Egy mai krónikás
Csillag Ádám filmrendező beszélt életéről, a krónikáslét nehézségeiről, örömeiről, valamint a most megkapott Ember Mária díjról.
Mikor döntött el, hogy filmes lesz?
Gimnazista koromban volt pár olyan filmélményem, amitől a film nagyon fontos lett számomra. Ezek közül kiemelkedő volt Szabó István Apa című filmje, aminek a megnézése után éreztem, ez valami olyasmi, mintha engem szólaltattak volna meg. Már nem emlékszem pontosan a filmre, de nem pontosan arról van szó, mint az én történetem, de én is elvesztettem az édesapámat hatévesen, nem tudni, hogy öngyilkos lett vagy baleset áldozata lett, esetleg megölték. Mindez 1960-ban történt. Van egy húgom is, aki másfél évvel fiatalabb nálam. Apám halála után anyám ismét férjhez ment, ebből a házasságból született az öcsém.
1954-ben született, megkapta a kór egyik szörnyű betegségét, a Heine medin kórt, azaz a járványos gyerekbénulást.
57 nyarán találkoztam ezzel a vírussal, sok más gyerekkel együtt, nekem lebénult mindkét lábam és a jobb karom, ebből a két lábam többé-kevésbé visszajött. Furcsa, de nincsenek igazán emlékeim erről a korról, igazából az apám halála utáni időszaktól vannak emlékeim.
Ez a betegség mennyire zavarja a mindennapi életében?
Annyiban befolyásolja az életem nyilvánvalóan, hogy vannak olyan dolgok az életben, amikkel szívesen foglalkoznék, de a helyzet miatt ezt nem tehettem meg, így nem lett belőlem sem zongoraművész, sem pedig gitáros, pedig a zene nagyon érdekelt, énekeltem is egy ideig a gimnáziumi zenekarban, ahol Bornai Tibor volt a zongorista. Miután apám vízilabdázó volt, így talán pólóztam is volna.
Milyen volt a gimnazista élet?
Egyrészt sok iskolába jártam, mert sokat költözködtünk, volt olyan év is, amikor a Pető Intézet elődjénél voltam beszállásolva, így sok általános iskolába és jónéhány gimnáziumban fordultam meg. Amikor érettségiztem, akkor éppen indult a főiskolán egy filmrendező osztály, de a kiindulás az vagy egyetemi diploma vagy pedig filmes tapasztalat volt, ez nem jöhetett össze, az egyetemi felvételi sem, a magyar-filozófia szak sem. Így maradt az út, hogy elmegyek a filmgyárba filmes gyakorlatot szerezni. Apám, aki nem csak egy jó vízilabdás volt, de jó kezdő író is, hiszen 28 éves volt, amikor meghalt, akinek jelentek meg írásai különböző folyóiratokban, maradtak olyan ismerősök a filmszakmában, akik ismerték még őt. Anyám egyik barátnője Rényi Tamást kereste meg, hogy engem bárminek, de vegyenek fel a filmgyárba. Az első munka, amiben dolgozhattam, az Bacsó Péter Ereszd el a szakállam című filmje volt, mint külsős ügyelő, itt kezdtem el megérteni, hogy miként is működik a játékfilmgyártás. Utána felvettek produkciós hivatalsegédnek, ez fizikai munkának minősült, így nem volt rá felvételi zárlat. Így indultam a filmgyárban, évekkel később lettem másodasszisztens, majd a felvételim környékén már első asszisztens. Körülbelül öt évet töltöttem el asszisztensként a szakmában, majd amikor Fábri Zoltán és Gábor Pál indítottak osztályt, akkor felvettek. Őket nem ismertem egyébként a szakmából, csak tátott szájjal néztem őket.
Milyenek voltak a főiskolai évek?
Jók voltak, nagyon szerettem az osztálytársaimat, különbözőek voltunk, különböző filmes látásmóddal. Nagyon szerettem ezt az időszakot az életemből, mellette akkoriban nősültem, lett egy csomó gyerekem, ami okozott nehézséget is, mire befejeztem a főiskolát, már volt három gyerekem. Végül nem lettem játékfilmes, hanem dokumentumfilmes, ebből rosszabbul lehetett megélni, de ha az ember tehetséges, akkor viszonylag rendszeresen lehet dolgozni vele.
Melyek voltak azok a filmjei, amik ismertebbek lettek?
A máig legfontosabb filmem a Dunaszaurusz című volt, ezt 84-ben kezdtem el forgatni négy éven keresztül, a bős-nagymarosi vízlépcső rendszer történetéről. Mikor elkezdtem dolgozni a filmen, akkor kezdték el ezt a témát betiltani, úgy dolgoztam, hogy erről senki egy árva szót ne szólt, nem tudósított róla.
Miből élt közben?
Ezért a filmért nem fizettek, a Balázs Béla Stúdióban akkor az volt a rendszer, a munkáért mindenki kapott pénzt, a rendezőt kivéve, mert neki az ajándék volt, hogy filmet csinálhatott. Nem is emlékszem már rá, miből is tudtam közben megélni, talán a televíziónak dolgozgattam ezt-azt.
Amikor elkészült ezzel a filmmel, akkor már úgy érezte, hogy beérett, mint filmrendező?
Nem tudom, az ember holtig tanul, nem mondhatom, hogy én egy beérett filmrendező vagyok, nem beszélve arról, hogy tisztában vagyok a saját értékeimmel. Mindezek mellett, fontos volt a Dunaszaurusz, szerintem a filmnek is volt valami szerepe a rendszerváltásban, talán nagyobb része volt, mint a Fidesznek. A bős-nagymarosi vízlépcső ellen születő ellenállásban a filmnek is szerepe volt.
Hol mutatták be a filmet?
A film egy ideig be volt tiltva, de miután több szervezet, több újság is követelte a bemutatását, így a televízióban ment le. Érdekes volt egyébként, az akkori állam képviselőit egy ideig nem lehetett megszólítani, még az elején szerettem volna egy vitán forgatni, de ezt megakadályozták. Miután kiderült, hogy nyilvánosan ne tudják megvédeni az álláspontjukat, így egy valamilyen párttájékoztatón össwzehívták a vezető lapok szerkesztőit, ahol közölték, erről a témáról egyáltalán nem lehet beszélni. Végül sikerült elkészíteni, leadni, a televízióban egy 90+65 perces változat volt látható. Ez részben szólt vízlépcsőről, a részben pedig azokról a körülményekről, amelyek között a vitákat le kellett volna folytatni a társadalomban, hogy kell-e, nem kell-e, részben pedig a tüntetés-sorozatról is szólt. A film ott zárult, hogy mindenféle ellenállás ellenére az akkori Országgyűlés név szerinti szavazással megszavazza a vízlépcsőt. Én azt hiszem, ennél fontosabb filmet nem csináltam azóta sem.
De mégis készített más filmeket is.
Igen, fontos volt még nekem a Szív utca című film is, ez az ottani iskola ideológiai váltásáról szólt, amit 1990-92 között forgattam. Pontosabban arról szólt, hogy a szocialista ideológiát hogyan váltotta fel a katolikus, népnemzeti, völkiksch szemlélet.
Milyen díjakkal ismerték el a munkáját?
Van egy Balázs Béla díjam, ezt a szakmától kaptam.
Napjainkban Ön a tüntetések, az ellenállás krónikásává vált, mi alapján dönti el, hogy melyik megmozdulást örökíti meg?
2010-ben a médiatörvény megismerése után tudtam már, hogy milyen idők fognak következni, például nekem addig minden filmemet leadták a közszolgálati televízióban, de tudtam ennek és sok minden másnak is vége lesz.
Krónikásként miből tud dolgozni, megélni?
2010-től kezdve egy ideig nem tudtam mást tenni, mint felhalmoztam egy csomó adósságot, ha valahonnan pénzhez jutottam, akkor igyekeztem kiegyenlíteni a tartozásaimat.
Mit szólt ehhez a család?
Éhkoppon voltak a gyerekeim, de mellettem voltak, elfogadták, hogy az apjuk az aki. Egyszer aztán eszembe jutott, tényleg ne tudom ezt a dolgot folytatni, ha nincsen bevételem. Persze még néha kaptam pár hónapos támogatást a működésemhe4z az Open Society Instituttól. Ma már mondhatom, én is ügynök vagyok, de a tréfát félretéve, nagyon megköszönöm Soros Györgynek azt is, hogy időnként fordulhattam az alapítványhoz a filmjeim támogatásáért. Visszatérve a kérdésre, amikor már nem tudtam mit tenni, a közösségi oldalon kértem támogatást, engem is meglepett, volt összefogás, rendeztek gyűjtéseket. Ez ma is így van, havonta egyszer kérek támogatást a munkám folytatásához.
A gyerekei mit szólnak ehhez?
Már nem kicsik, a fiam is már húsz éves, ő filmesnek készül, a lányaim meg támogatnak.
A filmeket, amiket mostanában készít, az interneten lehet megnézni, de mennyien is látják ezeket?
Volt olyan, ami 140 ezres nézettséget ért el
Ön szerint kik nézik ezeket, netán azok, akik nem szeretik a manipulatív felvételeket?
Manipulálni a filmeket a vágással lehet, ám miután én nem vágok, csak nagyon minimálisa, ezért ezeket a filmeket nem lehet manipulációval vádolni. Azt hiszem, hogy ezekkel a filmekkel adok egy olyan élményt a nézőnek, mintha ő is ott lett volna.
Mennyire vevő ezekre a filmekre a jelenlegi közszolgálati televízió?
Nem tudom, nem vagyunk kíváncsiak egymásra, de ugyanez igaz a professzionális médiára is.
Minden embernek vannak vágyai, Önnek mit szeretne?
Mint minden embert, engem is megvisel a nyomor, a létbizonytalanság, az azért nagyon megviseli az embert, ezen változtatnék, de nekem sosem voltak anyagi vágyaim.
Vannak örömhírek is az életében, hiszen most kapta meg az Ember Mária díjat. Mit érzett, amikor megtudta a hírt, hogy Ön az egyik díjazott?
Ezt a díjat most alapították, most adták át először, így nagy a felelőssége annak, aki adja, meg annak is, aki kapja. Én korábban nem hallottam a díjról, azt is csak nemrég tudtam meg, ki terjesztett fel rá. Az különösen fontos volt számomra, hogy a Wallenberg Egyesület alapította a díjat, Ember Máriát nem ismertem, de a testvérét, Ember Juditot viszont igen, aki filmesként szintén egy örök betiltott volt. Minden díj egy fénycsóva, ami kiemeli egy embernek az adott tevékenységét, ilyen az Ember Mária díj, a nemrégen kapott Radnóti Antirasszista Díj. Már azért is, mert egy teljesen marginalizált, nem létező mezsgyén játszom, nem pályázom a magyar állam egyetlen pénzosztó helyén, mellette eleve ellenség vagyok.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
