Tisztelt Miniszter Úr, Államtitkár Urak, Elnök Urak, Rabbi Urak, IHRA képviselők, Kedves diákok, Hölgyeim és Uraim!
A Nemzetközi Holokauszt-emlékezési Szövetség (IHRA) magyar elnökségének egyik tiszteletre méltó célkitűzése az antiszemitizmus elleni küzdelem fontosságára felhívni a figyelmet.
Ma már tudjuk, hogy a holokauszt mindenütt a szavakkal, az antiszemita közbeszéddel kezdődött. Az antiszemita ideológiát a nyelvezet közvetítette egyre markánsabb, erőszakosabb formában Európa szerte.
A nyelvezet, a kimondott szavak ereje azért is fontos, mert tele van ellentétes tartalommal, kétértelműséggel. Hiszen ahogy a zsoltárokban olvassuk, „a nyelv eszköze lehet a boldogulásnak, de éppen úgy lehet veszedelem is, hatalmában van az élet és a halál, amint használja, úgy eszi gyümölcsét”. Vehetünk példát akár az Újszövetségből is. Szent Jakab levelében azt mondja: „ A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi és egész életünket lángba borítja… vele áldjuk az Urat, és vele átkozzuk az embereket”.
Az antiszemita közbeszéd ma is erősödik. Vajon normális-e, hogy egy igazi magyar nemzeti siker, a Cannes-i filmfesztivál magyar díjesője antiszemita közbeszéd tárgyává válik csupán azért, mert a díjazott film a holokausztról szól. Vajon méltányos-e szinte náci érvrendszerrel támadni azt a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet, amely úttörő módon bevezetett egy holokauszttal foglalkozó tantárgyat? A nyelv képes lángba borítani az emberiséget – idéztem a Bibliát, s amit ma hazánkban tapasztalunk, az egyesek súlyos és felelőtlen játéka pontosan ezzel a tűzzel.
Az antiszemitizmusra mondott miniszterelnöki „zéró tolerancia” nem egyeztethető össze sem a kocsmai, sem az intellektuális zsidózással, de nem egyeztethető össze az ország zsidó polgárait kifosztó, jogaikat eltipró, tömeggyilkosságokban bűnrészes, vagy csak egyszerűen antiszemita gondolkodású egykori közéleti személyek politikai elismerésével se. Az orbáni zéró tolerancia nem tűri meg Hóman Bálintnak, Horthy kultuszminiszterének, a jogfosztás emblematikus alakjának akadémiai rehabilitációját éppúgy, mint az egyik magyar parlamenti párt képviselőinek náci alapvetéseit.
Magyarországnak még sok a tennivalója. A politikai elit egy része elfogadja, vagy elhallgatja ezeket a jelenségeket. Mára a magyar egyetemek hallgatóinak közel 40 %-a egy magyar szélsőjobboldali párt szavazóbázisa.
Néhány hónapja Angela Merkel, Németország kancellárja járt itt, ugyanezen falak között. Mikor azt kértük tőle, adjon segítséget Magyarországnak a Soá feldolgozásában, azt válaszolta nekünk, Németország ezt nem teheti meg, mert oly’ mértékben felelős a holokausztért, hogy nincs erkölcsi joga más országoknak tanácsot adni. Igen, Hölgyeim és Uraim, Németország szembe mert nézni múltjával. Magyarország még csak most indult el ezen az úton. A németeknek több évtizedre volt szükségük, hogy társadalmuk feldolgozza a múltat. Magyarország a diktatúra alatt nem tehette meg, a rendszerváltást követően pedig ellazsálta a saját történelmével való szembenézést. A tavalyi hetven éves évforduló emlékezetpolitikai konfliktusai, a mindennapi antiszemitizmus jelenségei talán ennek következményei. Egy dolgot azonban le kívánok szögezni: a holokauszt során legyilkolt hatszázezer zsidó vallású magyar állampolgár emléke közösségünknek nem engedi meg, hogy az emlékezetpolitikában bármilyen kompromisszumot kössön. Nincs olyan hatalom, mely számunkra olyan ajánlatot tudna tenni, hogy megtagadjuk mártírjaink emlékét.
Arra kérjük a magyar kormányt, arra kérjük az IHRA elnökséget, vegyék komolyan a meghirdetett zéró toleranciát. Tudomásul kell venni mindenkinek, ugyanúgy tilos kicsit antiszemitának lenni, mint markáns náci nézeteket vallani. Ha a magyar politika ezt az alapvetést végre magáévá teszi, akkor van remény!
Hölgyeim és Uraim! Merkel kancellárasszony látogatása napján édesanyámmal reggeliztem. Mikor elbúcsúzott tőlem, őszinte mosollyal annyit mondott, örül, hogy személyesen fogok találkozni Németország kancellárjával. Mondta ezt egy olyan asszony a fiának, akit hetven esztendeje Auschwitzba, majd Birkenauba hurcoltak, akinek megölték és elégették édesanyját. S mikor ezt a rövid személyes epizódot elmeséltem Merkel asszonynak, ő rám nézett, elgondolkozott és halkan annyit válaszolt, a csodák itt kezdődnek. Ha a közvetlen élmény adta erőt nem is tudom ennyi idő után átadni, de remélem, hogy ez a szakrális hely is segít Önöknek átvenni valamennyit abból a lelkiismeretvizsgálati katarzisból, amit annak idején ez a szimbolikus és tényleges találkozó nekem nyújtott. Hölgyeim és Uraim, Köszönöm figyelmüket.
