldozatokat kellene hozni, máris a tiltakozások egész áradata hömpölyög.” Majd szemrehányóan arról beszélt, hogy amikor a zsidó vagyont lehetett igényelni, mindenki ujjongott.

Íme a legszomorúbb igazság: A zsidóknak azért kellett meghalnia, mert az állam engedélyt adott a lopásra. Csakhát a tulajdon nehezen vehető el, ha az egy család életét jelenti. Először ezt az életet kell megszüntetni. Július 5-én két transzporttal vonatok indultak Kelenföldön át Auschwitz felé. A leventék és a nácik célja majdnem beteljesedett.

Kaposvárott állunk. 70 év után. Az, hogy ki volt Antl Ödön, Csurgó Ferenc, Nattán Miklós, Bajor György, azért tudjuk, mert itt állhat közöttünk még egy élő Nattán, egy Róna László, a Jӓger család, és mindazok, akiket születése, szüleinek, nagyszüleinek sorsa ehhez a városhoz kötik. Az, hogy itt állunk, és emlékezünk még nem támaszt fel senkit, de nem enged elfelejteni 2400 kaposvári zsidó embert. Arra kényszerül minden itt álló, hogy lássa a számok mögött álló orvosokat, ügyvédeket, tanítókat, rabbikat, gyerekeket, a kezüket fogó anyákat, apákat, nagyszülőket. Ránk néznek. És mi, túlélők minden egyes nap ennek a tekintetnek a súlyával nézünk gyermekeinkre. De mit mondunk nekik erről? És vajon egyszer lesz-e felszabadító ereje a bennünk megszülető megbocsátásnak?

Mezei szavaival kezdtem azzal is fejezem be:

„Azon az utcán megyek végig,

mintha nem történt volna semmi,

minden arcot külön idézek,

mintha a lakók ott laknának,

néven nevezek minden lelket,

házról házra előszólítom

testvéreimet, kik ott laknak

mind együtt, túl a valóságon.”

 

 

Petrovits Péter rabbi tartotta a gyászistentiszteletet, s az áldozatok emlékére gyertyát gyújtottak.

 

 

BreuerPress- infó