breuerpress.com
Az alaptermészetem az, hogy optimista vagyok – Breuerpress International
Az alaptermészetem az, hogy optimista vagyok Keleti Éva Kossuth-díjas fotóművész, fotográfus beszélt életéről, a nehéz évekről, a pályájáról, de szóba került még a sajtófotó, a fotográfia is. Én arra az útra lennék kíváncsi, ami a Kossuth-díjig vezetett. Meséljen a szüleiről, a gyerekkoráról! Édesapám banktisztviselő volt, édesanyám meg egy jú úriházból származó úrilány, akinek az édesapja, az én nagypapám szintén banktisztviselő volt. Egyszer elhívta vendégségbe az egyik kollégáját, aki később az én édesapám lett. Ők ugyan nem Pesten születtek, erdélyiek voltak, de már itt éltek, én magam igazi pesti lettem, olyannyira, hogy 1936 óta lakom ugyanabban a lakásban. Öt éves voltam ekkor, az olimpia előtt költöztünk, erre már azért is emlékszem, mert akkor nyert olimpiai bajnoki címet az egyik nagybátyám, Kabos Endre. Milyen volt ez alatt a pár évtized alatt a magyar fővárosban élni? Hol jó, hol rossz. Nagyon szerettem fiatal gyereknek lenni, mert akkor még a Hunyadi téri játszótér még igazi játszótér volt, mellette nagyon szerettünk a Margitszigetre is kimenni, igaz akkor még bérletet kellett váltani hozzá. Vasárnapi programunk volt, hogy kimentünk a rózsakertbe, ahol több kisvendéglő volt. Édesapám mindig kért egy kis körözöttet, amit a vendég kevert meg, ezt leöntötte egy kis sörrel, így készítette el, nagyon finom volt, a mai napig is a számban van az íze. Hol kezdte meg az iskoláit? Az Izabella utcai elemi iskolában, ami egy vegyes iskola volt, anyukám ragaszkodott hozzá, hogy ott tanuljak, azzal, hogy ismerjem meg az életet, ahol vannak nagyon szegény, kevésbé szegény emberek. Az itteni legjobb barátnőm, a Szondi Katika apukájának egy szenesüzlete volt az Aradi utcában, nekem nagy öröm volt, amikor megengedték a szüleim, hogy elmenjek hozzájuk, plána ha még a szenespincébe is lemehettem, az olyan volt, mintha egy hajasbabát kaptam volna ajándékba. Az Ön családja sem kerülhette el a nehéz esztendőket, de milyenek is voltak ezek? A nehéz esztendők valóban nagyon nehezek voltak, az édesapámat elvitték munkaszolgálatra, a nagybátyám kivételezett volt olimpiai bajnokként, de nem sokáig, mert aztán őt is elvitték. 44 márciusában a nagybátyám telefonált nekünk, hogy bevonultak a németek, később éldegéltünk, többé-kevésbé békésen a sárga csillaggal. Menyire lehetett ez békés egy fiatal lány számára, miként tudták megértetni Önnel, hogy most valami más, aminek külső jelét is hordani kell? Pont azt próbálták megértetni, hogy nem vagyunk mások, ez egy átmeneti állapot, amit túlélhetünk, ha jól és tisztességesen élünk. Hozzátartozik, hogy az édesanyámék 1938-ban kikeresztelkedtek, mert akkor nagyon sok család mentette így az életét, vagy gondolták, hogy így megmentik az életüket. Ez a helyzet nekem eléggé zavaros volt, mert én voltam elsőáldozó, bérmálkoztam is, nem is értettem, hogy hova is tartozom. Ez az identitászavar megmaradt, mert az életem folyamán tulajdonképpen ide sem, oda sem tartoztam, egy dolog biztos, van egy hitem, ezt nem lehet elvenni az embertől. Ma már azt vallom, hogy mindegy hogyan hívják, hinni kell valamiben, valakiben. Az a sárga csillag biztosan egy életre emléket hagyott Önben, ami biztosan nem volt pozitív. Valóban, ez az emlék egy görcsös állapot, én a felszabadulás után a Veres Pálné Gimnáziumba kerültem, ami egy aránylag szigorú iskola [...]