Misszió a Lánchíd utcában

Misszió a Lánchíd utcában

Léner András színházrendező beszélt pályájáról, a társulati létről, a szabadúszásról, Bécsről. Mellette szóba került új produkciója a Lánchíd Szalon, amely – elmondása szerint – olyan lehet, mint a családi nagy asztal egykor, ahol sok mindenki elfér és mindenki szereti a másikat.

Hogyan jött a színházrendezés?

Az Eötvösbe jártam, ott volt egy nagyon szűk körű baráti társaság, akikkel a mai napig is tartjuk a kapcsolatot, csináltunk egy diák színjátszó kört, évente csináltunk egy-két előadást, közben minden este színházban voltunk. Mindezt a gimnázium nagyon jól fogadta, támogattak minket. Így lökdöstük magunka a Színművészeti Főiskola felé, igaz az is, hogy nem vettek fel elsőre, szerintem még túl éretlen voltam. Amikor bekerültem, akkor Babarczy tanár úr az első órán elkezdett hozzánk beszélni, én akkor is éretlennek éreztem magam, mert a felét sem értettem annak, amit mondott. Mindezek mellett nagyon megszerettem a főiskolát, jól éreztem magam ott, s nagyon fontos momentuma volt az életemnek, amikor ötödéves voltam, akkor Huszti tanár úr szólt, hogy maradjak bent a főiskolán a tanársegédeként. Nagyon szerencsés voltam, lehet mondani, hogy ez ritka dolog, de inkább azt mondanám, ez egy klasszikus forgatókönyv, hiszen neki egykor Várkonyi Zoltán szólt ugyanerről. Nekem ez nem presztízs szempontjából volt jó, hanem nagyon sok mindent adott, most is azokból a tapasztalatokból igyekszem átadni, amiket én a főiskolán átéltem, a nehézségeket, az örömöket.

Mi volt a főiskola utáni első rendezése?

A diplomarendezésem a Madáchban volt, Bródy Sándor Medikusa, a színház és a tanári kar nagyon jól fogadott, a kritika fanyalgott. Utána Babarczy tanár úr hívott Kaposvárra, ez egy nagyon meghatározó társulati időszak volt az életemben. Innen jöttem a Budapesti Kamarához vezető rendezőnek, egészen 2012-ig, amíg meg nem szűnt a színház. Szerintem a döntéshozók nagy tévedése volt, hogy azt a színházat bezárták. Mindenesetre azóta szabadúszó vagyok, az életembe bejött Bécs, ahol évente egyszer endezek, legutóbb Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regényének adaptációját. Hozzá kell tenni, nagyon jól fogadta a közönség.

Milyen a szabadúszó rendezői lét?

Én társulatban szocializálódtam, voltam a Madáchnál, Kaposvárott, a Kamaránál. A kérdésre van egy hétköznapi válasz, hogy bizony meg kell teremteni sok munkával azt a pénzt, amiből megél az ember, tud gondoskodni a családjáról. A szakmai olvasata az, hogy a színhát legautentikusabb formája a társulati forma. Szerveződhetünk előadásokra, produkciókra, amiket meg is lehet jól csinálni, ám ezeknek a többsége mégis egy iparosmunka, ahol utána megyünk tovább. Így nincs idő arra, hogy a művészek társulattá formálódjanak, egymásra kölcsönhatással legyenek.

A színészeknél szokott lenni casting, a rendezőknél van ilyen?

Nem tudok róla, de nem biztos, hogy rossz lenne.

Hogy talál munkát?

Egy színiigazgató olyan rendezőket hív meg a színházához, akikről azt gondolja, azt az esztétikaiságot, azt a társadalmi igényt, amit ő gondol, segíteni tudják.

Egy igazgatónak nem inkább az a fontos, hogy nagy bevétel legyen?

Úgy gondolom, tradicionálisan van Pesten egy olyan színházi élet, aminek a gyökerei olyan mélyen vannak a pesti flaszterkultúrában, hogy azt nem lehet szétzilálni. Valóban úgy kéne működnie, ahogy kérdezi. Ezzel szemben a mi kis színházi életünk, ahogy a társadalom maga is, egy kissé túlpolitizált, polarizált. A színhát mindig is a társadalomra reflektált, emiatt mindig is ki volt szolgáltatva a politikának. Kérdés az, miként tud élni, netán visszaélni a politika, ahogy az is, mennyire tudnak stabilak maradni a színházi vezetők, mennyire képesek az érdekeket érvényesíteni. Volt egy érdekes esetem Bécsben, Polcz Alaine darabját próbáltuk, egy monodrámát, megnéztük a főszereplőt egy másik előadásban. A szünetben beszélgettünk és mondta, az előadáson van Bécs kulturális bizottságának egy tagja, ők dotálták a Grecsó darabot, bemutat neki. Bemutatott neki, pár mondatot beszéltünk, a darabra már nem emlékezett, majd visszamentünk a helyünkre. Később ez a bizottsági tag jött oda hozzánk, rákérdezett, hogy az a darab volt-e, amit rendeztem, ami a magyar történelmet mutatta be, mondtam, hogy igen, erre mondta, látta a darabot, emlékezett is rá. Egyfelől jó érzés volt, hogy dicsérte a darabot, de az dermesztő volt, hogy a második beszélgetésünk legelején elkezdett politizálni, megkérdezte, volt-e bajom abból, hogy erősen politizáló darabot mutattunk be. Mondtam neki, ez épen nem túlpolitizáló darab, hiszen arról szól, hogy a felvonuló magyar történelmet hogyan tudják túlélni, vagy éppen nem a kisemberek. Ő kötötte magát a véleményéhez, ebben az volt az érdekes, hogy mit is gondolhatnak rólunk 250 kilométerre nyugatra tőlünk. Mi az, amit egy folyamatosan jóléti társadalomban felfoghatnak erről a történetről.

Ön most a Lánchíd Szalon megalapításában is szerepet vállalt, de mi is ez?

Azt remélem, hogy ez egy misszió, ami a Lánchíd utcában van, ez egy klasszikus szalon épület. Az épület tulajdonosa, Dr. Rudas László keresett meg, hogy szeretné ezt a termet kultúrával megtölteni. Igent mondtam neki, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudunk lefedni egy olyan esztétikai sávot, ami még nincs lefedve nálunk. Most a kultúra és a gasztronómia találkozik egy zsidó köntösben, ma a Sabbathsong Klezmer Band lép fel, majd holnap Radnóti Zoltán rabbi tart egy előadást a zsidó újév kapcsán. Később Hegedűs D. Géza a Nemzet Színészeit mutatja be, Standeisky Éva Örökséghagyók címen kezdi meg sorozatát. Ez utóbbiban mindig lesz egy vendég, aki már biztosan hagyott ránk valamit, az első vendég Spiró György lesz. Ehhez jön hozzá még az is, hogy Kácsor Zsolt, a nagyszerű tárcaíró egy-egy kérdéssorból állít össze egy etűdöt, amit én megrendezek fiatal színészekkel. Karafiáth Orsolya is beszélget majd írókkal, ott is lesznek kisebb etűdök, táncbetétek, ezeket majd én rendezem meg.

Mennyiben lesz különleges a gasztronómiai kínálat?

A mai klezmeresten lesz egy finom vacsora, Radnóti rabbi előadásához meg természetesen a zsidó újévhez választottunk ételeket.

Önnek mennyire kellett a zsidó újévi szokásokban elmélyedni, rákérdezett a családjában?

Nem, sokkal inkább a saját magam identitáskeresésének akarok megfelelni. Emlékszem, amikor gyerekként a nagy ünnepekkor édesanyám a nagy hallban terített meg, anyukám, aki egy felvidéki katolikus családból jött, édesapám meg egy pesti zsidó polgárcsaládból. Akkor sokan ültünk az ünnepi asztalnál, ahol mindenki jóban volt mindenkivel, mindenki szeretett mindenkit. Én ezt szeretném megfogalmazni a Lánchíd Szalonban is, az meg egy külön megtiszteltetés számomra, hogy ebben segít nekem Radnóti rabbi.

Az Ön gyermeke hét esztendős, őt is elviszi majd a Lánchíd Szalonba, hogy könnyen megtalálja a saját identitását?

Kívánom ezt neki, ahogy azt is, hogy az ő generációja már meg tudjon fogalmazni egy olyan országot, ahol mindenféle identitás jelen tud lenni problémák nélkül.

Egy színházi embernek vannak darabvágyai, Önnek is vannak?

Babarczy tanár úr mondta, akkor, amikor már egy picivel jobban értettük őt, az ő főiskolai osztályfőnöke, Marton Endre mondta nekik, hogy ő rendező rendezőket akar nevelni. Olyanokat, akik az életet és a színházat egyaránt rendezik. Ahogy nő az ember, úgy talál különböző feladatokat a különböző életszakaszokban, amikre keresi a választ.

Izgul? Ez egy premier lesz, netán több?

Izgulok, azt kívánom mindenkinek, legalább olyan szeretettel fogadja a közönség a munkáját, mint amilyen szeretettel mi készülünk.  Az nagyon fontos, hogy a szalon megálmodói között több generáció van, ahogy különböző foglalkozásúak is. Amennyiben ezek a különbözőségek jól hatnak egymásra, jól engedik egymást működni, akkor ebből egy nagyon izgalmas helyzet lehetséges.

Mindez fontos, de mint a beszélgetésünk elején már volt erről szó, a bevétel is, egy idő után, ha nincs bevétel, akkor a finanszírozó azt mondhatja, köszönöm, de nekem ennyi elég volt.

Valóban, de azt is gondolom, a kis virtuális társulatunk, a már említett nevek és programok hozhatnak egy olyan új színfoltot a Lánchíd Szalon, vagy akár mindannyiunk életébe, amire egy finanszírozó egy másfajta taxaméter állít be.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter