Ősgyülekezet alatt, a jeruzsálemi gyülekezetet értjük, aki valóban úgy tekinthet magára, mint minden keresztény gyülekezet ősére. A tanítványok Nagypénteken Galileába történt menekülése, elbátortalanította a tanítványokat és részben feloszlottak. Miután a húsvéti történések megerősítették és újjáélesztették őket, Jézus tanítványai elhatározták és különösen a Tizenkettek, hogy Jeruzsálembe mennek. Ám ez csak egy bizonyos értelemben jelent visszatérést. Mert Jézus tevékenységének központja Galilelában volt. Jeruzsálem Jézus életének dramatikus lezárását jelentette.
A tanítványok elhatározása, hogy Jeruzsálembe mennek, felismerhetővé teszi a jelentőséget, amit ennek a városnak tulajdonítanak. Szent Városnak (Iz 48, 2; 52, 1) számított, az Úr városának (60, 14), az isteni városnak, a Legmagasztosabb szent lakhelyének(Zsolt. 46, 5; vö. 48, 2.9; 101, 8 különösen Iz 40-66). Állítólag Jeruzsálemben foglalta el királyságát Isten (Ésa 33, 20-22; vö. 54, 11f.; 60, 1 f.). Mint ahogyan Jézus Jeruzsálembe vonult, úgy akarták a tanítványok is szándékukat kinyilvánítani, miszerint egész Izraelnek hozzák el a megváltást. Ez sehol nem történhetett volna szembetűnőbben, mint Jeruzsálemben. A tizenkettes szám szimbolikus jelentése még egyszer érvényre jut, mint annak az akaratnak a kifejezése, hogy az eszkatalógiai 12 törzs népét újra visszaállítsák és összegyűjtsék. Mátyás iskarióti Júdás helyére beválasztása történeti hitelességet nyer ennek fényében (Csel. 1, 15-26). Ebben a szimbolikában kimerül a tizenkettek jelentése. Gyülekezetvezetői funkciót alig vállaltak. De figyelmeztetnek Isten eljövendő országára (Mát 19, 28), és mint olyanok, akik Jézussal vándoroltak, megkérdezhetőek. Tanulságos, hogy az Apostolok Cselekedeteiben, azon kívül, amikor Mátyás választásánál létezésük előfeltételezett, csak a 6, 2-ben említik őket. A Tizenkettek Köréből csak néhányan kerülnek előtérbe. Simon Péter az, akinek vezető szerepe van. Oldalán feltűnik János 3, 1; 4, 13; 8, 14-ben (vö. Gal 2,9). A legtöbbjük neve azonban teljesen háttérbe szorul. Az az opinio communis, hogy az ősgyülekezet még teljesen a zsidóság szövetségéhez tartozott. De bizonyos sajátosságokat figyelembe kell venni. Izrael már nem volt zárt egység sem politikailag, sem vallási szempontból. Politikailag az országot felosztották Heródes fiai között. Az archelaos részét egy prefektus vette át. Vallási szempontból is megosztott volt Izrael, több vallási párt létezett, akiket az Apostolok Cselekedeteiben és Josephusnál αίρέσεις-nek hívnak , amit pártnak, iskolának és életmódnak lehetne fordítani. A szadduceusok (Csel. 5, 12) és a farizeusok pártja (15, 5) mellett áll a nazarénusok pártja (24, 5). Ez a lelet azt jelenti, hogy Izraelben az emberek az ősgyülekezetet egy olyan új csoportnak tartották, amely a már létezők mellé csatlakozott. Ám a következő körülmény többet nyom a latban: Jézus tanítványai és követői egy olyan személy mellett tettek hitet, akit a rómaiak Kajafás főpap közreműködésével végeztek ki. Pilátus és Kajafás is hivatalban voltak még. A főpap, akinek az országban rendről és nyugalomról kellett gondoskodnia és felelős volt a rómaiaknak, gyanakvással és kétkedéssel figyelte azokat az embereket, akik Jézust most mint a Megfeszítettet és Föltámadottat hirdették. Az Apostolok Cselekedeteiben fellelhetők ennek nyomai. Érdemes figyelmet szentelni annak, hogy vannak papi és szadduceusi körök, amelyek aktivizálódnak. Csel. 4, 1-3 szerint papok, a templom felügyelője és a szadduceusok kezet emeltek Péterre és Jánosra és őrizetbe vették őket. A Csel. 5, 17 szerint a főpap és mind a kik vele valának, azaz a sadduczeusok [rész 4,1. 2.] felekezete az apostolok ellen felkeltek. Hogy hogyan ítélhetők meg az egyes tudósítások az Apostolok Cselekedeteiben, a nevezett körök és különösen a főpap gyanakvásának tekintetében, azt Megbízható Lukácstól tudhatjuk meg. Az ősgyülekezetet feltehetőleg a kezdetektől fogva támadták. Talán a hangulat végett említésre méltó, hogy egy farizeus kiáll az apostolok mellett (5, 34ff.). Az, hogy megtiltották, hogy Jézust, mint Megfeszítettet hirdessék, a szituációhoz illik. Mit jelent tehát konkrétan az a kijelentés, hogy az ősgyülekezet a zsidóság szövetségéhez tartozott? Minden bizonnyal azt, hogy a gyülekezet megtartotta a szabbatot, hogy fizették a templomadót, és hogy fiaikat körülmetéltették. A keresztény vasárnap ünnepe csak később és Izraelen kívül jelent meg. A körülmetéléssel fiaikat felvették a zsidó közösségbe. De a keresztények üzenetükkel bizonyos értelemben a többi izraelitával szemben léptek fel. Ez különbözette meg őket a többi vallási felekezettől, így az esszénusoktól is. Habár ezek a felekezetek a Törvény igaz magyarázójának tartották magukat és részben az igaz Izraelnek is. De csak a keresztények gyülekezete fordult misszionáriusi üzenettel egész Izrael felé. Ebből a nézőpontból szemlélve közelebb állt Keresztelő János mozgalmához, mint a farizeusokhoz, szadduceusokhoz és esszénusokhoz. Keresztelő Jánostól ismert az a sorsdöntő mondás, mely szerint Isten képes arra, hogy sivatagi kövekből is támasszon fiakat Ábrahámnak. Ez egy olyan kijelentés, amely kérdésessé tette Izrael létét. Keresztelő Jánoshoz hasonlóan az ősgyülekezetről is elmondható, hogy Izraelt kétségbe vonta, mégpedig abban az értelemben, hogy az Izraelhez tartozást nem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy megváltassék. Állásfoglalást követelt üzenetükhöz. Ez az üzenet több volt, mint a Törvény egy új értelmezése, mint ahogy például azt az esszénusok tették. Ez egy új tanítás volt, amelynek komolyságát még fokozta, hogy a vég közeledtének időszakában került nyilvánosságra. Ezt a hátteret kell figyelembe vennünk, amikor feltesszük a kérdést, hogy hogyan viszonyult az ősgyülekezet a Templomhoz és a Törvényhez. Természetesen mindkettőhöz ragaszkodtak. Még inkább tehették ezt, mivel Jézus is ragaszkodott a Törvényhez és a Templomhoz, még akkor is, ha kritizálta. Jézus törvényfelfogásához igazodva, ki tudták fejleszteni saját felfogásukat a Törvényről, miként azt a többi vallási felekezet is tette, akik a Tórát különbözőképp magyarázták és aszerint éltek. Mát 5, 17-20 a gyülekezetben a Törvényről folytatott vitákról ad képet. Még ha nem is mondhatjuk bizonyosan, hogy az ott leírt vita a jeruzsálemi ősgyülekezetre megy vissza, mégis valami hasonlót képzelhetünk el az ő esetükben is. Voltak a Hajthatatlanok, akik nem engedték volna, hogy bármilyen csekélységet vagy pontocskát is módosítsanak a Törvényben (vö. Luk 16, 17). És voltak kissé Nagyvonalúbbak is, akik a legkisebb parancsolatok felett szemet hunytak. Habár nincsen megbízható rálátásunk, mégis úgy gondoljuk, hogy a vita különösképpen a szertartások törvényét érintette. A jeruzsálemi gyülekezet önmeghatározásához még egyszer emlékeznünk kell a már korábban megvitatott nevekre, amelyet magának adott, vagy amelyet mások adtak neki. A legfontosabb az Isten Gyülekezete név (qehal el, έκκλησία του θεου). Ezzel a névvel akarja értésre adni, hogy Izrael eszkatalógiai gyűlésének kristályosodási pontja akart lenni, a Végítélet Gyülekezete, amelyet Isten ebben a városban hívott össze. Ők a Szentek, a Szegények, A Tanítványok, és ezzel tanúsítják, hogy ők Jézus utódai/követői, akit közülük még sokan ismertek. Most nevezik őket αίρέσεις-nek, a nazarénusok gyülekezetének. A szó Jézus arameus nyelvet beszélő tanítványainak szóhasználatából ered, és a zsidók számára ismert megjelölése lesz azoknak, akik a jeruzsálemi ősgyülekezethez tartoznak. Ugyanazt jelenti, mint a názáreti, tehát Názáretre utal, és éppen emiatt lebecsmérlő hangzása van. Amennyire számunkra láthatóvá válik, a közösségi élet két dologban jelentkezett, a házakban tartott összejövetelekben és abban, hogy egymást kölcsönösen támogatták, segítették. A Csel 2, 46f. szerint mindennap mindannyian a templomban maradtak, a házakban törték meg a kenyeret, örvendezve és őszinte szívvel étkeztek, miközben Isten dicsérték (vö. 2, 42). Miközben a templomi istentisztelet összekötötte őket a város minden más zsidó lakójával. A házaikban tartott összejövetelek az egymásra találás és az egymáshoz tartozás tudatosságát nyújtották. A helyi gyülekezet csoportokra oszlott, hogy különböző házakban gyűljenek össze. Itt találjuk meg az a keresztény házi gyülekezetek első kifejeződését. Ez talán úgy értendő, hogy az egész gyülekezet a templomban találkozott és ezzel kifejezte, hozzátartozását a néphez, miközben a házakban tartott összejöveteleken az önállóságot kerestek. Elsősorban a közös étkezések jelentik ezt, amelyeket a végítélet örömében ülnek meg. Ezek azokra az étkezésekre emlékeztethették őket, amelyeket Jézus költött el a főleg egyszerű és szegény emberekkel. Vitatott, hogy a kenyértöréssel az utolsó vacsorát jelezték. Először is ezzel írják le minden zsidó étkezést, ami abból állt, hogy az asztalfő egy Istent áldotta, és a kenyeret minden asztalnál ülőnek kiosztotta, miután megtörte azt. A kenyértörés kifejezés azután egyet jelentett a legősibb, étkezéssel, vagyis az utolsó vacsorával. Ezt az értelmezés már a Csel 2, 42 és 46-nál is feltételezhetjük. Ez különösen a szövegkörnyezet által sejthetjük, amely az alapvető istentiszteleti folyamatokat sorolja fel (Apostolok Tanítása, a Közösség, Kenyértörés és Könyörgés). Az úrvacsorát összekötötték egy jóllakató étkezéssel. A gyülekezeti élet másik jellemzője volt, hogy készek voltak a szükséget szenvedőknek segíteni. Az Apostolok Cselekedetiben az idevonatkozó kijelentésekben, amelyek az összegyűjtött tudósításokban találhatóak meg, különbségeket kell tennünk. Egyszer arról hallunk, hogy mindent mindenki egyformán birtokolt/minden közös tulajdonban volt, tehát már nem létezett saját tulajdon (2, 44; 4, 32). Máshol arról tudósítnak, hogy azok, akik ingósággal rendelkezte, vagyis telkekkel és házakkal, ezeket eladták, és a bevételt elosztották a szükséget szenvedők között (2, 45; 4, 34). Az első egy idealisztikus leírás, ami a történelmi tényekkel nem egyeztethető össze. Egy, már Arisztotelész által is támadott, görög társadalmi utópiára támaszkodik a barátok tulajdona közös (EthNic 1168b) -, amit Lukács az ősgyülekezetben megvalósítva szeretett volna látni. A házak és földek eladása, amely azt a célt szolgálta, hogy a szegények ínségét enyhítse, önkéntes alapokon nyugodott és spontán történt meg. Barnabásról és a házaspárról, Anániásról és Safiráról ismert ilyen tudósítás (4, 36; 5,1f.). Ezek minden bizonnyal nem egyedi esetek voltak. Számolhatunk azzal, hogy a felebaráti szeretet ezen nagylelkű gesztusai megismétlődtek és a közösségi életet meghatározták. Ezeket Jézus példázata inspirálta, amit ő hátrahagyott, és kritikus szavai a tulajdonról és vagyonról, amit meg kellett szívlelni. A közelgő vég ezt a viselkedést észszerűnek tűntette fel. Az ősgyülekezetben nem volt jól körülhatárolt társadalmi és gazdasági koncepció, mint Kumránban. Az emberek elajándékozták a tulajdonukat, és nem egy közös kasszába tették be őket. A gyülekezet társadalmi-gazdasági helyzete alapításától fogva kiélezett volt, mivel a tanítványok, amikor Galileából Jeruzsálembe mentek feladták munkájukat mint halászok és földművelők, és a városban nem is tudták újra azt a munkát végezni. Azzal is számolni kell, hogy ott egyikőjük sem rendelkezett ház vagy földtulajdonnal. Így támogatásra volta utalva. Azokat, akik rendelkeztek tulajdonnal, a városban kell keresnünk, mint például János Márk anyját, Máriát, aki az összejövetelek céljából rendelkezésre bocsátotta a házát (vö. Csel 12, 12). Az apostolok sem arannyal, sem ezüsttel nem rendelkeztek (vö. 3, 6). A város népessége, amelybe a gyülekezet is betagozódott, többségében szegény volt. Számos zsidó, aki elszórtan élt, idős korában Jeruzsálembe költözött, hogy a Templom árnyékában halhasson meg. Ezen háttér ismeretében kell megítélnünk a vitát, amely a gyülekezetben alakult ki, a diaszpórából származó hellenisztikus özvegyek hiányos ellátása miatt (6, 1). Ezek különösen rá lehettek utalva az ellátásra. A házakban tartott közös étkezések jótékony célokat is szolgátak. A városi népesség kedvezőtlen életkor szerinti megoszlása mellett még probléma volt a Csel 11, 27f.-ben megemlített éhínség és az azt követő szombatév. Később Pál apostol gyülekezeteiben gyűjtést hirdet majd a jeruzsálemi szegények javára (Gal 2, 10). Vitathatatlan, hogy Simon Péter vette át a jeruzsálemi gyülekezet vezető szerepét. Távozása után Jakab, az Úr testvére vette át ezt a szerepet, akinek a feltámadott Jézus megjelent (1 Kor 15, 7; vö. Csel 12, 17; 15, 13; 21, 18; Gal 1, 19; 2, 9 és 12). Az benyomásunk, hogy Jakabbal, akinek az az Igazságos volt a mellékneve, és akit Ananosz főpap hivatali ideje alatt 62-ben megköveztek, Jézus családjának tagjai domináltak. A Kaisareia-i Eusebios úgy tudja, hogy Simeon, aki Jézus egyik unokafivére volt, és az Úr testvére Júdás unokái akiket még Trajanus császárnak is bemutatták Trajanus császár uralkodásáig az egyházban vezető pozíciót töltöttek be. Mindegy hogyan ítéljük meg ezeket a bizonytalan híreket, egy bizonyos, hogy az iszlámhoz hasonló kalifátus a zsidóság hanyatlásával lehetetlenné vált. De itt különbségeket kell tennünk és a gyülekezet ígéretes különlegességét is meg kell említenünk. A gyülekezetben két nyelvében eltérő szárny létezett. Ezt az Apostolok Cselekedeteiben majdnem csak érintőlegesen említik meg, a fent említett hellenisztikus özvegyek hiányos ellátottságáról folyó vitánál: Azokban a napokban pedig, mikor a tanítványok szaporodának, támada a görög zsidók közt panaszolkodás a héberek ellen, hogy az ő közülük való özvegyasszonyok mellőztetnek a mindennapi szolgálatban. (6, 1). Görög zsidóknak és hébereknek ez a szembeállítást csak itt találhatjuk meg nevezik azokat, akik görögül és akik héberül/arámi nyelven beszélnek. Ezek a megnevezések kizárólag a nyelvre vonatkoznak. Egy görög vagy zsidó életmód közti különbségtételt nem jelent. A felismerés, hogy az evangélium Jeruzsálemben már görögül is létezett, messzemenő jelentőséggel bír a keresztény gyülekezet további fennmaradására nézve. Mert az arámi nyelven beszélő zsidókeresztények pusztulásra ítéltettek, de a hellenisztikus zsidókeresztények készek voltak arra, hogy az üzenetet a görög világba elvigyék. Ezen igyekezetüket később megerősítette az, hogy elüldözték őket a városból. De ezzel az események elébe vágtunk. Mikor alakult ki a különbségtétel a görög zsidók és a héberek között Jeruzsálemben? Valószínűleg elég korán. Valószínűleg már a pünkösdi eseményekkel kezdődő eszkatológiai gyűlésen vettek fel görög zsidókat a gyülekezetbe. Természetesen egy további szempontot is figyelembe kell vennünk a héberek és a görög zsidók megkülönböztetésénél. A gyülekezet ősmagját azok a tanítványok képezték, akik Galileából jöttek Jeruzsálembe. Ők valószínűleg arámi nyelven beszéltek, vagyis héberek voltak. Ők voltak azonban azok, akik ismerték személyesen Jézust és követték őt. Önmeghatározásuk innen ered. A görög zsidók ezzel ellentétben a diaszpórából származtak, és onnan hozták magukkal a görög nyelvet. Nekik szükségük volt közvetítésre. Elképzelhető, hogy saját teológiai utat kerestek. Milyen volt a viszony a két fél között? Az özvegyvita egy külső visszásságot ír le, amely nem alapja, hanem következménye volt az egymástól eltávolodásnak. Mégis alkalomadtán szélsőséges pozíciók is jelentkeztek ezen viszony megítélésében. Szakadásról beszéltek, vagy lebecsülték a nézetkülönbséget. Lukács bizonyára abban volt érdekelt, hogy erről az ősközösségről egy harmonikus képet közvetítsen. De annak a következménye, hogy ugyanabban a közösségben jelent volt két nyelvcsoport, az volt, hogy elkülönülten tartották az istentiszteletet, egyszer arámi nyelven, egyszer pedig görögül. A görög zsidók saját gyülekezetvezetőséggel rendelkeztek, a Hetek Karával (Csel 6, 5), amelyet a gyülekezet választott. Kétségtelenül sokkal többek voltak, mint özvegyek ellátói, mégpedig gyülekezetvezetők és ihletett igehirdetők és misszionáriusok. Az Apostolok Cselekedetei 7, 8 ff. elég nagy teret szentel, Istvánnak, aki kiemelkedett a Hetek közül. A Hetek neve a 6, 5-ben maradt ránk. Mindegyikük görög névvel rendelkezett. Mindegyikőjük zsidó, kivéve Nikolaust, egy prozelitust, aki mint pogány csatlakozott a zsinagógához. A kivétel erősíti a szabályt. Filepet 21, 8-ban evangélistának nevezik. A hetes szám valószínűleg az antik septemvirátusi testületek utánzása vagy még inkább zsidó közösségekből választott helyi elöljáróságának. Biztosan kevesebb volt a görög zsidók száma, mint a hébereké. Ha a Jeruzsálemben uralkodó helyzetet vesszük alapul, akkor a görög zsidók a gyülekezet mintegy harmadát tették ki. De úgy is lehetett, hogy számuk kezdetben még kevesebb volt, de az idő folyamán megnőtt. A héberek között is akadt olyan, aki görögül beszélt. János Márk és Silás-Silvánus is ide tartozhatnak. Ők fontosak voltak a két gyülekezet kapcsolatában. Kettős nevük két kultúrára utal. Talán Simon Pétert is ebbe a grekopalesztin csoportba sorolhatjuk. Későbbi missziós tevékenysége feltételezi a görög nyelv legalább alapszintű ismeretét. Fivére András is görög nevet viselt, miként a Tizenkettek egy másik tagja is. Ő volt Filep, akit azonban nem szabad összetévesztenünk a Hetek Körének egyik tagjával. Fordítva is igaz ez, a diaszpórában élő zsidók is tudhattak arámi nyelven, mint a később a kereszténységhez tartozó Pál apostol is, aki magát hébernek nevezi. (Fil, 3, 5; 2 Kor 11, 22). A görög zsidók élesebb profilt nyernek a konfliktusban, amelybe belecsöppennek. A héberek elkerülik ezt a konfliktust. Az Apostolok Cselekedetei 6, 9 szerint ez egy nézeteltérés volt a libertinusok, a cirenebeliek, és alexandriaik zsinagógájával, valamint Kilikiából és Ázsiából származó emberekkel. Lukács azt a benyomást kelti, mintha a diaszpórazsidóknak csak egy zsinagógájuk lett volna Jeruzsálemben. Valószínűleg több is volt. Mindenestre egy olyan vita volt, mely a hellenisztikus zsidók körében zajlott, amelyből később a keresztény görögök származtak. Feltűnő az afrikai elemek előtérbe kerülése: Cirene, Alexandria. A szabadosok azok a római üldözöttek, amelyben a szabadon eresztett zsidó hadifoglyok domináltak. Az afrikai elem még jobban megerősödik, ha szabadosok helyett Líbiaiakat olvasunk. Ha István észak-afrikai volt, mintahogyan Simon Cireneből (Márk 15, 21), Apollós Alexandriából (Csel 18, 24) és Lúciusz Cireneből (13, 1) származott? A vita tárgyát a hellenisztikus zsidók és a hellenisztikus zsidókeresztények között az Apostolok Cselekedetei 6f.-ből csak hiányosan tudhatjuk meg. István beszéde csak lukánoszi szerkesztés. De olyan dolgokra vonatkozhatott, amely a konzervatív zsidó beállítottságú hellenisztikus zsidók önmeghatározását alapvetően érintette. Néhányan közülük feladták megélhetésüket a diaszpórában, és Jeruzsálembe jöttek, hogy a Templom árnyékában vallásos életet éljenek. Az István ellen felhozott szemrehányások, hogy Mózest és Istent káromolta, hogy ez ellen a szent hely ellen és a Törvény ellen beszélt még ha homályosan és polémikusan is mutatják, legalábbis a helyes irányt (Csel 6, 11-14). Talán a görög zsidók explicit kétségbe vonták, hogy a Templom a megfelelő hely e bűnhődésre. Ezzel azonban a zsidók számára is kétségesek lettek a Törvény alapvető részei. A düh István ellen irányult, a szóvivő ellen. Lukács karizmatikus, szellemes prédikátorként mutatja be, aki lelkesen szenvedett mártírhalált. Valószínűleg meglincselték. Az ellene indított eljárás talán a diaszpóra zsidók egyik zsinagógájában folytatott heves vita miatt kezdődhetett. Ilyen embereket többé nem tűrtek meg Jeruzsálemben. Amikor az Apostolok Cselekedetei 8, 1 arról tudósít, hogy Jeruzsálemben a gyülekezetet üldözni kezdték, és hogy a gyülekezetet szétszórták Júdea és Szamaria. De az apostolok ez alól kivételnek számítottak, és ez azt jelenti, hogy a hébereket békében hagyták, de a görög zsidókat nem tűrték tovább. Itt jelentkezik a héberek és a görög zsidók közötti különbség a legvilágosabban. A görög zsidók kivonulása egy új fejezetet nyit az őskereszténység történelmében.
