Farkas Judit a Zebegényi Hajózási Múzeum igazgatója úgy gondolja az intézmény egyik fontos küldetése, hogy a magyar emberek ne felejtsék el, és tudják, hogy Magyarország valamikor hajózási nagyhatalom volt.
Farkas Judit szerint be kell mutatni nekik mindezt, és ennek számos emlékét a zebegényi múzeumban megtekinthetik. A múzeumalapító Farkas Vincze hajóskapitány 1984-ben, azért alapította a múzeumot – mivel ő bejárhatta a világot -, hogy megmutathassa az embereknek mindazt, amit a Rákosi, majd az úgynevezett „vasfüggönnyel” a Kádár rendszer elzárt előlük.
Magyarországon egyetlen nőként tartják számon, egy férfiakkal teli világban. Az édesapjával szembeni mély tiszteleten kívül, gondolom belső indíttatás is kellett, hogy a múzeum az Ön életét is teljesen kitöltse.
– Egészen kislány korom óta érdekeltek a hajók, rajongással szerettem a Dunát, és minden történetet érdeklődéssel hallgattam, ami ehhez kapcsolódott. Társaságban gyakran megleptem a férfiakat – már a gimnázium óta -, hogy lány létemre mennyi mindent tudok. Például a II. világháború vízi csatáiról, hadműveltekről, hadihajókról. Minden vágyam az volt, hogy akárcsak apukám, én is hajóskapitány legyek, de abban az időben lányok nem foglalkozhattak még ilyesmivel, így divattervezőnek tanultam. Bár 1962-ben egy „tökéletesen megbízható” elvtársnőnek mégis engedélyezték, hogy kapitányi vizsgát tegyen… Nem véletlenül, sajnos sok kiváló hajós köszönhette neki későbbi elbocsátását.
Mit tart a legfontosabb értékeknek, amit a múzeum a mai felgyorsult világban képvisel?
– Szeretném a gyerekekkel is megismertetni ezt a világot. Be kell mutatni nekik, hogy tudják: a most kicsinek számító Magyarország, milyen nagy volt a hajózás területén is. Ennek számos kincsét a múzeumunkban megtekinthetik. Iskolás csoportok is érkeznek hozzánk, s még a legrosszabb gyerekek is ámulva járkálnak a sokrétű gyűjtemény között, leköti őket a számos csodaszép hajómodell. Kirándulók térnek be, de vannak visszajáró vendégeink is. Minden korosztálynak külön tárlatvezetést tartunk. A legkisebb gyerekeknek, meseszerűen adjuk elő a hajózás történetét. Ehhez szerezte meg édesapám anno a veszprémi állatkert egyik elhullott csimpánzát, Samut, akit kipreparáltatott, és így az első hajóst szimbolizálja, amint egy fatörzsön útra kelt. Itt jegyezném meg, hogy rajtunk kívül az egész világon, két helyen mutatják be ilyen mélységében, az őskortól a hajózás történetét, ugyanis hazai viszonylatban is, csak a római kortól datálva indulnak el. Közben látják a modelleket, a navigációs eszközöket, hajózási felszereléseket. A természeti népek kultúrájába is bepillanthatnak, hiszen a magyarok a világ tengerein hajózva ilyenekkel is találkoztak. Nemrég járt itt egy csoport, ahol volt két roma kisfiú, akit a kísérő tanárok különösen kezelhetetlennek tartottak. Ám legnagyobb meglepetésükre, az előadásomat hallgatva, nem hogy közbekiabáltak, rendetlenkedtek, hanem értelmes kérdéseket tettek fel a hallottakkal kapcsolatban, tehát megérintette foglalkoztatta őket mindaz, amit hallottak. Van a gyűjteményben egy igazi szumátrai varázslóbot is. Az elmúlt évtizedek alatt kialakult nálunk egy hagyomány: – mindenki, aki idelátogat, kívánhat egyet a varázslóbottól, magában, hogy senki más ne hallja, de csak évente egyszer, mert azt mondják, hogy csak akkor hat. Amikor a kísérőtanárok meghallották, hogy a fiúk mit kívántak szinte elállt a lélegzetük, miután az első fiú elmondta, hogy „én a Judit néninek kívántam, hogy legyen pénze a múzeum szépítésére”, mire a másik rávágta, hogy ő is ugyanezt kívánta. Sőt kifelé még egy úgynevezett téglajegyet is vásároltak, amivel a múzeum fejlesztését lehet támogatni. Egy téglajegy ugyan ezer forintba kerül, de ők felajánlották a fejenként ötszáz-ötszáz forintos zsebpénzüket. Nem akartam elfogadni, de végül mégis úgy döntöttem, hogy elfogadom, hiszen lehet, hogy azaz érzés, hogy jót cselekedtek talán egy új síkon viszi majd tovább az életüket…
Úgy látom a gyűjtemény az utóbbi évtizedekben annyit gyarapodott, hogy már nincs hova tovább terjeszkedni itt Zebegényben.
– Igen, ez valóban így van. Mára annyi, kincsünk van, hogy kinőttük a zebegényi házat. Szeretném a múzeumot Verőcére, egy nagyobb helyre költöztetni. A pályáztatás éppen most zajlik, ha megnyerjük, jövő nyáron már az új helyen várjuk az érdeklődőket, ahol egy külön részt szentelnénk a gyerekeknek, hogy próbálják ki, milyen a modellkészítés. Értelmes és hasznos időtöltés, ami fejleszti a kézügyességet is. Zebegényben áprilistól októberig várjuk az érdeklődőket, de ha az új múzeum megvalósul, akkor az év valamennyi napján látogatható lehet.
Beszéljünk az édesapjáról, Farkas Vincze kapitányról, aki a múzeumot alapította. A múlt rendszerben 1956-os, forradalmi tevékenysége miatt, eltiltották a hajózástól, ami az életét jelentette. Mégis, miben látták megvalósulni ezt?
– Édesapámat, 1956-os részvétele miatt megfosztották mindattól, amire az életét feltette, vagyis a hajózástól. Farkas Vincze kapitány az 1956-os forradalom napjaiban épp Bécsbe hajózott egy szállítmánnyal, a Vértes gőzös-hajó kapitányaként. A Vértes gőzös lobogója egyébként, amiből édesapám, és legénysége eltávolította a nem oda való, szovjet mintájú Rákos-címert, szintén a kiállítás részét képezi. Amikor Győrhöz ért, a helyi felkelők a kikötőben megkérték, hogy hozzon visszafelé Bécsből, gyógyszert és élelmiszert. Édesapám eleget tett a kérésnek, többször is megfordult hajójával Bécs és Győr között. Mi ekkor semmit sem tudtunk róla. Egyszer csak átszaladtak a szomszédból, és szóltak édesanyámnak, hogy apám nyilatkozik a Szabad Európa rádióban. Arról kérdezgették a rádióriporterek a bécsi kikötőben, hogy tényleg igaz –e, hogy Magyarországon lezárták a határokat, mire ő azt nyilatkozta, hogy a határok teljesen szabadon járhatóak. Később ezt is felhasználták az ellene folyó koncepciós eljárásban, miszerint ezzel a kijelentéssel disszidálásra buzdította az embereket. A forradalom végnapjaiban mondták apámnak, hogy ne menjen vissza Magyarországra, mert akkor letartóztatják, maradjon kint Bécsben. De apám vérbeli hajós lévén azt mondta, hogy szó sem lehet róla, neki kötelessége hazavinni a legénységét és a hajóját, hiszen erre esküdött fel. Ám a forradalom után közvetlenül nem tartóztatták le, kivártak az „elvtársak”. Betettek mellé szolgálatba két besúgót, és egy mondva csinált ürüggyel 1959-ben letartóztatták: – a vád állam ellenes szervezkedésben való részvétel volt, ami abban állt, hogy az egyik gépésze hangosan káromkodott, és abba beleszőtte Kádár János nevét.
Mi történt ezután, elítélték, és börtönbe zárták?
– Valószínűleg halálra is ítélték volna, de egy betegség miatt másképp alakult. Édesapám az Andrássy út 60. és a tököli internáló tábor „vendég szeretetének” köszönhetően, vérző gyomorfekélyt kapott, miközben megpróbálták rávenni az „együttműködésre”, de ő megtagadta. Nem akarta elárulni a barátait, a kollégáit. Olyan rossz fizikai állapotba került, hogy azt gondolták, úgyis meghal, és a tököli rabkórházba szállították, ahol utólag kezelési lapokat hamisítottak, miközben semmilyen kezelésben sem részesítették. Ám a tököli orvosok valamiért nem akarták felvállalni, hogy ott haljon meg a rabkórházban, ezért hazaszállítatták egy mentőautóval, hogy inkább otthon haljon meg. De a sors mást akart, apám egy erős ember volt, felépült. Kapitányból lefokozták matrózzá, és az időközben leselejtezett Vértes gőzösre kellett vigyáznia a Csepeli-szabadkikötőben. Ám egy idő után itt sem hagytak neki békét, újból megkeresték, az úgynevezett „együttműködéssel”, de ő ismételten megtagadta, hogy elárulja a barátait, a kollégáit, ezért 1961-ben elbocsátották a MAHART-tól.
A legtöbb ember teljesen összeomlik ilyenkor, mivel nem találja tovább a helyét a világban, hiszen megfosztották mindattól, aminek az életét szentelte…
– Apukám nem adta fel, erős ember volt. Óriási küzdőképessége és kitartása volt! Hiába szakították, tiltották el a hajózástól, ő akkor is hajóskapitány maradt. Ahogy én magamnak megfogalmaztam, édesapám a szárazföldön hajózott tovább a világ összes vizein. Apukám egy új küldetést talált magának. Volt egy művészi képessége is, a fafaragás. Korábban is élt vele, hiszen volt, hogy egy útjáról úgy tért vissza, hogy közben egy kis lovas-kocsit készített nekünk, amin a bátyámmal húzgálhattuk egymást, az udvaron keresztül-kasul. Édesapám, miután állás nélkül maradt, faragni kezdett. Ez részben a megélhetésünket is biztosította akkoriban, hiszen eladásra is készített darabokat. Nagy szegénységben, zsíros kenyéren éltünk, és volt, hogy a fűtésre is alig futotta, így kabátban, sapkában, levágott ujjú kesztyűben dolgozott. Ezzel párhuzamosan elkezdte kifaragni mindazt, amit az útjai során látott: – sok hajómodellt, hajóorr-figurát, indián totemoszlopot készített, valamint hajózási emléket gyűjtögetett. Ezekből nyitotta meg 1984-ben, saját zebegényi családi házában, az első hajózási magánmúzeumot, ami egyben Magyarország első magánmúzeuma is volt. Így hozta be édesapám, Farkas Vincze kapitány a vasfüggöny mögé, az elzárt világot.
Mit gondol a magyar folyami és tengerhajózás jövőjéről?
– Sajnos mára sem folyami, sem tengeri hajózásunk nincs. Mindent eladtak, széthordtak feldaraboltak. Még a két nagy hajógyárat, az óbudait és a vácit is felszámolták. Egy-két magáncég működik még, de nem tudnak megélni. Sajnos a Duna-stratégiában sem esett szó az elmúlt évtizedek alatt a magyar hajózás visszaállításáról, teljesen függetlenül attól, hogy milyen politikai irányzat volt eddig hatalmon. Édesapámtól egy olyan életmű folytatását vettem át, ami kötelez. 2000-ben vettem át a múzeum vezetését. Édesapám ekkor úgy döntött, hogy az emlékiratain szeretne dolgozni, de sajnos nem érhetett a végére, mert 2007-ben, 88 éves korában áthajózott a túlsó partra. Elhatároztam, hogy az emlékiratait is én fogom majd befejezni, hiszen annyi meg annyi történetet, hajós anekdotát hallottam tőle. De mindezt csak azután, ha megvalósítottam Verőcén az új múzeumot, amivel édesapám életművét tovább álmodom.
