A röhögőzéstől Jeruzsálemig

 

A röhögőzéstől Jeruzsálemig

Benda Iván fotóművész a múltkori beszélgetés folytatásaként most beszélt Izraelről, a zsidóságról, a fotózásról.

Legutóbbi beszélgetésünket éppen Betlehemről fejeztük be, azokról a képekről, amiket készített. Milyen fotók készültek akkoriban?

Amikor először jutottam el Izraelbe, Betlehembe, akkor éppen Önnek köszönhetően olyan helyekre, utakra juthattam el, ahova nem járnak turisták. Egyszerűen besodort engem az a pillanat, amit ott átélhettem.

Honnan is indult Benda Iván?

Budapesten születtem 1949-ben, édesapám a háború előtt asztalosként dolgozott, majd utána a Valahol Európában című film díszlettervezője lett, majd rengeteg mindent megélt a haláláig. Édesanyám meg a kereskedelemben dolgozott. Én később jártam iskolába, a Szinyeiben érettségiztem kalandos körülmények között, mert kissé problémás gyerek voltam. Anyukám mondta, hogy egyen egy rendes szakmám és miután mindig is szerettem fotózni, elmentem a fényképész iskolába, így lette fényképész.

De nem fényképész lett, hanem fotóriporter, fotóművész.

A riportervilág nem az enyém, én már az elején is leginkább a pocsolyákban az árnyékokat fényképeztem.

Valóban inkább fotóművész, mert sokat foglalkozik egy kép elkészítésével.

Köszönöm szépen, igyekszem is rászolgálni, remélem a képeim ezt alá is támasztják.

Többször is járt Izraelben és mintha vonzódni kezdett volna a zsidó néphez, mi ennek az oka?

Az izraeli kalandom nem Izraelben kezdődött. Én egykor a Honvéd Művészegyüttessel jártam az országot énekesként, szabadidőmben meg jártam a falvakat, ahol mindenhol kereszteket láttam, ám én pont a szeretetet nem érzékeltem belőlük. Akkor gondoltam arra, hogy el kellene menni az eredőhöz, hátha ott megtalálom a keresztek lényegét, így és ezért jutottam el Izraelbe. Később annyira kedvet kaptam hozzá, hogy még nagyon sokszor elmentem oda. Fényképeztem nagy ünnepeket,ásatásokat, mindig is érdekeltek a tö9rténelem emlékei. Akkora anyagom lett, a töredéke jelent csak meg ezeknek a képeknek. Megjelent az Élő Jeruzsálem című könyvem, aminek a bemutatója a Magyar Akadémián volt Rómában, azóta csak gazdagodott az anyag, barátokat szereztem és évente egyszer biztosan ellátogatok Jeruzsálembe, Izraelbe.

Kérem, beszéljen a családjáról!

Feleségem tanítónő, aki imád tanítani, a nagyobbik gyerekem zenész, a kisebbik gyerekem meg fotográfiával foglalkozik.

Ha ma újrakezdhetné az életét, akkor ugyanezen az úton járna, amin eddig?

Nem tudom, ezt dobta a gép, így alakult az életem, ahogy alakult. Lól érzem magam a bőrömben.

A Honvéd Művészegyüttesben miket énekelt?

Bugyuta katonadalokat, slágereket, közben persze fényképeztem is. Utána, miután én zenéltem is hivatalosan itthon kezdtem el vendéglátózni, majd először Lipcsébe kerültem, majd jöhetett Európa, Finnország, Svédország. Egy idő után elegem lett ebből a világból, hazajöttem, hogy a tanult szakmámat, a fotózást csináljam. Egy laphoz szerettem volna kerülni, ami nem sikerült, és miután pénzt kellett keresni, falvakra jártam családokat fényképezni. Röhögőzésnek hívtuk ezt, ami azt jelentette, hogy megszületett egy gyerek, akit újszülöttként, majd négy-, hathónaposan és később is lefényképeztük a családdal. Nagyon érdekes volt, amikor az ember belecsöppent egy család életébe.

Mikor kezdett el fotóművészettel foglalkozni?

A hetvenes évek elejétől kezdtem a saját örömömre fotózni, egy idő után kezdtem azt érezni, nekem ez egyre fontosabb lesz. Ebből lett később az első kiállításom a Budapesti Kongresszusi Központban. Jó volt, egyszer felkértek a Győri Balett fotózására, majd megtalált Náray Tamás, így elkezdtem divatot is fényképezni. Ami a Győri Balettet illeti, ez már nem a Markó Iván vezette korszak volt, de őt is fotózhattam már a Fesztiválbalettnél. Ezt a korszakomat követte Izrael.

Az Izrael központúság miként érintette a családját?

Ehhez azért hozzátartozik, hogy amikor megkérdezik tőlem, hogy zsidó vagyok-e, akkor azt szoktam mondani, viccesen, hogy én nem, csak az apukám, meg az anyukám volt az.  Persze ezt gyerekként még nem tudtam, tán tizenhárom éves voltam, amikor az iskolából jöttem haza és bőszen zsidóztam, amikor anyukám mondta, hogy ezt nem kéne tennem, mert én is az vagyok. Évek alatt jutott el a tudatomig, hogy ez van, ezt kaptam, el ell jutni odáig, hogy az ember el kell fogadja a saját identitását.

Ám Izraelben járva Önt minden érdekelte, ami az egyistenhitet köthető, mindent nagy érdeklődéssel fotózott, bármilyen valláshoz is köthető. Mi az, ami egy ateista világból jött embert elkezdett vonzani az örökkévalóhoz?

Én már fiatalkoromban szerettem a templomok világát, volt úgy, hogy csak bementem egy templomba és nézelődtem, nagyon jól éreztem magam abban a világban, szerettem azt a közeget.

A családja miként éli meg az Ön zsidóságát?

Otthon ez nem is téma, jól megvagyunk ezzel, a gyerekek elfogadják a képeimet, a világomat.

Mondta, hogy a nagyobbik gyereke zenész, az ő pályáját, mint egykori zenész mennyire tudta befolyásolni?

Nem szerettem volna befolyásolni, de persze egy szülő ezt teszi. Nagyon jó volt a hangszerekhez való hozzáállása, szerettem volna, ha klasszikus zenész lesz belőle, de ez tévedés volt, mert ő egy jazzmuzsikus. Persze klasszikus zongorát tanult Ausztriában, de ott derült ki, hogy őt ez valójában nem érdekli. Azért érdekes, hogy bár jazzt játszik, de rengeteg klasszikust hallgat.

Van még valami terve az életében?

Rövidesen lesz egy kiállításom a Holokauszt Múzeumban, több mint tíz éve dolgozom ezen, ahogy az I. világháborús anyagom, ami egy verses-képes kötetet jelentett, ami tavaly októberben jelent meg.

Sok mindennel foglalkozott fotóművészként, de nem foglalkoztatja a zsidóság, a magyar zsidóság, amelyik az elmúlt évszázadokban nagyon magyarrá akart válni, amelyiket aztán kitaszítottak és meggyilkolták hatszázezer polgárát?

Amikor az I. világháborús könyvemen dolgoztam, akkor találkoztam olyan számokkal, amelyek teljesen megdöbbentettek. A Monarchia hadseregében háromszázezer zsidó katona harcolt, negyvenezren haltak meg közülük. A verses-képes kötetben szerepel zsidó szerző verse, mint Szép Ernő, de Löw Immánuel egyik verse is.

Mi lesz a következő kötet?

Azért ehhez idő kell, az I. világháborús kötet képeinél is éveknek kellett eltelnie, mire én ezeket könyv alakban tudtam elképzelni. Azt remélem, hogy a mostani Holokauszttal foglalkozó kiállításom is megjelenik majd könyv alakjában, de még ezt nem tudom elképzelni.

A mostani kiállításának anyaga mennyiben különbözik mások hasonló témájú anyagától?

Azért tudni kell, a fotográfia nagyon megváltozott az utóbbi évtizedben a digitális technikának köszönhetően. Régebben az elképzelhetetlen volt, hogy én lefotóztam egy művet, majd utána valaki, akár én is hozzányúljak a képhez. A Holokauszt kiállításon villanások, képek kerülnek egy térbe, együtt válnak egy művé. A modernitás nagyon izgalmas, egészen megváltoztatta az én fotográfiai világnézetemet. Ma már használok archív képeket, azokra ráfényképezek, egészen másként dolgozom már. A fényképezőgépek tekintetében így szeretek a csúcstechnológiával dolgozni.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter