Az alaptermészetem az, hogy optimista vagyok

Az alaptermészetem az, hogy optimista vagyok

Keleti Éva Kossuth-díjas fotóművész, fotográfus beszélt életéről, a nehéz évekről, a pályájáról, de szóba került még a sajtófotó, a fotográfia is.

 

 

Én arra az útra lennék kíváncsi, ami a Kossuth-díjig vezetett. Meséljen a szüleiről, a gyerekkoráról!

Édesapám banktisztviselő volt, édesanyám meg egy jú úriházból származó úrilány, akinek az édesapja, az én nagypapám szintén banktisztviselő volt. Egyszer elhívta vendégségbe az egyik kollégáját, aki később az én édesapám lett. Ők ugyan nem Pesten születtek, erdélyiek voltak, de már itt éltek, én magam igazi pesti lettem, olyannyira, hogy 1936 óta lakom ugyanabban a lakásban. Öt éves voltam ekkor, az olimpia előtt költöztünk, erre már azért is emlékszem, mert akkor nyert olimpiai bajnoki címet az egyik nagybátyám, Kabos Endre.

Milyen volt ez alatt a pár évtized alatt a magyar fővárosban élni?

Hol jó, hol rossz. Nagyon szerettem fiatal gyereknek lenni, mert akkor még a Hunyadi téri játszótér még igazi játszótér volt, mellette nagyon szerettünk a Margitszigetre is kimenni, igaz akkor még bérletet kellett váltani hozzá. Vasárnapi programunk volt, hogy kimentünk a rózsakertbe, ahol több kisvendéglő volt. Édesapám mindig kért egy kis körözöttet, amit a vendég kevert meg, ezt leöntötte egy kis sörrel, így készítette el, nagyon finom volt, a mai napig is a számban van az íze.

Hol kezdte meg az iskoláit?

Az Izabella utcai elemi iskolában, ami egy vegyes iskola volt, anyukám ragaszkodott hozzá, hogy ott tanuljak, azzal, hogy ismerjem meg az életet, ahol vannak nagyon szegény, kevésbé szegény emberek. Az itteni legjobb barátnőm, a Szondi Katika apukájának egy szenesüzlete volt az Aradi utcában, nekem nagy öröm volt, amikor megengedték a szüleim, hogy elmenjek hozzájuk, plána ha még a szenespincébe is lemehettem, az olyan volt, mintha egy hajasbabát kaptam volna ajándékba.

Az Ön családja sem kerülhette el a nehéz esztendőket, de milyenek is voltak ezek?

A nehéz esztendők valóban nagyon nehezek voltak, az édesapámat elvitték munkaszolgálatra, a nagybátyám kivételezett volt olimpiai bajnokként, de nem sokáig, mert aztán őt is elvitték. 44 márciusában a nagybátyám telefonált nekünk, hogy bevonultak a németek, később éldegéltünk, többé-kevésbé békésen a sárga csillaggal.

Menyire lehetett ez békés egy fiatal lány számára, miként tudták megértetni Önnel, hogy most valami más, aminek külső jelét is hordani kell?

Pont azt próbálták megértetni, hogy nem vagyunk mások, ez egy átmeneti állapot, amit túlélhetünk, ha jól és tisztességesen élünk. Hozzátartozik, hogy az édesanyámék 1938-ban kikeresztelkedtek, mert akkor nagyon sok család mentette így az életét, vagy gondolták, hogy így megmentik az életüket. Ez a helyzet nekem eléggé zavaros volt, mert én voltam elsőáldozó, bérmálkoztam is, nem is értettem, hogy hova is tartozom. Ez az identitászavar megmaradt, mert az életem folyamán tulajdonképpen ide sem, oda sem tartoztam, egy dolog biztos, van egy hitem, ezt nem lehet elvenni az embertől. Ma már azt vallom, hogy mindegy hogyan hívják, hinni kell valamiben, valakiben.

Az a sárga csillag biztosan egy életre emléket hagyott Önben, ami biztosan nem volt pozitív.

Valóban, ez az emlék egy görcsös állapot, én a felszabadulás után a Veres Pálné Gimnáziumba kerültem, ami egy aránylag szigorú iskola volt. Én ott próbáltam nem beszélni arról, hogy honnan is jövök, ki vagyok. Az osztály nem is érdeklődött, mert annyi helyről kerültek oda diákok, ez egy kevert, újrakezdős osztály volt 1945-ben. Nagyon sokáig nem is volt téma az, hogy mi is volt. Hozzátartozik és erről még nem is igazán beszéltem, engem rettentő nehezen zavartak vissza a szüleim az iskolába. Én ugyanis nagyon komolyan gondolta, hogy felszabadultunk, ki is jelentettem, nem tanulok tovább, megyek inkább vidékre, a falvakat járni.  Nagyon hittem, nagyon szerettem volna valami újat, jót csinálni, apám azt is mondta rólam, komszomolka. Végül a szüleim megértették, iskolába járni kell, azt el kell végezni, majd utána dönthetek a továbbiakról. Mire kijártam a gimnáziumot, addigra már tudtam, nem akarok komszomolka lenni.

A gimnáziumban rájött, hogy mi nem szeretne lenni, de arról volt elképzelése, hogy mi igen?

Fogalmam sem volt, én egy nagyon humán érdeklődésű valaki voltam, sokat olvastam, az iskola is ilyen beállítottságú volt, annak ellenére, hogy az ország legjobb matematikatanára nálunk tanított. Nem tudtam, hogy mit akarok majd csinálni, azt tudtam, valami szellemi dologgal szeretnék foglalkozni. 1949-ben leérettségiztem, majd elkerültem a Világifjúsági Találkozóra tolmácsnak, így ki is maradtam az egyetemi felvételiről. Mikor vége lett a VIT-nek, a tolmácsolásnak, akkor megkérdeztem, mi lesz az én egyetemi felvételimmel, átnézték a papírokat, majd mondták, hogy a kémia-fizika szakon van hely, megfelel-e. Nekem teljesen mindegy volt, így fel is vettek.

Nem szeretnék rossz emlékeket felidézni, de kicsit menjünk vissza 44-be. Sárga csillag, pince, a rokonokat elvitték.

Édesanyámat és engem is elvittek, valamikor 44 decemberében volt egy rendelet, hogy el kell hagyni a lakást, le is vittek az utcára minket sokadmagunkkal. Kivittek minket a Téglagyárba, nekem fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, ragaszkodtam a vadonatúj flanell pizsamám elcsomagolásához. Ott töltöttünk egy éjszakát, reggel mindenkit sorba állítottak, mindenki tudta, innen csak egy út vezet, valamelyik koncentrációs táborba. Ekkor megjelent egy motoros csendőr, tárgyalt az ottaniakkal, majd elkiáltották, hogy Keleti Aladárné és a lánya álljanak ki. Beültettek minket a motorba, azt hittük, hogy itt a vég. Az első megnyugtató pillanat mégis az volt, hogy a város felé indultunk el a csendőrrel, aki elmondta, hogy édesapám egyik barátja küldte őt, bevitt minket a Pannónia utcába egy svéd védett házba, addigra már az édesapám is ott volt. Később egyszer nyilasok jelentek meg a házban, minden felnőttet leparancsoltak az udvarra, én a nagymamámmal maradtam a lakásban. Nagyon sírtam, kérdezte egy rendőr, hogy miért sírok. Azt feleltem, lent vannak a szüleim és nem engedik, hogy én is velük menjek. Kérte, hogy mutassam meg a szüleim, megtettem, ő felhozta őket, be kellett mennünk a belső szobába. Amikor jöttek a nyilasok ellenőrizni, azt mondta nekik, már megnézett mindent, senki sincs a lakásban. Tulajdonképpen így maradtunk meg, az egész házat a Dunapartra vitték és agyonlőtték.

A VIT után, az egyetemen újra sikerült felszabadulnia, mindent elfelejtenie?

Azt hiszem, hogy mindent elfelejtettem, ez egy más helyzet volt, itt semmi nem emlékeztetett a múltra, itt a jövőmet építettem.

A szüleiben milyen nyomok maradtak?

Nálunk nagyon nehéz kor volt, mert a nagybátyám meghalt, édesapám testvérét agyonlőtték, a nagymamám egészen a haláláig ült az ajtó előtt, várta haza a fiát. Ez nagyon rányomta a hangulatot az életünkre, ezek nehéz évek voltak. Nem tudom, hogy mennyire volt ez menekülés, de én nagyon jól éreztem magam az egyetemen, én azt sem tudom, hogy az egyetemi társaim közül ki milyen emléket cipelt magával a hátizsákjában.

Létezhet, hogy ezeket valaki képes letenni, hiszen az egyetemről hazatérve szembesülhetett az emlékekkel, a valósággal.

Ez nem felejtés, nem felejtés kérdése, egyszerűen csak lehet hátrébb rakni, egy fiatalból előjönnek a jó gondolatok, hiszen még előtte az élet, a szerelem, ilyenek.

Ám jött egy lehetősége.

El kellett volna mennem a Forte gyárba, a kémiai laborba, én jeleztem, hogy semmit nem tudok a fotográfiáról, küldjenek el oda, ahol ezt meg lehet tanulni. Így kerültem el a Magyar Fotóhoz. Azt tudtam, hogy nekem erre lehetőségem van, azt persze nem, hogy nekem ez lesz majd a szakmám. Azt az egyetemen éreztem, hogy valami nem stimmel, bár a legjobbak tanítottak, én nagyon is élveztem az egészet, de mégis valami hiányzott, talán a lelkesedés. Amikor a Szent István körúton a Magyar Fotóhoz beléptem és szembetalálkoztam a nagy fotósokkal, megcsapott egy hangulat, az, amit én az egyetemen hiányoltam. Még semmi nem történt, de én már úgy éreztem, nekem itt a helyem.

Hogy fogadták Önt, a fiatal egyetemistát?

Kíváncsisággal, megmérettettem, hogy van-e bennem valami, az érdeklődésemben, a gondolkodásomban, érdemes-e velem foglalkozni. A válasz megszületett, onnantól kezdve partnernek tekintettek. Semmit, de semmit nem tudtam a fotográfiáról, ők elkezdtek engem formálni. Mondták, hogy a technikát tanuljam meg, arra vannak könyvek, de látni, nézni, észrevenni, ezt nem lehet könyvekből megtanulni.

Melyik volt az első képe, amire emlékezik, amire büszke?

Azt mondom, ami először megjelent, az egy tornaóra volt, ahol Kertész Alíz olimpiai bajnok tartotta az órát a Horváth Mihály téren, a szabadban. Éppen bemutatott egy mozdulatot, amit én lefényképeztem. Ez ha jól emlékszem a Szabad Népben jelent meg. Ekkor éreztem azt, ezzel lehet valamit csinálni, az újságban a Keleti Éva képe van, ez nagyon jó.

Mit szóltak a szülei a képhez?

Kicsit visszamenve, a családom teljesen kétségbe volt esve, hogy otthagyom az egyetemet, az édesapám egy évig nem is állt szóba velem, hogy ilyen link szakmát választottam, anyukám intett, hogy itt borzasztó dolgok történhetnek velem. Amikor ez a kép megjelent, talán akkor érezték meg, ez nem csak linkség, itt valamit lehet is csinálni. Olyannyira, hogy az édesapám, aki addig tényleg nem állt szóba velem, eljött segíteni nekem Csillebércre, ahol éppen úttörőket tanítottam a fényképezésre. Féltettek ugyan, de tudomásul vették amit csinálok.

Féltették Önt, de ekkor már volt szerelem?

Voltam már szerelmes, éppen Csillebércen volt egy bimbózó szerelem, aminek aztán vége lett. Utána én nem nagyon foglalkoztam ezzel, majd megint jött, már gyűrűs menyasszony is voltam 1953-ban a szegedi szalámigyár főmérnökével. Ám ekkor találkoztam egy bolond társasággal a Mosoly cukrászdában, ahol volt ergy filmfőiskolai hallgató, akit húztak a barátai, hogy vegyen el engem, mire ő azt mondta, hogy jó, ám még erről írást is kértek tőle, meg is tette, hogy 1954. december 31-ig feleségül vesz engem. Én nem sokkal később már nem voltam mennyasszony, szakítottam, majd elmentem egy kiállításra az Ernst Múzeumba, ahol ismét találkoztunk, majd moziba mentünk, így kezdődött a kapcsolatom a férjemmel. Természetesen eleget tett az ígérvénynek, 18ó954. decemberében házasodtunk össze. Két gyermekünk van, négy unokánk, hat dédunokánk.

Milyen egy Kossuth díjas fotográfus és egy operatőr dédunokájának lenni?

Olyan, mint bármelyik másnak, nem viselem a Kossuth-díjamat, ahogy a többit sem.

De a világlátást magán viseli, amit átadhat?

Ez így van, de mi arra nagyon vigyáztunk, hogy a gyerekeink még véletlenül se kövessék a szakmánkat, mert az rettenetes, ha egy ember azt hallja, bezzeg az anyukád… Ennek dacára az egyik unokánk az nagyon szépen fotografál, illetve tette ezt régebben, mert ma már mérnökként dolgozik. A fiam, meg ő az, akik jó amatőrfotósok, például nagyon jól fotografálnak családot, amit én nem tudok, egyszerűen nem megy nekem, az érzelmeimre figyelek leginkább.

Hogyan került bele a színházi világba fotósként,

1956-ban nagyon sokan elmentek az MTI-től, pályakezdőként maradtunk ott, meg kellett oldani a helyzetet. Nekem eszembe sem jutott, hogy elmenjek, pedig már a férjemet várták állással, lakással Bécsben, de fel sem vetődött a gondolat bennünk, hogy elmenjünk, itt hagyjuk az idős szüleinket, a családi érzések jóval erősebbek voltak.

Tényleg, a férje mit élt át a nehéz években, az utána következő felszabadulásban?

Ő egy nagyon komoly evangélikus hittel rendelkező családból jött, voltak némi konfliktusa miattam, de sem én, sem ő már nem érzett ebből semmit.

Talán azért, mert ugyan gyerekként katolizált, de azért mégis zsidó maradt?

Ezt nem tudom, fogalmam sincs arról, hogy én zsidó vagyok vagy sem, katolikus vagyok vagy sem. Azt nem hiszem, hogy ez számításba jöhetett, szerintem csak az ember számít.

Akkor térjünk vissza 1956-hoz.

Igen, akkor úgy döntöttek, hogy a fiatalokat küldjük akkor ki, hiány volt a fotográfusok között, mindenütt hiány volt, engem meg beosztottak a kultúra területére, azon belül meg a színházéra. Nem nagyon szerettem, mert egyrészt a férjem révén a főiskoláról ismertem a színészeket, kicsit bolondos embereknek tartottam őket. Másrészt nem tudtam, hogyan teremtek velük kapcsolatot, amikor este nálunk vannak vendégségben, majd másnap elmegyek fényképezni őket. Igyekeztem távol tartani magam ettől, de persze közben csináltam, mert ez volt a feladatom. A tánctól ne féltem, mert azt szerettem, az fantasztikus volt, mellette még írókat, külföldi művészeket is fotografáltam, így sikerült képet készítenem Steinbeckről, Ehrenburgról, sorolhatnám a neveket.  Másfél-két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy szembesüljek azzal, a színházi fotóval is lehet valami mást csinálni, az nem egy reprodukáló művészet, hanem ki tudom fejezni azt is, amit én arról az előadásról, színészről gondolok. Lebontottam azt a falat, hogy én ismerem a színészt, mint magánember, majd hivatalosan dolgozom vele. Az ügynök halála, Tímár József. Ez egy emblematikus képem, szoktam is mondani, ez az én eljegyzésem a színházi fotóval. Tímár ekkor már halálos beteg volt, tüdőrákos, ezt a szerepet meg csodálatosan játszotta, így azóta senki nem játszotta Willy Lomant. Az utolsó előadások egyikén kezdés előtt bejött a színpadra és kipróbálva saját magát, megemelt két bőröndöt. Ezt a pillanatot fotografáltam, akkor éreztem, ez nem színpadi fotó, ez nem az előadás reprodukálása, ez Keleti Éva véleménye a haldokló Tímár Józsefről.  Azért tartom ezt a képet mérföldkőnek, mert utána már nem éreztem tehernek ezt a csomagot, sőt megpróbáltam megújítani a színházi fotografálást, kitalálni valami olyat, amitől élővé válik, hogy a néző benne legyen az előadásban.

Ekkoriban az MTI képeit sokan átvették, az sikk volt.

Igen, mert ez egyszerűbb volt, nem kellett külön kiküldeni egy embert. 1976-ban kerültem el tanítani Indiába, majd hazajöttem, de azt vettem észre, a rovatvezetőm nem nagy lelkesedéssel fogadja a beszámolóimat. Egy pénteki nap volt, azt mondta, majd hétfőn térjünk vissza a témáimra, ez nagyon rosszul esett. Hazamentem, megszólalt a telefon, Kalmár György, egy kiváló újságíró hívott, megkérdezte, volna-e kedvem az Új Tükörhöz menni képszerkesztőnek. Azonnal igent mondtam. Amikor letettem a telefont, kérdezte a férjem, mire mondtam igent. Mondtam, erre kiborult ő is, meg a család is, mondták nekem, hogy attól vagyok jó fotós, hogy az van a képeim alá írva, hogy MTI fotó/Keleti Éva., ha csak a nevem lesz ott, akkor nem is kellenek majd a képeim. Én meg azt gondoltam, ha csak ezen múlik a fotográfiai értékem, akkor nincs értelme tovább csinálni. Hétfőn bementem az MTI vezérigazgatójához, mondtam neki, hogy elmegyek, aki azt mondta, a cégnek megtiszteltetés, hogy tőlük visznek képszerkesztőt, elengedett. Így kerültem az Új Tükörhöz, ahol Csanádi Imre, Benjámin László, Fekete Sándor dolgoztak főszerkesztőként, helyettesként. Azt hiszem, jól döntöttem, persze én soha nem bántam meg a döntéseimet még eddig az életem során. Ez az volt, mert életem legyszebb tizenöt évét töltöttem el itt, persze nem volt egyszerű elfogadtatni magam. Egy biztos, ez nagyon szép időszak volt, amikor egy szerkesztőségi értekezlet egy történelemóra, egy irodalomóra volt, egy kis politika, tudni kel, az Új Tükör az Aczél György lapja volt. Az újságot nagyon szerették az olvasók, volt benne minden riport, színházi kritika, irodalom, vers, gyerekoldal, sok minden más.Én itt sokat szerkesztettem, kevesebbet fotografáltam.

Mi történt a tizenöt év után?

1988 decemberében megszűnt az Új Tükör, azt mondták, hogy 80.000. példánnyal nem érdemes kiadni. Így az utcára kerültünk, én elmentem nyugdíjba, de ekkor is jött egy telefon, most Szebeni Andrástól, aki elhívott Havas Henrik sajtóügynökségéhez. Igent mondtam, ez másfél évig tartott. Majd én telefonálgattam, mert csináltam egy fotóügynökséget, elkezdtem dolgozni a világ nagy hasonló cégeivel, elmentem az Axel Springer vezérigazgatójához, Bayer Józsefhez, hogy odavinnék egy fotóügynökséget a kiadóhoz, ő azt mondta, ha nullszaldós lesz, akkor befogadja. Mi meg mentünk, persze fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent az, hogy nullszaldós. Ebből lett egy akkora ügynökség, hogy több mint száz nyugati fotóügynökséget képviseltünk, a magyar sajtót mi láttuk el külföldi képanyaggal. Ez is egy nagyon gyönyörű időszak volt, nagyon jól éreztem magam. Majd a sajtó átalakulása után a Springer vezetése tett egy nagyvonalú ajánlatot, az ügynökséget felajánlották nekem, el is kezdtem a magánosítást a közelmúltig, mert azért 86 évesen nem kellene már rohangálni. Most inkább élvezem, hogy azt csinálom, amit én akarok, a hat dédunokám. Gépet már nem veszek a kezembe, maximum telefont, mert csináltam egy fotósorozatot másfél évvel ezelőtt a telefonommal. Átalakult a fotográfia, a szemlélete, a nézettsége, a tematikája, mert ma már nincs nagyon sajtófelvétel, az online portálok most kezdik megtanulni használni a fotográfiát, mit jelent az, hogy galéria, ott mi mindent lehet csinálni. Az emberek leszoknak a papíralapú sajtóról, én persze minden reggel lemegyek a postaládához, hogy kivegyem az egyetlen számomra olvasható újságot, a Népszavát.

Mitől van még jókedve a dédunokákon kívül?

Az alaptermészetem az, hogy optimista vagyok, mindig hiszek abban, hogy nem rosszak az emberek, nem rossz a világ. Vannak jó és rossz periódusok, most is egy sinusgörbe mélypontján vagyunk, de hiszek a felfele törésben. Ezt az országra, a világra értettem, nekem most egy nagyon jó és kiegyensúlyozott periódusom van, ha az egészségem engedi.

Köszönöm a beszélgetést.  

Breuer Péter