dr. Vejkey Imre parlamenti képviselő

 

 

 

 

Amerikai Népszava Online

Bartus László úr részére

 

 

Tisztelt Bartus Úr!

 

Maga egy „kedves ember”! Ez a véleményem a minap fogalmazódott meg – Dunaparki asztaltársaságom egyik tagja nagymamájának szóhasználatát átvéve – amikor a számítógépem kurzora az Ön cikkére, nevezetesen „Az Unió első fasiszta állama” c. „művére” állt, s már sebtiben olvastam is.  Sorról-sorra haladva a valóságnak vélt fikcióin, egyre inkább felháborodtam, mert a fasizmus és a nácizmus ártatlan áldozatainak emléke ennél többet érdemel, továbbá személy szerint  olyan színben tűntetett fel engem és frakciómat a Kereszténydemokrata Néppártot, továbbá szövetségesünket a FIDESZ-t, mintha együttesen és külön-külön is fasiszták lennénk. Mindezt kategorikusan ezúton is visszautasítom!

Kilőtt nyila célt tévesztett, ugyanis gondoljon csak abba bele, hogy éppen az Ön által célkeresztbe vett alanyok felfogása szerint, a keresztények és a zsidók közös szellemi öröksége oly nagy, hogy mindenkinek csak ajánlani tudják a kölcsönös megismerést és nagyrabecsülést! Ezért több mint nagyfokú tévedés volt az Ön részéről, rólunk mintegy azt sugallani, hogy homlokaikat Káin-jegye ékteleníti el.

Véleményem az, hogy a szélsőségesség mindig veszélyforrást jelent, azonban a magyar politikai valóságban éppen a FIDESZ-KDNP Szövetség sikere ad garanciát arra, hogy a radikális oldal komoly befolyást ne érjen el.

 

Mindezek alapján felhívom Önt arra, hogy adjon elégtételt – minimálisan jelen válaszlevelem közlésével – továbbá arra is, hogy a jövőben tartózkodjon irányunkban a hasonló sértő megnyilvánulásoktól, ugyanis Bartus úr, a tények makacs dolgok!

 

 

Tekintettel arra, hogy elkötelezett kereszténydemokrata vagyok, ezért a magyar kereszténydemokrácia kortörténetéről néhány tényszerű mondattal hozzá kívánok járulni ahhoz, hogy a rólunk – nagynyilvánosság előtt – Ön által eszközölt téves véleményformálás helyretettessék :

 

A mai Kereszténydemokrata Néppárt jogelődje a Demokrata Néppárt (DNP) volt, annak a jogelődje pedig ugyancsak a KDNP nevet viselte, mely 1944. november 30-án alakult meg – az egyik szervező – Varga László saját lakásán, Budapesten a Galamb utcában, a náci megszállás alatt, illegálisan.

Az illegális KDNP szervezőit a GESTAPO kiemelten üldözte, közülünk többet Dachauba deportáltak, de sokan voltak olyanok is, akiket a nyilas karhatalom börtöneibe vetettek!

A párt 1945 elején Barankovics István hírlapírót választotta főtitkárává, aki a háború befejeztével nyomban minden fórumon az új hatóságoktól megpróbált működési engedélyt szerezni a pártnak, azonban ez csak nagyon lassan vezetett eredményre.

1945. május 8-án, az intézőbizottság ülésén a KDNP-n belül a republikánus keresztényszocialista vonal vette át a vezető szerepet, ezáltal Barankovics lett a DNP-re átkeresztelt párt elnöke. Barankovics a programját, XIII. Leo Pápa szociális enciklikájára, a „Rerum Novarum”-ra alapította, ily módon kívánta kereszténydemokrata párttá formálni a DNP-t. Varga László kitartó munkájának eredményeképp a DNP 1945 végén hivatalosan is engedélyt kapott a megalakulásra, így illegalitása időlegesen véget ért, azonban az 1945. évi választásokon a hátralevő idő rövidsége miatt már nem indulhatott. Azonban pártunk az FKgP segítségével az 1945. október 7-i fővárosi törvényhatósági választások eredményeképp mégis 2 tagot – Eckhardt Sándort és Varga Lászlót – juttatott a törvényhatóságba, az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választáson pedig két FKGP színeiben indult képviselőt – Bálint Sándor és Eckhardt Sándor – juttatott a magyar parlamentbe.

A II. világháború utáni első szabad választásokon pártunk már a legerősebb ellenzéki pártként jutott a parlamentbe, hivatalosan a szavazatok 16.64%-át elnyerve. A választás kihirdetett győztese a „kékcédulás” visszaélések okán az MKP lett (papíron a szavazatok 22,3%-át kapták), a valódi győztes azonban pártunk a DNP volt. Pártunk választási eredményei a kommunistákat rendkívül meglepték, így nem véletlen, hogy 1948 második felétől kezdve megkezdődött a DNP „szétszalámizása”, továbbá egyes néppárti képviselőink zaklatása és megfosztása mandátumaiktól.

1949. január 25-én Rákosi Mátyás az ország diktátora tárgyalásra invitálta Barankovicsot, hogy pártjával legitimálja a már fogságban lévő Mindszenty József ellen indítandó koncepciós pert. Rákosi a tárgyaláson Barankovicsot megfenyegette azzal,  hogy amennyiben a DNP nem támogatja a kommunistákat a hamarosan lezajló Mindszenty-perben, erkölcsileg elítélve a bíborost, majd ezután „önkéntesen” fel nem oszlik, antidemokratikusnak és népellenesnek bélyegezve magát, úgy nem kezeskedik a DNP vezérkarának biztonságáért, ellenkező esetben viszont semmi bántódásuk nem esik. Barankovics az „ajánlatot”, majd Rákosi ezt követő újabb fenyegetéseit is határozottan visszautasította, ezt követően pedig – egyéb lehetősége nem lévén – próbálta menteni pártunk tagjait az üldözéstől, bejelentve a párt feloszlatását. Így folytatódott pártunk korábbi emigrációs korszaka egészen a rendszerváltoztatásig.

Fentiek után nyilvánvaló az a sziklaszilárd történelmi alap, melynek okán joggal utasítom vissza nagynyilvánosság előtt rólunk alkotott igencsak sértő vélekedését!

Tudja Bartus úr, a „Rerum Novarum” sokkal inkább arra adott volna Önnek alapot, hogy beszámoljon arról, miszerint a kr.u. XIX. századi ipari forradalmak során a munkások számbeli növekedését nem kísérte az anyagi és szellemi színvonaluk emelkedése, sőt a kizsákmányolásuk és a vele járó társadalmi igazságtalanságok csak egyre fokozódtak. Ezt a tényt ismerte fel XIII. Leo pápa, így született meg a „Rerum Novarum”, vagyis az első szociális enciklika.

Az enciklika összefoglalja, hogy mi a feladata a munkásnak (pontos, becsületes munka stb), a tőkésnek (tekintse embernek a munkást; biztosítsa a vasárnapi ünnepnapot; adjon igazságos, megfelelő munkabért, a minimális megélhetésen túl tartalékképzésre is legyen lehetősége a munkásnak; ha a tőkés ezeket a követeléseket nem teljesíti, akkor az egyház szerint a tőkés bűnt követ el), az államnak (a munkások jogainak védelme, elismerni az állam beavatkozásának szükségességét, szemben a liberális ideológiával) és az egyháznak (belülről gyógyítson, a megbékélés szellemét hirdesse; szociális intézmények létesítése, működtetése).

Az enciklika kapcsán a liberalizmus hívei is elismerték az állami befolyásolás szükségességét, majd a XIX. sz. végére a tőkés nemzetállamok szintúgy elismerték, hogy a munkások követelései jogosak és ezek a társadalom biztonságát szolgálják. Az enciklikának óriási jelentősége volt abban, hogy az egyes nemzetállamok szakítottak az addigi marginális szociális tevékenységükkel, intézményi választ dolgozva ki a szociális problémák kezelésére. Így került kidolgozásra egy kollektív ill. közösségi védőrendszer, maga a Társadalombiztosítás!

 

Fenti tények feltárása után adja a Mindenható, hogy Ön, továbbá minél szélesebb körben mindazok akik cikkét olvasták, közvetlen forrásból is megismerjék a „Rereum Novarum”-ot. Az enciklikát olvasva észre fogja/fogják venni, hogy sorai, továbbá a Biblia ószövetségi- és újszövetségi tanításai erősen összekapcsolódnak.

 

Bartus úr! Köztudomású, hogy Ön nagy kritikus, de becsületünket ne vonja kétségbe. Az ellenünk hegyezett kritikája hamisnak bizonyult, azt mással kell helyettesítenie! Tulajdonképpen amit ön a cikkében végzett, az egy intellektuális gyakorlat volt. Ha mindez nem a becsületünket sértette volna, akkor logikai eszmefuttatását egy szürreális kísérletnek minősítettem volna, így azonban kénytelen vagyok azt kategorikusan visszautasítani!

 

 

Budapest, 2011. július 4.

 

 

 

Tisztelettel:

 

 

dr. Vejkey Imre

parlamenti képviselő

ui:(Szíves tájékoztatásod és közzétel céljából, küldöm Bartus úrnak írt közérdekű válasziratomat.)