Legelőször ember vagyok, szabad ember, majd világpolgár

Legelőször ember vagyok, szabad ember, majd világpolgár

Frank Tibor üzletember beszélt életéről, arról, hogy mit is jelentett neki a szabadság utáni vágy.

Ön Magyarországról indult el a nagyvilágba, de honnan is?

Miskolcon születtem, a szüleim Mezőköveseden ismerkedtek meg. Édesapámnak, aki huszonhat évvel volt idősebb édesanyámnál, az első családját Auschwitzban irtották ki, a feleségét, két gyerekét, a teljes családját, csak ő jött vissza egyedült. Mikor megbizonyosodott arról, hogy mindenkije meghalt, akkor úgy döntött, újból családot akar alapítani, de egy dologban biztos volt, nem zsidó feleséget akar, mert egyszerűen nem akarta, hogy megismétlődjön a tragédia.

Ön gyerekként tudta, hogy mi történt az édesapjával?

Tudtam róla a testvéremmel együtt, de otthon például a zsidóság nem volt téma. Végül Miskolcon éltünk, ott tanultam, érettségiztem a villamosipari szakközépben, de csak azért, hogy legyen valami szakmám, de én egyetemre akartam menni mindenképpen, így kerültem Budapestre az ELTE TTK-ra. Miután én már gyerekként szerettem tanulni, így az első diploma megszerzése után elmentem a BTK-ra, a történelem szakra, azt is elvégeztem, ez utóbbit leginkább azért, mert szerettem volna minél többet tudni arról a korról, amin az édesapám átment. De mellette még érdekelt az üzleti világ is, így a Külkereskedelmi Főiskolát is elvégeztem, majd a Belkereskedelmi Főiskolát is, majd végül a Közgázon doktoráltam le. Végül as sok tanulás után, immár családosként úgy döntöttem, hogy nem akarunk itt élni. Mindez 1986-ban volt. Két család, nyolc ember ment ki, külön járművel, külön időpontokban, hogy ne legyen feltűnő, megbeszéltünk egy találkozót Bécsben a Westbanhofon. Sikerült, majd elindult a két család autóval, egyikben mi, a másikban a sógoromék. Ekkor kezdtük el elmondani a gyerekeknek, hogy mit is terveztünk. Végül Németországban kértünk menekültstátuszt. Ott is maradtunk, kaptunk egy átmeneti lakást, ami egészen más volt, mint az otthoni, ahol is azért jómódban éltünk, köszönhetően az idegenvezetői munkámnak, de összességében jó volt, mert itt szabadon éltünk, nem kellett a rendőröktől, a hatóságoktól rettegni. Már ott éltünk Németországban, amikor elmentem egyedül Dachauba, ahol megtaláltam édesapám egykori szekrényét, ő egyébként Auschwitzot, Buchenwaldot és Dachaut is megjárta.

Jó volt Németország, de nem akartak maradni, miért?

Több oka is volt, egyik az édesapám története, annak ellenére, hogy kint rájöttem, ez már egy másik nép. Mellette még Európát is elég szűknek találtam, a célunk a tengerentúl volt. Be is adtuk a kérelmünket Kanadába és az Egyesült Államokba, végül Kanadát választottuk, ahol a kiköltözésünk után három hónappal már szerencsére lett munkám.

A gyerekek mit szóltak a költözésekhez?

A nagyobbik gyerekem nehezebben viselte, nehezebben hagyta itt a barátait, az iskolát, de amikor megérkeztünk, akkor a nagy sírását legyőzendő elvittem őket egy Mc’Donaldsba, ahol életében először evett hamburgert, ettől valamiért megnyugodott. Később már Kanadában sikerült beilleszkednie, komputermérnöknek tanult, ledoktorált, az internetes bűnözéssel kezdett foglalkozni, kriminológiát is tanult, ma már egyetemi tanár, járja a világot.

Ön is járta még a világot Magyarországról, de kevésnek találta ezt az egészet, majd kiment, ám később vissza-visszajött, hogy immár külföldiként mutassa meg itt, hogy mit is tud, mit is gondol a világról. Hogyan is történt mindez?

Én a szabadság embere vagyok, nehezen viselem a kötöttségeket, nem szeretek ártani. Ezt már idegenvezetőként is így gondoltam, én az utak után nem írtam soha semmi rosszat az utasokról, mindig azt írtam, hogy nem történt semmi különleges az úton. Ez volt akkor is, amikor az egyik csoportomból ketten leléptek. A kérdését illetően, először 1991-ben jöttem vissza Budapestre, akkor éppen egy torontói gazdaságkutató cégnek voltam az elnökhelyettese, egy befektetés miatt, ám ebből nem lett semmi, leginkább az akkori magyar valóság miatt. A reptéren mindjárt kérdésekkel bombáztak, el akarták venni a laptopomat, nem volt egyszerű, persze én akkor magyar útlevéllel jöttem vissza, később már a kanadai útlevéllel nem volt gond. A magyar valóság alatt azt is értettem, hogy a rendszerváltozás ellenére a magyar önkormányzatoknak például fogalmuk sem volt arról, hogy miként is menedzseljék magukat a kapitalista környezetben. Elhatároztuk, hogy ebben az ügyben lépünk. Hozzátartozik, hogy amikor Göncz Árpád köztársasági elnök Kanadába látogatott, arra kértek, hogy legyek az elnök úr egyik vendéglátója. Neki vetettem fel először az ötletet, nagyon tetszett neki, szakembereket ajánlott, ahogy Ontario polgármestere is, ám pénzt ehhez nekem kellett szereznem. Elmentem a kanadai kormányhoz, nem volt egyszerű, de sikerült. Mindenféle programok indultak el Közép-Európa felé.

Ma hogyan él? Ma is elmenne, ha újra kezdhetné?

Nagyapaként, a gyerekeim a világban élnek, a lányom Ausztráliában, a fiam Kanadában, de rengeteget utazik. Most végre örülök, hogy kettesben lehetek a feleségemmel. Ami az elmenetelt illeti, biztosan elmennék, sőt a változásokat ismerve még sokkal jobban elmennék.

Mi a fontosabb, a pénz, egészség, a család?

Természetesen a család és az egészség, a pénzt vissza lehet szerezni.

A gyerekeinek beszélt a nagyapjukról?

Igen, tudják a történetét, majd az unokák is megismerkednek vele.

Saját magát hogyan jellemezné, Ön egy büszke magyar, zsidó felmenőkkel, netán egy büszke kanadai, vagy mi is?

Legelőször ember vagyok, szabad ember, majd világpolgár, csak ezek után jöhet a többi. Ha a származásomat kérdezi, akkor én mindig is magyarnak mondtam magam. A zsidóság nagyon sokat jelent, sokat is tanultam erről, furcsa, de például, amikor Izraelben járok, akkor úgy érzem, hazamegyek.

Ön élt itthon, aztán nyakába vette a világot, menekült lett. Ennyi év tapasztalattal, ha az lenne a feladata, oldja meg a migránsproblémát, akkor mit tenne?

Én most azt látom, amit az Európai Unió tesz, az nem helyes, amit a magyar kormány csinál, az meg pláne nem helyes. Azt gondolom, hogy a Genfi Egyezmény értelmében az igazi menekülteket be kell fogadni, módjával, de meg kell tenni. A módjával azt jelenti, hogy például Kanadába évente 300 ezer ember érkezik, ez a népesség egy százaléka, ezeket az embereket sokkal jobban kéne integrálni, lehetőleg úgy, hogy az új országgal kompatibilisek legyenek. Meg kell tanítani az együttélés szabályait, erre időt kell szánni. Európában időt kell adni az igazi menekültek kiszűrésének, meg kell vizsgálni mindenkit, ahogy annak idején velünk tették Németországban.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter