Én filmeseket csinálok
Prof. Karl Bardosh, aki Bárdos Károlyként született Budapesten, filmrendező, egyetemi tanár beszélt pályájáról, a filmkészítésről és legjelentősebb projektjeinek egyikéről, a telefonos filmkészítésről.
Prof. Karl Bardosh, azaz Bárdos Károly, hogyan szólítják?
Külföldön Carl Bardoshnak, itt Bárdos Károlynak, nekem mindkettő megfelel.
Mikor is született?
A háború környékén találkoztak a szüleim, így lettem én, egy egyke gyerek. Később jártam persze iskolába is, most ütött szíven a friss Oscar-díjas magyar film, amelyiket a Bakáts téri iskolában forgattak, én is odajártam elemi iskolába. A középiskolát a Vörösmarty Gimnáziumban végeztem el, ahonnan a bölcsészkar következett. Én ott kezdtem el filmezni, ez az a korszak volt, amikor Ruszt József elindította az Egyetemi Színpadot, én ekkor már amatőrfilmes voltam, az elsőt be is mutatta a televízió, díjakat is nyertem vele. A Rampa címet viselte, elég komoly botrányt kavart annak idején. Egy idős emberről szólt, aki az utcán sétál, közben meg a Magyarország című lapot olvassa, a nagy olvasásban elkeveredik, majd egyszer vonatfüttyöt és sípolást hall. Tehervonatok jönnek be a rampára, csizmás lábak dobognak, kirúgják az ajtóket, ám sertések jönnek ki a vagonból, ekkor veszi éstre, hogy a vágóhídra keveredett. Közben a rádióból hitlerista szövegek jönnek, majd egy újabb vonatfütty, ekkor tér magához az idős ember, majd elsétál. Ennyi volt a film, összesen hat perces volt.
A botrány mennyire határozta meg a későbbi életét?
Olyan értelemben botrányos módon, hogy a figyelmet szerettem volna felkelteni. Bunuel egy olyan rendező volt, aki először botrányos filmeket készített, majd egy idő után harmonikus alkotásokkal állt elő. Meg is kérdezték tőle, hogy hol vannak a botrányok, mire azt felelte, ebben a mai világban az a botrány, ha felvonultat az ember egy kis békét, harmóniát.
Hogy került az Egyesült Államokba?
Disszidáltam, 1970-ben érkeztem meg Amerikába. Ott az első megbízatásaim közé olyanok tartoztak, mint az esküvői és bar micvo filmek forgatása. Ez érdekes volt, mert előtte Magyarországon nem láttam haszid zsidókat.
De azért ment el, hogy végre kinyíljon Ön előtt a világ.
Nem azért mentem el, egyrészt azért, mert itthon volt pár konfliktusom a munkaadómnál, a Magyar Televíziónál. Az akkori párttitkár például eltulajdonította a műsoromat, a Filmesztétikát, amikor meg ezt megemlítettem, akkor egyszerűen kirúgtak az állásomból. Amerikában kaptam ilyen munkákat, de közben felvettek a New York Universityre, hogy fejezzem be a doktorátusomat.
Ez sikerült is, hiszen ma már ezen az egyetemen tanszékvezető egyetemi tanár.
Azért még be is kellett fejeznem, szóval felvettek az első filmesztétikai doktori osztályba. Közben a barátaim figyelmeztettek arra, hogy nem fogok majd megélni ebből, hiába leszek filmesztétikai doktor, valószínűleg majd taxisofőr leszek, persze akkor még jogosítványom sem volt. Így inkább az aktív filmezést választottam, aminek köszönhetően én lettem az első európai, akit felvettek az Amerikai Filmintézetbe. Nekem szerencsém volt, mert John Cassavetes támogatott engem, és azért, mert megnézte az utolsó itthoni tévés kisfilmemet, a Csendet. Megnézte, majd azt mondta, ilyen filmes gondolkodással Hollywoodban egy fillért nem lehet kapni, ezért azt tanácsolta, menjek vissza a keleti partra, New Yorkba. Szót fogadtam, így lettem egyetemi tanár.
Mit sikerült elérnie Amerikában?
Vegyes, az embernek vannak tervei, álmai. Csak Hollywoodba ötvenezer forgatókönyvet adnak be minden évben, de csak négyszázból lesz film. Ezeknek egy része a haveri alapon valósul meg, a többi meg a tehetségé és a szerencséé.
Hollywood az a város, ahol mindenki azt reméli, hogy majd egyszer lesz belőle valami. Önnek is sikerült elérnie valamit.
Igen, a remény, az fontos. Én egyébként tanárként is filmeztem valamennyire, tanári pályafutásom alatt több mint ezer film készült az irányításommal. Vannak Oscar-díjas tanítványaim, olyanok, akik nagy filmesek lett Hollywoodban. Már ezért is szoktam azt felelni, amikor kérdezik, hogy mi is az én dolgom, én filmeseket csinálok. Majd csak utána csinálom a saját filmjeimet a szabadidőmben.
Mik ezek a „szabadidős” filmek?
Azért előtte még az előző kérdéséhez, 1978-ban elindítottam az első magyar nyelvű televíziós adást, ami a mai napig is megy, heti félórában. Minden ilyen projektnek az adja meg a sikerét, hogy mennyire áll mögötte a közösség elsősorban anyagilag. Amerikában a magántőke áll minden mögött, a hollywoodi filmgyártásban egy fillér állami támogatás nincs, ami jó, de a pénz is hatalom.
A saját filmjei közül melyik a legkedvesebb Önnek?
A legbüszkébb talán az Erőltetett menetre vagyok, amit magyarokkal közösen készítettem Radnóti Miklósról amerikai megközelítésben. Ez azt jelenti, hogy egy hírem amerikai színészről szól, aki feladja amerikai karrierjét, hogy egy európai produkcióban szerepelhessen Radnóti Miklós szerepében. Van egy másik is, amit nagyon szeretek, ez India elsőszámú költőjének Rabindranath Tagorénak egy táncdrámájáról szól. Egyébként a filmet még 1932-ben leforgatta Tagore, ám a film elpusztult, így én egy tánccsoporttal újra leforgattam Kalkuttában. Tagore a filmet egy kétezernégyszáz éves táncdrámára építette, aminek a lényege, hogy elutasítja a vallási különbségekre épülő gyilkosságot. Ez ma is időszerű.
India egy komoly filmgyártással rendelkezik, hogyan élte meg Ön az ottani munkát, létet, mint egy fehér filmes, gondolkodó?
Nem csak a Bollywod van Indiában, vannak alternatív filmek is, sőt még a telefonnal készített filmek is ott vannak, ezeket egyébként tíz évvel ezelőtt én vezettem be Indiában, én lettem ennek az ottani guruja. Érdekes, hogy én egzotikusnak számítok, nem elsősorban az amerikai, hanem a magyar múltammal. Egyébként egy meg nem valósult produkció révén kerültem Indiába, majd az egyik legnagyobb ottani producer javasolta,, ha már ott vagyok, csináljak az amerikai közszolgálati tévének egy filmet az indiai filmgyártásról, így csöppentem bele az indiai filméletbe.
De mi is az a telefonos filmgyártás?
Magyar barátaimmal jött az ötlet 2004-ben, hogy csináljunk egy digitális filmvetélkedőt, aminek az volt a lényege, hogy egy háromperces filmet kellett készíteni 24 óra alatt. Akkor jött az ötlet, hogy ne csak digitális kamerákkal, hanem telefonokkal is lehessen forgatni. Nagy sikere volt, jelentős filmesek, mint Jancsó Miklós, Makk Károly is védnöke lett a vetélkedőnek. Miután én folyamatosan járok Indiába, így ezt is megcsináltam ott 2007-ben, azóta már a tizedik fesztivált sikerült megrendezni ebben a témában.
Aki meghódítja Indiát, az Kínát is meghódítja. Hogyan áll Kínával?
Kínában is felfigyeltek erre az ötletre, olyannyira, hogy az egyik legnagyobb telefonos cég felkért rá, hogy a legújabb terméke népszerűsítése érdekében csináljak egy fesztivált Amerikában, amit meg is csináltam, ennek folyományaként most egy hónapra megyek Sanghajba megszervezni a kínai telefonos filmek fesztiválját. Itt a tervek szerint leforgatom Bartók Csodálatos mandarinját is. Természetesen telefonnal vesszük fel. A tervek szerint a város legmagasabb felhőkarcolójának a tetején táncolnak majd, a telefonok meg drónokra lesznek felszerelve, így lesz az egész felvéve.
Itt is tánc, ahogy Indiában, de honnan van Önben ez a vonzalom?
A Vasas Művészegyüttesben voltam néptáncos annak idején, de hozzá kell tennem, a táncnak, mint minden mozgásnak nagyon sok köze van a filmhez. Az indiai filmemhez is sok inspirációt adott Wim Wenders filmje, amit Pina Bauschról készített. A táncot 3D-ben kifejezni, az valami egészen különleges dolog.
Ennyi sok szépség után mi az, amit még el akar érni?
A legfontosabb forgatókönyveim azért még nem valósultak meg, lehet rájuk jelentkezni is akár. Orson Wellesről készült egy film, amiben idézték őt, azt mondta, az életem 85-90%-a arra ment el, hogy pénzt próbáltam szerezni a filmjeimre, csak a fennmaraó rész volt a művészet, amit megvalósítottam. Ezt a filmművészet egyik legnagyobb zsenije mondta, gondoljuk csak el, mi lett volna, ha ez az arány fordított lett volna.
Akkor Ön micsoda, tévés, filmes, egyetemi tanár, életművész? Minek tartja magát?
Büszke vagyok arra, hogy több mint ezer hallgató került ki a kezem alól, filmesek, generációkat képeztem ki, ők nagyon sikeresek, bennük tükröződöm én is. Mellette sikerült megvalósítanom elképzeléseimet is, az én nevemhez fűződik a telefonos filmezés. Olyan vagyok, mint egy sportember, akinek vannak saját erdményei is, de edzőként is sikereket ért el. És még a játszmának nincsen vége, még dolgozom, tervezek.
Család?
Három feleségem volt, van egy gyermekem, aki most cégvezető, előtte azért rocksztárnak készült.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
