Darvas István és Toronyi Zsuzsa Hetiszakasz Toldot פָּרָשָׁת תּוֹלְדֹת. 

Darvas István és Toronyi Zsuzsa Hetiszakasz Toldot פָּרָשָׁת תּוֹלְדֹת. 

A Tórából ezen a héten az „Toldot” (Mózes 1. 25:19–28:9.) hetiszakaszt olvassuk fel zsinagógáinkban.

Miért gyengülnek el a szemek?

Darvas István rabbi és Toronyi Zsuzsa, a Zsidó Múzeum igazgatója a hetiszakasz kapcsán az atyai áldásról, a versengésről, meg a kiemelkedő zsidó gondolkodókról is beszélt.

Melyik a mostani hetiszakasz?

Darvas István

D.I.: Toldot hetiszakasza tulajdonképpen a napjainkig hat, ez persze minden más hetiszakaszról is elmondható. Azonban ennyire élesen és jól láthatóan, mint amelyik Jákobnak és Ézsaunak a születéséről szól, nincs másik, amelyik ennyire fontos egészen a napjainkig.

Ez mit jelent?

D.I.: Nem egyszerűen csak két gyermek születik meg, hanem a személyükben két olyan kultúra is, amelyik a mai napig meghatározza a világ dolgainak az alakulását. Kettejük néha szorosabb, néha távoli viszonya, amelyik konfliktusoktól sem mentes, az alakította ki azt a civilizációt, amelyben ma is élünk.

Két ember, két út?

D.I.: Igen, a zsidó utat, másként fogalmazva, az isteni célt Jákobnak kellett betöltenie. Ahhoz, hogy Jákob elindulhasson ezen az úton, legelőször a leleményességére volt szükség, akik ismerik a hetiszakasz szövegét, azok nem biztos, hogy a leleményesség szóra gondolnak. Tudjuk, hogy Jákob egy tál lencséért szerzi meg az elsőszülöttség jogát Ézsautól, a testvérétől. Másodjára az atyai áldás megszerzése volt előtte, itt nem elsősorban Jákob járt el éleslátóan, hanem az édesanyja. Történt, ami történt, nem mondhatjuk másképpen, hogy nem feltétlenül volt tudatában Izsák annak, hogy valójában nem Ézsaut, hanem Jákobot áldja meg. Azt tudom javasolni, hogy aki a részletekre is kíváncsi, az feltétlenül olvassa el a hetiszakaszt, mert a szövegek egyszerű olvasása is számos információt tartalmaz.

Hogyan is zajlott ez az atyai áldás?

D.I.: A Tóra úgy fogalmaz, hogy az atyai áldás átadása előtt Izsáknak elgyengültek a szemei. Az, hogy a szemek elgyengülése miért is volt, másrészt mit is jelentett, erre a rabbinikus irodalom különböző feltevéseket hoz. Ezek közül a számomra a legkedvesebbet emelném most ki. Eszerint azért gyengültek el Izsák szemei, hogy Jákobot áldja meg. A szemel elgyengülésének más különleges okai nem voltak, egyszerűen az Örökkévalónak más szándéka nem volt, mint az, hogy a két fiú közül Jákob kapja meg az atyai áldást. Emiatt történt meg az, hogy amikor Izsáknak meg kellett adnia az atyai áldást, nem voltak jók a szemei. Azonban az, hogy nem jók a szemek, az nem csak Izsák esetében jelentett problémát, hanem a későbbiekben is. Mint sokan tudhatják, nagyon sok olyan zsidó orvos működött, akik a gyógyításban segédkeztek, voltak közöttük, akik a szemek gyógyítását tűzték ki életcéljukként.

Van-e esetleg olyan kincse a Zsidó Múzeumnak, amelyik kapcsolódhat ehhez a hetiszakaszhoz?

Toronyi Zsuzsa

T.Zs.: Egy orvossal kapcsolatos dokumentumot említenék, amelyik Hirschler Ignácról szól. Ő szemészorvos volt, de azért is érdemes megemlíteni, mert hiszen a Toldot hetiszakaszban is egymással versengőkről van szó, hiszen az ő életzében is volt egy ilyen időpont, amikor konkurálni kellett. Hirschler Ignácról tudni kell, hogy szemészorvosként ő volt az első zsidó tagja a Tudományos Akadémiának, azaz neki nem kellett kikeresztelkednie, vallást váltania ahhoz, hogy ez a tudóstestület befogadja a tagjai sorába. Ehhez persze kellett a testület egyfajta változása, de elsősorban az, hogy Hirschler Ignác olyan kiemelkedő tulajdonságokkal bírjon a hazai szemészetben, ami nem volt megkérdőjelezhető. Azt is érdemes tudni, hogy Hirscler nem csak a tudománynak élt, hanem azt is tudta, a közösségének, a zsidó közösségnek is szüksége van rá, ő nagyon aktív volt ezen a téren is. Olyannyira, hogy a nyilvánvalóan rengeteg munkája mellett elnöke volt a Pesti Izraelita Hitközségnek, így jelen volt azon a kongresszuson is 1868-69-ben, ahol Magyarország zsidósága versengő pártokká szakadt. A versengők, ha nem is az atyai áldást, de a kultuszminiszter jóváhagyását próbálták megszerezni ahhoz, hogy melyik legyen az az irányzat, amelyiknek a szabályzatát, tantéteteleit, életkörülményeit a király jóváhagyja. Hirschler egyike volt a jelesek közül ezen a kongresszuson, minden ülésen jelen volt, egy ideig elnökölte is a kongresszust. Vele kapcsolatban egy képeslapja van a múzeumnak, ami egy festményről készült, ennek számomra az is az érdekessége, hogy egy festmény nem csak lóg valahol, ahol Hirschler Ignácra emlékezik, hanem még képeslapot is kiadtak belőle, azt jelenti, ez a közösség, amelyik a hitközséget akkor fenntartotta, nagyon fontosnak érezte Hirschler személyét. Fontosnak érezte azt a történelmi gondolati rendszert, amit az ő munkássága képviselt. Ezért jelentette meg a Zsidó Múzeum a harmincas években azt a festményt, amelyik már a gyűjteményéhez tartozott. A célja nem volt más, mint ezzel a Hirschler portréval közvetítsenek mindenféle hasznos üzeneteket egymásnak. Ez egy érdekes jelenség, nagyon fontos megérteni azokat az indítékokat, ami arra vezetett, hogy egy jeles elődjük képét elérhetővé tegyék mindenki számára egy képeslapon.

D.I.: Hirschler Ignác ezek szerint a zsidó közösségben és a szakmájában is maradandót alkotott. Én magam rabbiként azon igyekszem, hogy minél több embert vegyek rá arra, hogy jöjjenek el tanulni a zsinagógába. Ugyanakkor azokra is gondolni kell, akik ugyan járnak zsinagógába, de nem feltétlenül képzi az életük részét.

Van-e esetleg olyan javaslata, ha valaki zsidó értelmiségiként, üzletemberként, akár egy olyan zsidóként, aki érdeklődik a hagyományok iránt, de még nem találta meg a hidat, ami ezekhez visszavezeti, az hol tudna a leghasznosabban ebbe a zsidó életbe bekapcsolódni?

T.Zs.: Szerintem ez nem egy másik színtér. Azt gondolom, a XX-XXI. században a zsidó múzeumok, kulturális intézmények képesek felzárkózni a korábban kialakult zsidó intézményrendszerhez, aminek részét képezik a zsinagógák. Ezért hiszem azt, hogy nem múzeumba vagy zsinagógába kell járni, hanem múzeumba is kell járni. Ez a kettő, ha jól csináljuk, ha jól tekintünk a hagyományainkra, a kultúránkra, akkor ez kiegészíti egymást. A múzeum egy olyan hely, ahol megismerkedhetünk azokkal a hagyományokkal, például Hirschler Ignác emlékével, az általa képviselt eszmék jelenvalóságával, de akár ezeknek az eszméknek a meghaladottságával is. Már azért is, mert a történelem olyan, hogy egyrészt változik, másrészt meg semmi sem változik benne. Ezekkel mindig jó szembesülni, találkozni, ennek segítségével lehet mindig valami olyasmit megtanulni önmagunkból, amit máskor a zsinagógában tanulunk meg önmagunkból.

Köszönöm a beszélgetést, a tanítást, találkozzunk a múzeumokban, a zsinagógákban.

Breuer Péter
“Ezek Izsák, Ábrahám fiának nemzetségei, Ábrahám nemzette Izsákot” (25:19). A mondat második felével van gond, feleslegesnek tűnhet annak említése, hogy Ábrahám nemzette a saját fiát.

Mivel Sára azután adott életet Izsáknak, hogy a filiszteus királlyal (Ávimeleh) találkozott, ezért a “nemzedék cinikusaiban” felmerülhetett, hogy “Ávimeleh-től lett terhes Sára”. Találkozásuk után nem sokkal Sára életet adott Izsáknak, ezért hangsúlyozza a Tóra, hogy Ábrahám volt Izsák apja, nem más.

Érdemes megnézni e kommentár kommentárját is, mivel egyes mestereink értetlenül álltak a midrást olvasva. Úgy vélték, hogy aki ilyet feltételezne, az nem a “nemzedék cinikusai” közül való, hanem egyszerűen gonosz. Magyarázatuk szerint nem is erre irányult a megjegyzés, mindössze egy talmudi gondolatot fűztek az eseményekhez, mégpedig a következőt: “Aki imádkozik társáért, és ő is ugyanabban szenved hiányt, mint társa, akkor az ő – saját magáért el nem mondott – kérése hallgattatik meg előbb” (Bává Kámmá 92a).

E magyarázat arra utal, hogy Ávimeleh házának asszonyai meddőséggel lettek büntetve, és a büntetés addig tartott, amíg Ábrahám imát nem mondott (20:17) értük. Vagyis az “Ávimeleh-től lett terhes Sára” azt jelenti: “az Ávimelehért mondott ima következményeként lett terhes”.

Ha csak erről van szó, akkor miért kapnak dehonesztáló jelzőt (“cinikus”)? Mert nem egyértelműen fejezik ki magukat, és módot adnak ezáltal az események rosszindulatú interpretálására, pedig már régen is tudták: “halál és élet múlik a nyelven” (Mislé 18:21).

Bölcseink elgondolkodtak egy midráson, lássuk mire jutottak! A tórai mondat így hangzik: “És tolakodtak a gyermekek a bensejében” (25:22). Rebekkáról, Jákobról és Ézsauról van szó, a midrás és Rási ezt annyival egészíti ki: “Mikor Sém és Éver tanháza előtt ment el Rebeka, akkor Jákob akart kijönni, ha egy olyan ház előtt haladt, ahol bálványimádás folyt, akkor pedig Ézsau”.

A kommentár kommentárja (a kuzmiri Rabbi Jehezkél) pedig ezt a kérdést teszi fel: az érthető, hogy Jákob nem tudott kijönni, ha egy tanház közelében mentek el, mert Ézsau elzárta előle az utat, de vajon Ézsaut mi akadályozta, hogy a számára oly kedves bálványimádó helyeken előbukkanjon?

Nos, a válasz “egyszerű”, Ézsauban erősebb volt a Jákob iránti gyűlölet, mint a bálványok iránti rajongás, ezért inkább nem született meg, hogy megakadályozza a testvérét is ebben, ahelyett, hogy rohant volna a bálványaihoz. Ez így természetesen csak vicc, de azért nem teljesen.

A valódi róse arról ismerszik meg, hogy még a bűnös szenvedélyeitől is képes elvonni az időt, azért, hogy másoknak árthasson. Ez is az önfeláldozás egyik módja, de sajnos nem a megtérés irányába visz el. Ebből következik, hogy mindaddig viszont van reményünk a megtérésre, amíg úrrá nem lesz rajtunk a rosszindulat.

“És ástak Izsák szolgái a völgyben és találtak ott kutat élő vízzel. És perlekedtek Gerár pásztorai Izsák pásztoraival…” (26:19-20).

Érdemes a kutak elnevezésére fókuszálni. Észek, Szitná, illetve Rehovot nevet viseltek, magyarul “civakodás”, “ellenkezés”, “tágasság”. Beszélő nevek, hiszen az első kettő kapcsán feszültség keletkezett Izsák illetve Gerár pásztorai között, a harmadik kísérlet után már békesség uralkodott közöttük.

Ez a tény szöget ütött bölcseink fejébe, és rájöttek egy – a szöveg alapjelentésén túlmutató – értelmezésre. A három kút a három Szentélyre utal, az első kettő a “civakodás” és “ellenkezés” áldozata lett és elpusztult, a harmadik, amely reményeink szerint mihamarabb felépül, békét hoz a világba és örökké fennáll majd.

A héten írtam már arról a kommentárról, amely szerint Jákob és Ézsau egyaránt ki akart törni az anyaméhből, amikor anyjuk, Rebekka egy tanház, illetve egy bálványimádó hely előtt ment el.

Mestereink között volt, aki értette Ézsau szándékát, de csodálkozott Jákobén, hiszen a Talmud szerint az anyaméhben egy angyal megtanítja az egész Tórát a gyerekeknek, ezért indokolatlannak tűnik Jákob kitörési vágya, hiszen hol találhatna jobb, felkészültebb mestert egy angyalnál?

Rabbi Simon Szofer szerint egy rossz (osztály)társ semlegesíti a kiváló tanár áldó hatását, ezért akart Jákob mielőbb megszabadulni “társától”, Ézsuatól. A Pirké Ávot megállapítása is Jákob igazságát tükrözi, amikor azt állítja: “válassz magadnak mestert és szerezz magadnak barátot/társat!” Vagyis egy jó barát/társ értéke még egy kiváló mesterét is felülmúlja.

Rabbi Meir, a premisláni cádik mesélte, hogy mestere, Beér Máim Háim gyermeke nem az egyenes úton járt, ennek dacára nem küldte el, hanem minden szükségletéről gondoskodott. Ettől függetlenül időről-időre felemelte szemeit az ég felé és azt mondta: Világ Ura! Bánj úgy fiaddal miképpen én bánok az én fiammal. Noha eltévedt az útról, én könyörületes vagyok vele és gondoskodom szükségleteiről.

Rabbi Meirl szerint ez a mélyebb magyarázata a “vad szája íze szerint volt” mondatnak. Izsák ősatyánk, amint azt bölcseink kijelentették (Sábát 89): látomásból tudta, hogy a jövőben Istenhez fordulva azt mondja: vétkeztek fiaid! És ekkor arra lesz szükség, hogy odaálljon és megvédje őket, ezért (van írva, hogy) “szerette Izsák Jákobot, mert a vad szája íze szerint volt”, mert a jövőben érvként szolgál számára, hogy mennyire szerette fiát, pedig az nem volt más, mint Ézsau. És ha ő képes volt szeretni a “vadat”, akkor Istennek mennyivel inkább képesnek kell lenni, hogy szeresse gyermekeit.

Darvas István
rabbi