Levél Apámhoz!
Debrecen Pásti utcai Ortodox Zsinagóga átadása
Levél Apámhoz!
(levéltöredék)
(töredék egy élethez)
(avagy élet töredék)
…egyszer sem szólítottalak így.
nekem mindig apa vagy apu voltál.
és az vagy ma is.
… akkor most újra kezdem a levelet;
Drága Apa!
az első levél, nem tudom lesz-e több
csak azt, hogy írnom kell.
mert megígértem neked.
még akkor, amikor jártunk azokra a nyavalyás kezelésekre.
ha elkészül, elmondom
elmondom milyen lett,
erről akkor beszéltünk, amikor mindketten tudtuk ott legbelül,
már nem lesz erőd ahhoz, hogy láthasd,
de azt nem, hogy a szó is kevés lesz.
emlékszel?
akkor kezdték felújítani, amikor kiderült, hogy beteg vagy.
minden egyes alkalommal a kezelések vagy a vizsgálatok után, ha mentünk haza,
erre kellett jöjjünk.
megálltunk az utcában, és az autóból figyeltük
mit csinálnak a munkások.
nem értettem miért olyan fontos neked ha csak egy pillanatra is, de itt lehess.
lásd az utcák fényeit, halld azt a tompa morajlást
a mi a piac utca felől minden alkalommal megérint.
érezni az ódon házakból párolgó dohos illatot,
melyek a régmúlt indián füstjelei.
szép lesz ez fiam. szépnek kell lennie.
már nagyon kopott volt. – mondtad
kopott mint a zsidóságunk.
(poros, vakolathullot zsidóság.)
elvesztve a falak korábbi színeit megfakultan hivalkodott a jelennel.
a falakon a csupasz tégla kilátszott,
mint testből kibontott szív.
szeretted ezt a helyet a hangulatot, ami elvitt messzire, a dédszüleink világába.
ez volt a te egyik világod
és ez lett az én egyik világom is.
a másik?
a másik valahol erdély hegyei között,
ott, ahol a kanyargós maros incselkedik azokkal a dölyfösen álló nagy hegyekkel.
sajátos világ, amolyan mesebeli.
mesebeli király mesebeli birtokai.
az utolsó napokra, csak ez maradt meg.
ebben a mesebeli világban, valahol hetedhét országon túl
ott vagyunk mi.
harcolunk a kitalált jó mellett és próbálunk valami nagy ellenséget legyőzni.
mintha mi lennénk önmagunk ellensége. és ha szerencsénk van, akkor igazi királylány is jár
a bátorságunkért. azért, hogy kiálltuk a próbát. a próba itt van a szívben.
sokszor békítetlenül állunk a világgal szemben, pedig az olyan szépen van kitalálva.
legyen az a hely bárhol a világban, vagy akár itt a Pásti utcában.
szeretted ezt a helyet.
szeretted, mert benne volt a gyerekkorod,
benne volt a felnőtté válás minden apró pillanata
azzal az üzenettel, amit nagyszüleink ránk hagytak.
az arany jános utca és a hatvan utca között, el a darabos utcáig, megállt az élet.
történhetett bármi, valódi grundként lehetett itt elbújni.
itt voltak a barátaid, akiktől az élet rövid időre még ha el is sodort,
az utolsó éveidre, velük újra megtaláltátok egymást. azokkal akik életben maradtak.
te itt nőttél fel
én itt nőttem fel.
emlékszel?
hányszor jöttünk együtt a közös ünnepekre és beszéltük, na majd, ha a zsini elkészül
na akkor, akkor lesznek szépek az ünnepek.
egyet sajnáltál csak, hogy nagypapa, aki petőfi téri zsinagóga utolsó kántora volt, itt már, nem énekelhetett.
nem tölthette be érces baritonja ezt a teret, illetve csak egyszer; 1954-ben.
sokat beszélgettünk.
az utolsó hónapokban csak ültünk egymás mellett és nem kért a gondolat a szóból.
ültünk órák hosszat némán és mégis tudtuk mi van ott belül.
ha úgy láttam mennem kell, akkor szólaltál csak meg. ne menj fiam, ha van időd maradj még egy kicsit. mesélj a Pástiban mi történik?
amikor neked kellett menned akkor már nem volt ott a szó…
emlékszel?
egyszer arról beszéltünk hogy jobb, úgy ha
zsidó magyar vagy magyar zsidó
aztán rájöttünk a világ leggazdagabb emberei vagyunk.
olyan gazdagság van mindkettő mögött
hogy a sorrend nem fontos
csak a tudat kell
a tudat, hogy magyar és zsidó is.
és aki ezt megérti, az érezni fogja
érezni az erdély hegyei közül visszakúszó múlt illatát
mint a tavaszi friss hajtásokét
sokat beszéltünk arról, hogy gyerekként milyen érzés volt nekem
amikor itt álltam a pásti udvar közepén, nyitva volt a zsinagóga és a vágoda ajtaja (huzatos világ)
és éreztem a térnek, mint a zsidóságomnak a porszagú üzenetét
azt mondtad, kitisztul ez fiam, meglátod
ma már tudom, a lélekre gondoltál.
itt bent olykor felkapja a szív a gondolatot, mint őszi szél a leveleket, azokra homok köpenyt húz, majd alant újra elszórja azt.
úgy kért apró lépésekkel bennem helyet minden,
minden amire tanítottál és minden amire tanítottak.
emlékszel?
nem rég együtt ültünk itt a padok között.
a padok mélységéből nem látszottunk ki.
nem is kellett. itt volt a szív és itt volt a gondolat.
az ő játékukból maradt meg mára mindaz
amit belül zsidónak mondanak.
mert belül ez megmaradt.
még, ha kopottas,
még ha vakolathullott,
akkor is itt van.
most is itt ülök a zsinagógában, de már egyedül.
most már nem kopottas, most már nem vakolathullot.
megszólalnak a gondolataim és
mintha belekiabálnám a térbe hogy jól hallhassa mindenki
tudom hogy itt vagy és itt van az a több ezer debreceni zsidó is aki, akkor távol maradt,és itt vannak mások is akik mint hűtlen szerető elhagyták ezt a világot, szó nélkül
és nem kell a szó most sem
üzen a tér, kifordítja belőlünk a gondolatot, hogy megtöltse ürességét, amit az évtizedek imái mulasztottak el.
Emlékszel?
Egyszer arról beszéltünk, hogy milyen szépen is van a természet kitalálva.
A fák, majd egy éven át nevelgetik ágaikat és leveleiket, amiktől ősszel megválnak. Olykor láthatóan és nehezen. (te és én nehezen váltunk el egymástól, talán nem is történt meg.)
A száradt levél leesik a földre, majd lassan eltűnik benne.
Eltűnik, hogy táplálhassa a gyökereket, és ha tavasz lesz újra, leveleket bonthassanak az ágak.
Friss hajtásokkal igazi nyers fa illatával.
Mint a nemzet, amelynek új hajtásai és levelei mi vagyunk.
És ha eljön az idő, akkor belőlünk táplálkozik.
Abból amit mi kaptunk tőletek, és amit mi adhatunk a gyermekeinknek: a magyarságunkat és a zsidóságunkat.
és én mindezt, köszönöm.