Napi Tóra
„Mi ezzel is hozzájárulunk az égi Jeruzsálem felépítéséhez.”
Darvas István rabbi és Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum vezetője a hetiszakasz kapcsán az emlékoszlopok jelentőségéről, egy tragikus közösségi történetről is beszélt.
Mi az aktuális hetiszakasz?
Vájécé hetiszakaszát olvassuk a héten, ami egy olyan jelenettel kezdődik, amely a legszínesebb, legérdekesebb mozzanatát örökíti meg a tórai elbeszélésnek. Jákob egyrészt Ézsau haragjától menekül, másrészt pedig feleséget keres. Megérkezik egy helyre, amiről eleinte nem is tudjuk, hogy hol van, mi a neve, ő itt egy különleges álmot lát. Az álomban megjelent egy földre helyezett létra, ami az égig nyúlt, ami angyalok mentek fel és le, a létra tetején pedig maga az Örökkévaló állt. Egy ilyen álom hatására valószínűleg valamennyien megrendülnénk, bár ilyen álmot azért nem bíznak mindenkire.
Jákob mit tett?
Amikor felébredt, akkor számos felismerést tett, amiknek az lett a következménye, hogy egy emlékoszlopot állított Jákob. Később derül ki, hogy ez a hely Bét Él, ez azért jelentős, mert a tradíció szerint ezen a helyen épült fel később a jeruzsálemi Szentély. Azaz azt is mondhatjuk, hogy Bét Él és Jeruzsálem ugyanaz. Az emlékoszlop a mai zsidó gyakorlatban is, hiszen a neve, mácévá az nem más, mint amivel a halottainkra emlékezünk, nekik emléket állítunk. Tehát egy ilyen mácévá az ma is fontos szerepet tölt be, de a tórai elbeszélés szerint ennek sokkal inkább alapkő funkciója volt, hiszen később ott épült fel a Szentély. Összefoglalva, azt is mondhatjuk, hogy ez volt a Szentély felépítésének a kezdete, az első lépcsőfoka.
A későbbiekben is fontos szerepet kaptak az alapkőletételek a zsidó hagyományban?
Toronyi Zsuzsa: Igen, de előtte el kell mondanom, ez egy nagyon színes hetiszakasz, számos olyan emlékünk van, amin látható a létra, az álmodó Jákob, rengeteg felvételünk van mácévákról. Elődeink nagyon is törekedtek arra, hogy dokumentáljanak minden zsidó temetőt, összegyűjtöttek minden jelentős sírkőábrázolást. Visszatérve a kérdésre, ami az alapkőről szólt, a zsinagógáknak az alapkövébe elhelyeztek egy feliratot. Ezt általában egy hengerbe tették, van nálunk a múzeumban egy üvegből készült is. Sajnos azt nem tudjuk, hogy melyik zsinagóga alapkövébe helyezték el, mert az üvegben lévő pergamenen az írás teljesen kifakult.
Nincs esetleg olyan, ami nem volt sokat a földben, így jobban megismerhető?
- Zs.: Van ilyen is, egy olyan közösségé volt, amely törekedett arra, hogy emléket hagyjon, ezért küldték el a Zsidó Múzeumba azt a szöveget, amit az alapkőbe helyeztek el, magyarul és héberül egyaránt. Megnézve ezt a szöveget, akkor egészen megrendítő kép tárul elénk. 1941-ben vetik papírra a sorokat az Alföldön, Kunmadarason. A szövegben szerepel, hogy már a III. zsidó törvényen is túl vagyunk, de itt összedőlt a templom. Ez a jövőnk záloga – írják -, hogy felépítsük a zsinagógát, azoknak az adományából, akiknek a nevét meg is örökítik a papíron. Fel is vannak sorolva a hitközség tagjainak a neve. 1941 májusában írta ezt a kunmadarasi ortodox zsidó hitközség. A papíron egy pecsét is szerepel, ami később, az ötvenes években, amikor a zsinagóga már nem állt, de ennek segítségével küldték be a dokumentumot a múzeumba. A történetben az a megrendítő, hogy ma már tudjuk, mi lett a sorsa a közösségnek. Ha a papír születése pillanatában olvassuk ezeket a sorokat, akkor is szívszorító az a tény, hogy a zsidótörvények, az ismert európai folyamatok ellenére ők optimisták, pedig pontosan tudják, hogy mi zajlik Németországban. Gondoljunk csak bele, mindezek ellenére pénzt gyűjtenek, felépítenek egy zsinagógát, mert bíznak abban, hogy nekik itt jövőjük van. A végeredményt tudjuk, hiába volt, hiába helyezték el ezt a feliratot a zsinagóga alapkövében, 1944-ben az egész közösséget deportálták. Az is hozzátartozik a történet tragikumához, hogy azok a kevesek, akik visszatértek a deportálásból, kénytelenek végigélni egy véres pogromot is 1946-ban. Egy szörnyűséges középkori vérvád felelevenítésével támadtak azokra a zsidókra, akik a deportálásból jöttek vissza. 1958-ban került ez a dokumentum a múzeumba, ekkor már Kunmadarason gyakorlatilag nem éltek zsidók, addigra már azok is elmenekültek, akik a pogrom után is még azt éreztek, maradniuk lehet és kell.
Mi is volt ez a vád 1946-ban, mi lett a pogrom vége?
- Zs.: Ez egy nagyon sokrétűen összefogott eseménysorozat volt, aminek a középkori vérvád legendák adták alapot, ezek általában Pészach előtt zajlottak. Az alapja, hogy azt mondják, eltűnik egy keresztény gyerek, akinek – a vád szerint – a vérét keverik a maceszba. Ezt már addigra számtalanszor megcáfolták, a felvilágosult világ is tisztában volt azzal, hogy ez egy őrületes hülyeség. Mindezek ellenére a néplélekben élő buta legenda kapcsolódott össze a kor politikai vádjával, a feketézéssel. A vélekedés szerint a zsidó kereskedők mindenféle árdrágító tevékenységet folytattak. Éppen piac volt ott, egy tömeg, azért ne feledjük el, 1946-ban vagyunk, szegény körülmények között élnek, ilyenkor jönnek vissza a zsidók, visszakérve a házaikat, a javaikat. Mindezek mellett a háború utáni ellenségeskedések is odavezetnek, hogy a maradék zsidó közösségre támadnak. Egy komoly, többnapos véres pogromsorozat alakul ki a településen. Ennek persze meglettek a következményei, de az is igaz, hogy ez akkor nem volt egy teljesen egyedülálló jelenség, történtek hasonló események az ország más településein is. Ennek a pár évnek is jelentős, nagy becsben tartandó darabja, emléke ez a dokumentum Kunmadarasról. Lehetséges, hogy nem ez a legszebb darabja a gyűjteménynek, de ha ismerjük a történelmi hátteret, azt, amit ennek az értelmezésekor kapunk, akkor ez egy értékes, szívszorító dokumentum, annak ellenére, hogy ez nem került az alapkőbe, nincs már zsinagóga.
Ez a dokumentum a rabbi szerint mennyire kapcsolható még a Vájécé hetiszakaszhoz?
D.I.: Talán annyi, hogy a Tórában is az áll, egy emlékoszlop lett a Szentély alapja, úgy a szó spirituális értelmében is mondhatjuk, egy mácévá, egy emlékoszlop, a halottainkra való emlékezés lehet az alapja egy spirituális szempontból építendő Szentélynek. Tehát ahogy Jákob megjelölte a helyet, úgy nekünk is meg kell jelölnünk minden olyan helyet az emlékezetünkben, ahol egykor zsidók éltek, mint Kunmadarason, ahol 1941-ben tartották fontosnak a zsinagóga építését, mert ezzel nem csak az emléküknek, hanem saját magunknak is tartozunk azzal, hogy ilyen módon is őrizzük azokat a tárgyakat, azokat a gondolatokat, amiket ezek a tárgyak rejtenek. Mi ezzel is hozzájárulunk az égi Jeruzsálem felépítéséhez.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
K“K,
Vájécé hetiszakasz 2. kommentár, 5778. Kiszlév 2.
„Elérkezett egy helyre és meghált ott, mert lement a nap, vett a helység köveiből és feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen”(28:11). A Talmudból (Bráhot 26b) tanuljuk, hogy Jákob nem egyszerűen csak megérkezett, hanem imádkozott, pontosabban esti imát (mááriv) mondott. A Talmud ugyanitt azt is elmondja, hogy Ábrahám rendelte el a reggeli (sáhárit), Izsák pedig a délutáni imát (minha). A szefárd bölcs, Rabbi Jichák Áboháv (Menorát HáMáor) szerint az ősatyák neveinek második betűi utalnak az általuk elrendelt imákra. Ábrahám esetében a „bet” a boker (reggel) szóra, Jichák-nál a „cádi” a cohoráim (délután) szóra, míg Jákovnál az „ájin” az erev (este) szóra vonatkozik.
Szép napot mindenkinek!
7.30: Sáhárit
