Ez a színház nem ilyen, nem olyan, hanem „csak” színház

Ez a színház nem ilyen, nem olyan, hanem „csak” színház

Karinthy Márton a Karinthy Színházról és a Karinthyságról is beszélt.

 

Milyen Karinthynak lenni 2017-ben?

Ez egy nehéz kérdés, bár sokszor feltették már, de belegondolva most éppen jó. Mert idén 37 éves a Karinthy Színház, van két unokám, tulajdonképpen jól vagyok. Nem volt ez mindig így, mert mondjuk kamasz koromban, főiskolás koromban nem volt jó Karinthynak lenni, sokat cikiztek a nevemmel, mondták, hogy a papám intézte el a felvételimet, meg ilyeneket. Kellett hozzá egy élet, egy életmű, hogy bebizonyítsam, ez nem így van.

Az édesanyja érezte az Ön nehéz sorsát?

Ő érezte a legjobban, hiszen ő volt az egyetlen a családban, aki nem volt echte Karinthy, az egyetlen normális ember, aki megpróbálta összetartani ezt az őrült családot. Apám sem volt teljesen komplett, már élethabzsolás ügyben, macsóság ügyben, a felmenőim meg mind hangos emberek voltak. Én egy ilyen hangos, őrült, vitatkozós családban nőttem fel.

Szeret kávéházba járni?

Szeretek, de nem nagyon vannak ilyenek, a Hadikba szeretek elmenni, már azért is, mert ott születtem szellemileg, persze amikor először akartam odamenni, akkor még ott cipőbolt volt, de volt egy tábla, hogy ott ült Karinthy Frigyes, két kislány meg is kérdezte egymástól, hogy ezek a hülye írók a cipők között írtak? Végül lett Hadik kávéház, amit én nyitottam meg kétszer is, mert az első nyitás után szinte azonnal becsukták, majd később újra nyitották. A Hadik meg a Karinthy Színház egyébként kapcsolatban is van egymással.

Amikor darabot rendez, akkor fel szokott nézni, hogy vajon mit szólna az apja?

Volt egy ilyen karikatúra a Ludas Matyiban, amikor a Verpeléti útból Karinthy Frigyes út lett, a képen apám látszik, meg az égi Hadikban a nagyapám, aki leszól apámnak, hogy: Na pupák, ezt csináld utánam! Ma már nekem apám és nagyapám is leszólhat így. Azt hiszem, nyugodtan visszanézhetek rájuk, mert amit kellett, azt megcsináltam, remélem, hogy még nincs vége.

Elégedett önmagával?

Magammal nem, de azzal, hogy a prérin megalapítottam a Karinthy Színházat, ahova járnak az emberek, azzal igen, az egy nagy dolog.

Az unokái már tudják, hogy ki is Ön, milyen is ez a család?

A lányoméknál van egy Karinthy Frigyes szobor, ők szoktak hülyéskedni, sapkákat tesznek rá, játszadoznak a Karinthy névvel. Lassan ismerik majd meg, ez nekem is évekig tartott, hogy ez nem csak egy név, hanem van is mögötte valami.

Arra nem gondolt, hogy Ön is egy nagy dolgot csinált a színházzal a Karinthy név öregbítéséért?

Nem tudom, hogy ez mennyire nagy dolog, amit akartam, amit kamaszként elképzeltem, hogy legyen egy saját színházam, azt megvalósítottam. Tettem még valamit, ötven év körül, amikor elfogott a pánik, hogy ez a színház majd egyszer eltűnik, ezért nekifogtam és megírtam a család történetét. Ennek nagyon örülök, már azért is mert ez a könyv, az Ördöggörcs 50 ezer példányban kelt el, most jön ki a harmadik kiadása.

Ha egy fiatal színész felkeresi, akkor tudja, hogy kik is a Karinthyak?

Szerintem igen, de az is fontos, hogy becézik a színházat, azt mondják, megyek a Karinthyba, ebben azért a családi is egy kicsit benne van. Persze a színészek elsősorban nem ezt nézik, hanem azt, hogy milyen munka van, milyen szeretettel fogadja majd őket a közönség, nálam ezt mind megkapják, hiszen nagy patinás színházakból jönnek el játszani.

Milyen főnök, megy néha az emberek agyára?

Nem, nem megyek, azt hiszem, én egy jó főnök vagyok, néha szigorú, mert erre is szükség van, nem vagyok ordítozós, de vannak dolgok, amiben dönteni kell. Olyan főnök vagyok, aki figyel arra, hogy a mosdókban is minden rendben legyen, a villanyt lekapcsolom, ami a munka alapfeltétele, mint a rend, a pontos munkakezdés, azokat azért megkövetelem.

Egy színháznak több mindenre is szüksége van, próbatermekre, raktárra és folytathatnám. Hogyan tudják ezeket megoldani?

Lépegetünk a Móricz Zsigmond körtét irányába, egyébként eredetileg a Bartók mozit szerettem volna megszerezni, ami egy kész színház volt, gyönyörű és jó helyen, de azt egy bank szerezte meg, én meg beköltöztem a volt Haladás moziba, ebbe a kispiszkosba. Én már itt jól érzem magam, azt szoktam mondani, aki engem látni akar, az itt megtalál.

Milyen volt az első pillanat, amikor megnézte ezt a Haladás mozit?

Az egy nagyon kellemetlen pillanat volt, mert teljesen ki volt belezve a mozi. Egyébként a Haladás előtt, a Hunnia mozi üzemelt ott, amit 1936-ban nyitott meg a tulajdonosa, aki ott is lakott a házban, ez nagy merészség volt, hiszen akkor ez tényleg a város széle volt. Szóval bementem, kaptam egy kulcsot az akkori FÖMO-tól és a nézőtér közepén egy patkány ült. Akkor el kellett kezdeni a semmiből csinálni mindent, először székeket, majd színpadot, a székeket egyébként az Operett bontásából szereztük, sőt a függönyt is, szoktam is mondani, ez a függöny még Honthy Hannát is látta. Azóta azért apránként, de mindig is javítottunk mindent. Persze nem lehet palotát építeni, de megvan ennek a külvárosi francia montmartrei jellege, én ezt szeretem benne. Egyszer csináltak egy tévéfilmet a színházról, mondták, hogy nézzünk körül, nagyon jó volt a kis folyosókon végigmenni, mint egy kis labirintus, ami az enyém.

Volt már olyan, hogy egy színész inkább a Karinthyba ment, mintsem a saját játszóhelyén szerepelt volna?

Volt, nem is kevésszer, hogy úgy érezte, a saját színházában abban az évadban nem tud megújulni, nálunk meg Molnár Ferenc darabban játszhat. Egyre több ilyen van, akit felhívok és tudja a saját anyaszínházával egyeztetni és jön hozzánk. Van úgy, hogy ketten harcoljuk ki a szereplését nálunk, de olyan is van, hogy valaki nincs ép a topon, de nagyon jó színész, nálunk visszajön a pályára, újra divatba jön, vannak furcsa helyzetek. Egy biztos, aki jön, legyen éppen a harminc legsikeresebben vagy éppen parkolópályán, az azért jön, mert rá van szükség és ezt ő nagyon tökéletesen érti is.

Van példa arra, hogy egy volt színházigazgató immár színészként lép fel és egy óriásit alakít, Balázsovits Lajos.

Most éppen a Szembesítésben alakít nagyot, Szilágyi Tiborral és Papp Zoltánnal együtt, a darab Wilhelm Furtwänglerről, az ő náci kollaborálásáról, nem kollaborálásáról szól, Lajos az egyik karakterszerepet kapta meg. Nagyon jó volt látni azt a metamorfózist, ahogy visszaalakult színésszé magánemberből. Izgult is, készült a próbára, bakizott, szóval mindent csinált, amit egy színész szokott.

A színház az Öné, így a nyereség, de bizony a veszteség is. Egy igazgató olyan darabokat tűz műsorra, ami tuti kasszasiker. A Szembesítésre kimennek a világ végére?

Ma már nincs tuti siker, nem úgy van, mint amikor a harmincas években mondták, hogy mi kell egy jó operetthez, van egy fiú, aki szerelmes egy lányba, majd bejön a Latabár és jókat mond. Manapság a legjobb nevű darab is megbukhat, rengeteg látnivalója akad egy nézőnek, ott a tévé, az internet. A Szembesítést illetően olyan szerepeket írt a szerző, Ronald Harwood, amik ma is aktuálisak. Az is igaz, hogy ez egy másfajta darab, mint amiket játszani szoktunk, ez egy kimondottan művész színházi darab, fontos társadalmi mondanivalót közvetít, de úgy látom, sikere van.

Van Önben ilyen küldetés?

Időnként igen, most például azt vettem a fejembe, ami valami fóbia, hogy megcsinálom a Mi kis városunkat, ami a világ egyik legszebb darabja, Thornton Wildertől, ami a hitről szól. Nem tudom, hogy olyan siker lesz majd, mint a Bolond lány, de meg kell csinálni, mert fontos darab, szól valamiről, én meg a nézőimet már annyira beetettem a színházzal, hogy talán velem jönnek majd erre a kalandra is.

Akkor ezek szerint neveli is a nézőket?

Igen és még ismerem is őket. A sok tízezer közül, aki odajár, sok ezret arcról is ismerek.

Hogy lehetséges, hiszen a budai úri közönség is eljár oda, no meg a lakótelepek népe is.

Vannak különbségek az emberek között, de ezek a színházban eltűnnek,  a közönség homogénné válik, az úriasszony és a proli együtt ül, a jobb- és a baloldali is együtt ül, képesek együtt nevetni, sírni, a darab végén gondolkodni, ez a színház csodája.  A színház ilyen szempontból is demokratikus.

Négy éve Kossuth díjas, milyen elismeréseket kapott azóta?

Vámos László díjas lettem, ez egy kifejezetten szakmai elismerés, kaptam regionális Prima Primissima díjat, no és Újbuda díszpolgára is vagyok már.

Most akkor büszkén néznek le az ősök. Nekik voltak ilyen elismeréseik?

Próbálnának meg nem büszkének lenni! Apámnak sokféle díja, elismerése volt, kapott ő is Kossuth díjat, 1955-ben, a szocreálból éppen kimászó riportkötetéért, de szerintem ő nagyon korán kapta meg az elismerést, utána már nem kapott, én meg túlságosan későn kaptam ezt meg, az egykori osztálytársaim közül már vannak, akik tíz éve azok, de még jókor kaptam meg, mert még éppen tudok neki örülni. A díj összegét természetesen a színháznak adtam, mint annyi mást, de ez ettől jó, ez a színház ettől is az enyém, figyelek rá, mint arra is, hogy például csak nálam van több női WC, mert másutt mindig sorállás van a szünetekben.

Mennyire van jóban a kortársakkal? Most mondjuk az írókkal.

Ismerem őket, olvasom is őket, ha elküldenek egy darabot, akkor én azt tisztességgel elolvasom. Szerencsére az éve alatt kialakult bennem egy jó szimat, hamar rájövök, hogy egy darab megél-e nálunk.

Mi az, ami nem a Karinthyba való?

Nem tudom, nagyon nehéz ezt meghatározni, ahogy a siker mibenlétét is. Én már 35. éve vagyok színigazgató, egyre kevesebbet tudok a színházi sikerről.

Hogyan sikerült nézőket verbuválni a lakótelepről?

Nem kellett nagyon, amikor megtudták, hogy ott színház van, akkor már csak érdeklődésből is eljöttek megnézni, például a Meseautó, Antal Imrével és Máthé Erzsivel, ez egy százas szériát futó előadás volt, ők ketten olyan csodálatos párost csináltak, de Bajor Imre is több darabban játszott, nálunk volt az utolsó előadása, a Lovagias ügy. De én csaltam haza ötven év után Muráti Lilit, egyébként Molnár Gál Péter dicsérte is az előadást. Ő volt az utolsó olyan kritikus, akinek a véleménye, még ha lesújtó is volt, szórakoztatóan volt előadva, amiből még tanulni is lehetett. Szerintem az igazi kritikus azt írja meg, hogy az adott darab milyen, ez igaz volt MGP-re, de mondjuk akár Kosztolányira is.

A mindenkori hatalom is igyekszik a kultúrára figyelni, de Ön szerint hogyan vagyunk ma ezzel?

A Szembesítés is erről szól, hogy meddig feküdhet le az öntörvényű művész a hatalomnak.

Önt mennyire szereti a politika?

Úgy vettem észre, engem minden hatalom kedvelt, a színházat a kerület bármilyen színű vezetés volt nagyon szerette, nekem nagy elégtétel, hogy ez a színház nem ilyen, nem olyan, hanem „csak” színház. Játszottunk mi egyik nap Csurkát, másnap meg Moldovát. Egyébként játszanék fiatalabb szerzőktől is, már ha megtalálom őket, ha bekopog Moliére, Csehov, Shakespeare, akkor én biztosan fogadom.

A zsidók is így vannak, várják a Messiást, de persze kérdés, hogy ha megjön, akkor az igazi lesz-e az.

Engem egyébként ez a kérdés nagyon foglalkoztat, a Messiás, Jézus személye, pedig nem vagyok vallásos ember. A Biblia, a könyv nagyon fontos a mai napig is nekem, van egy nagy könyvtáram, apám könyvtára is megvan még szerencsére, mert azt fontosnak tartottuk megőrizni.

Nem kéne inkább egy Karinthy emlékházat létrehozni, ahol ezeket el lehetne helyezni?

Volt már szó róla, a kerület, mármint Újbuda is szerette volna, hiszen a könyveken túl egy csomó tárgy megmaradt a Fricitől, a Cinitől, Gabitól, azaz a nagyapámtól, az apámtól és a nagybátyámtól. A Petőfi Irodalmi Múzeumban is van egy csomó anyag, ott van az a leányfalusi ajtó, amire minden vendég írhatott, ott van Latinovitstól, Bibón át Kádárig minden egykori vendég neve, a hatvanas-hetvenes évek kora. Még gyerek voltam, amikor Kádár arra járt, apám behívta, mondta neki, írja fel a nevét az ajtóra. Kérdezte Kádár nevetve, nem lesz ebből apámnak baja később? Mire apám azt felelte, vállalja a felelősséget, ott van Bibó István neve is.

Ha már emlékek, nem kéne egy jó Karinthy szobor?

Nagyapámnak már van szobra a kerületben, a Damjanich utcai szülőház falán egy emléktábla is.

Akár Perkátán is, a meg nem valósult Horthy szobor helyén.

Akkor egy Karinthy Márton szobrot, Fricinek, Cininek már van,

Ha már közélet, nem volt a Bayer Zsolt féle kávézáson.

De megnéztem, nekem erről Frici mondása jut eszembe, aki azt mondta, az ajtót mindig egy résnyire, de nyitva kell hagyni. A beszélgetés az mindig jó, az, hogy mire jutnak, az már egy másik történet.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter