Nagyon jól esik egyszerűen csak megfogni ezeket a köveket
Donáth László evangélikus lelkész beszél életéről, testről és lélekről, a gyerekeiről.
Mikor döntötte el, hogy lelkész lesz?
1967 decemberében halt meg a apai nagyanyám, akit nagyon szerettem, kivált az 1956-58-as snagovi időszak miatt, hiszen öcsémmel anyám foglalkozott, aki 1956 decemberében Bukarestben született, bátyámmal foglalkozott apám, amíg velünk volt, így én lettem nagyanyám kedvenc unokája. Nagyanyám 1967 decemberében halt meg, a férje mellé lett eltemetve, ez volt életem első temetése és én voltam az egyetlen a testvérek közül, akit apánk elengedett ide. Okos ember volt apám, utána is többször előfordult, hogy ha beszélgetni akart velem, akkor kimentünk a temetőbe. Ahol laktunk, onnan a Kozma utcai köztemető másfél óra volt oda, ugyanennyi vissza, plusz a kint eltöltött idő, ez egy rendes apa-fiú beszélgetés időtartama. Ő azért tett így, mert nem akarta, hogy sem azok, akiket szeret, sem azok, akiket nem szeret hallják, amiről mi beszélgetünk. Nem sokkal később, akkor már gimnazista voltam, összebarátkoztam Görög Imre bácsival, aki arról volt híres, hogy ő fordította Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, nyolc év szibériai száműzetés után. Amikor megismertem, már kilencven éves, teljesen süket ember volt, aki a számról olvasott, tulajdonképpen én voltam az utolsó tanítványa. Amikor befejeztem a gimnáziumot, akkor már nem élt, én meg elhatároztam, hogy egészen más formában, ahogy ő élt, gondolkodott és másként, ahogy apám a problémákat társadalmi méretűvé téve, sokak javára élni az életélt, én egy harmadik utat választok. Negyvenvalahány esztendeje csinálom, most már életfogytig így lesz, már azért is, hogy ne terheljem meg a magyar társadalmat, benne a gyermekeim adófizető rendjét a nyugdíjam kitermelésével.
Hogyan került közel a politikához?
Már az előző kérdésére elkezdtem erre válaszolni, én ebbe beleszülettem. Sokfajta módon lehet a politikához közel kerülni, Anna lányom, aki hat év után tért haza, spontán módon megismerkedett a Momentumosokkal, s lám, mára elnökségi tag lett. Sokkal gyorsabban lett országosan ismertté, mint jómagam, aki azért sokféle utat bejárta, Ózdtól kezdve, Heidelbergen át, sokfelé, mire 1989-ben megint egy temetés, Nagy Imre és társai temetésének szervezőjeként többen megismertek, mint a gyülekezetem tagjai. A közösség iránti érzékenység vezetett ide, hiszen apám – és ez az előző gondolathoz tartozik -1931-ben, tizennyolc éves korában, amikor Jászárokszállásról Budapestre került joghallgatóként, belépett a kommunista pártba. Ugyan a párt többször kilépett belőle, de alapítója volt Kádár Jánossal, Nagy Imrével, Losonczy Gézával a Magyar Szocialista Munkáspártnak. Ő, aki 1941-ben az első munkaszolgálata után illegalitásba vonult, ott élt három és fél évet, több mint hét évet töltött börtönben Rákosi és Kádár alatt. Úgy gondolom, hogy az 1945-48-as időszakot kivéve számára közélet érdemi formálása megpróbáltatást, kínt, csalódást jelentett. A temetői séták alatt többször is mondta, gondoljam meg, hogy mit kezdek az életemmel, szerette volna, ha világgá megyek, ismerte az érdeklődésemet, a bátyám kertészmérnök, az öcsém orvos, ott nem lehet gond, ám engem mindig a történelem érdekelt, meg a politika, izgatott anyám foglalkozása is, az újságírás, meg mindezeken túl a teológia. Egyet mindenképpen a lelkemre kötött, ne politizáljak. Szó szerint azt mondta: Fiam, ha politizálsz két dolog történhet, vagy megüt a guta vagy felakasztanak. Egyelőre egyik sem következett be, de tizenhat év országgyűlési képviselőséggel a hátam mögött tudom, alapvetően igaza volt. A közélettel való foglalkozást csak olyan emberek engedhetik meg maguknak, akiknek a tudása, az emberek iránti szeretete, az anyagi helyzete és általában a világról való gondolkodása olyan gazdag, hogy tényleg képes ellenpontozni mindazt a csalódást, kudarcot, amely szükségszerűen együtt jár mindazzal, ha valaki Magyarországon a közélettel akar foglalkozni.
Beszélt már egyik gyerekéről, a többiek?
Mirjam lányom folytatja édesanyám foglalkozását, már tizennyolc éves korától kezdve újságíró, a mai napig is ez izgatja. Az első munkahelye a New York Times sajtóombudsmanja mellett volt, innen került el a Reutershez. Ő – és ebből nagyon kevesen voltak, vannak ebben a szakmában – az, akit nem egyszerűen a szakma izgat, megtanult mindent, az írást, a fényképezést, szörnyűségeket átélni, mellette őt a sajtóetika izgatja, foglalkoztatja. Én magam már elég régóta ismerek újságírókat, akikre megengedő szívvel gondolok, számtalan turpisságot, plágiumot, csalást elnézünk a szakma és a szakmát gyakorlók iránti szeretetből. Mirjam nem ilyen, ő többet örökölt az apai nagyszülei engesztelhetetlen moralitásából, mindenfajta nyegleséget, ami a magyar sajtó elmúlt évtizedeit jellemzi, Mirjam komoly távolságból szemléli. Én örülök, hogy ilyen, de nyilvánvalóan könnyebb neki, mert otthon van New Yorkban, Helsinkiben, Brazíliában, Szentpétervárott, Budapesten, hogy közben a családja valóságosan vele van szellemileg, érzelmileg. Anna lányom egyébként szociológus, aki öt-hat évvel ezelőtt, még egyetemistaként úgy döntött, ezzel a tudománnyal még Amszterdamban is foglalkozni akar, még az egyetem befejezése előtt elnyert egy másfél éves ösztöndíjat, amit meg-meghosszabbított. Ez biztosan javára szolgált, mert Hollandia olyan ország, ahol sok ember él, az egykori gyarmatokról bevándoroltak leszármazottai éppúgy, mint a menekültek, olyan ország, ahol lenni, létezni, dolgozni, hollanddá válni ugyanazt a szabadságot jelenti. Én is többször jártam ott, sehol egy domb, szürke az ég, szinte mindig esik az eső, ám mégis ezek az emberek, akik nyelvükben, vallásukban, kultúrájukban rendkívül összetettek, képesek egymást becsülni. Ha belegondolok abba, hogy milyen rettenetes küzdelmeim vannak adott esetben egy temetés kapcsán, mert nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között, én azt gondolom, ha valaki meghalt, az már végképp csak az Örökkévalóra tartozik. Az emberi közösségre annyi tartozik, hogy el kell temetni. Ma egy temetés egy post egzisztenciális esemény lesz, ahol a család, a hozzátartozók vívnak közelharcot a temetés helyéről és mikéntjéről. Furcsa hely ez a Magyarország, itt nem élni, hanem temetni akarnak. Anna megtanulta az embereket embernek látni, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk és minden más ellenében.
Anna lánya külföldön tanult, dolgozott, nem aggódik miatta, hogy most hazajött és itthon él közéletet?
Nem, az árnyékát senki sem lépheti át. Ha én ebben az országban élve nem választom élethivatásomul a lelkészi hivatást, akkor is megrendültem volna attól, hogy mi volt és mivé lett. Nekem nem a zsidó családom tűnt el, a zsidó családomból több mint húszan vesztek oda. Egy olyan ember nevét viselem, akit a diósgyőri vasgyárban 44 őszén agyonvertek. Ezzel együtt még mindig vannak atyámfiai Amerikában, Németországban, Svájcban és Izraelben. Nekem van zsidó családom. Ellenben a szász családom, édesanyám anyai ága, ahol a nagyanyám harmincéves korában tanult meg magyarul, szóval ebből a családból senki sem maradt meg. Mindenki szétszéledt a világháború után, anyám a hetvenes években próbálta megtalálni az erdélyi szász szálakat, de az ő halálával már nekem Erdélyben egyetlen élő rokonom nem maradt, csak sírok vannak. Ugyanígy mondhatom, hogy anyai nagyapám, aki félig meddig osztrák volt, ott is csak egy kis rokoni kör maradt meg. Ha nézem a történelem alakulását, azt látom, a történelem begyűri, felmorzsolja mindazt, ami szép és igaz, csak az erő és a hatalom számít, ki hogyan tud talpon maradni, az egykori Csák Mátéktól a maiakig ez egy bevett politikai attitűd, Bibó Istvánból egy volt, talán még ötöt tudunk az elmúlt öt évszázadból felsorolni. Ezzel együtt mégis azt gondolom, ha már a gyermekeim egy ilyen családba születtek bele, akkor meg kell tanulniuk vitéz módra élni. Ehhez nem csak az tartozik hozzá, hogy nem gondolkozunk szűkkeblűen, hogy nem vagyunk hajlandók a másikat, mert tőlünk eltér bármilyen módon kritizálni, véleményezni. Miért ne lehetne a másik muszlim, ateista, Krisna tudatú, ha akar, akkor legyen zsidó.
A zsidóságot nem csak akarni kell, abba bele is kell születni.
Vannak, akik beleszülettek és nagyon-nagyon hitvány emberek, ám ismerünk olyanokat, akár a budapesti rabbiságon belül is, akik nem születtek bele, de mégis rendes emberek.
A többi gyermek?
Beszélek róluk is, de Anna kapcsán szeretném a példázatot befejezni. A politikáról van szó, ez egy olyan mesterség, amit meg lehet tanulni, a szakmát lehet jól és hitványul is csinálni. Mérhető, meg is kell mérni, hogy kinek milyen a valódi szakmai teljesítménye, egyet azonban nem lehet mérlegre tenni. Ez pedig az, amit Max Weber úgy fogalmazott, a politika szenvedély. Én a hitet nem kérem számon, a hitben lévő szenvedélyt az Örökkévaló ébreszti fel vagy nem. A politikára ugyanez áll, talán nem kell bemutatnom Willy Brandtot, ő volt az, aki még bukni is szépen bukott. Manapság szinte alig van ember, aki tudná, ki is volt ő, mitől volt különb, mit tett a II. világháborúban. Én azt gondolom, ma is meg kell keresni azokat az embereket, akik képesek a szenvedélyt és azt a szakmát, amit megtanultak a társadalom, a nemzetük javára képesek fordítani. Én így tekintek erre a fiatal társaságra, nem csodaváróan, ahhoz már túl öreg vagyok. Van bennem félsz, aggodalom, nem becsülöm le az ellenfeleket sem bal-, sem a jobboldalon. Csák Máté földjén a közéletben megmaradni tisztakezűnek nagyon nehéz. Ám ezzel együtt azt gondolom, ebben az országban hihetetlen sok tisztességes ember él, olyanok, akiket nem érdekel a politika. De miért is kell, hogy érdekelje őket? Engem sem érdekel. Nekem jók a fogaim, összesen három tömött fogam van, sosem kérdeztem meg, hogy miből keverték ki a masszát, mert nem érdekelt, egyszerűen a szakember tegye a dolgát, nekem ennyi bőven elég. Tiszteletben tartom azokat az embereket, akik ugyanígy tekintenek a politikára.
A gyermekei édesanyja hogyan viseli el, hogy a férje minden mással foglalkozik, így talán rá jut a legkevesebb ideje?
Azért ez nem egészen így van. A feleségem több mint negyven éve elszenvedi mindazt, amit az én gondolkodásom, életformám, zabolálatlanságom jelent. Az édesapja professzorom volt, az Ószövetséget tanította, kiválóan beszélt, írt, olvasott héberül, arámi nyelven, az anyósom pedig a fasori gyülekezet lelkésze volt hosszú ideig, ott, ahol az a gimnázium van, ahol a magyar Nobel díjasok tanultak, akik egytől egyig zsidók voltak. Ettől a szellemiségtől nem lehet szabadulni. A feleségemnek egyetlen munkahelye volt, 1975-től a nyugdíjba meneteléig, ez pedig az Országgyűlési Könyvtár volt. Ő itt a háttérben dolgozott, időközben beleszeretett a jungiánus lélektanba, Jungról tudni kell, hogy a XX. századi lélektan mestere volt, talán maradandóbb is, mint kortársa és ellenfele, Freud. Jung egy református lelkészfiú volt, akit egész életében izgatott, hogy ki az, akiben nem hisz. Beleborzongok abba, amiket ő írt és gondolt olyanokról, amiktől Freud távol tartotta magát. Hozzám ő áll közelebb, hozzá kell tennem, a műveiknek köszönhetően nem mélyedtem el jobban a lélektanra, mert Freud az, aki az öngyűlölő zsidó prototípusát személyesíti meg, én nem úgy tekintek Mózesre, a zsidóságra, a szexualitásra, ahogy. Nagyon nehezen szenvedem az öngyűlölő zsidót, de az antiszemitát még nehezebben szenvedem,és azért ez Jungot is erősen megkísértette. Visszatérve a feleségemre, őt Junghoz a megismerés vágya vezette, el is ment Németországba tanulni, ahol megismerkedett a bibliodrámával, ami szerint nem csak olvasni kell az Írást, itt szó sincs ideológiáról, tanokról, rítusokról, hanem csak játékokról van szó. Már több mint húsz éve űzi ezt, nagy sikerrel, sokan ráharaptak már erre, reformátusok, katolikusok, tán már a Rabbiképzőn is van olyan, aki megismerte a bibliodrámát.
Önt mi foglalkoztatja?
Engem a kövek, a megváltoztathatatlan. én apai családom köveit gondozom több településen is a zsidó temetőkben. Nagyon jól esik egyszerűen csak megfogni ezeket a köveket megfogni minden beszéd nélkül. Persze elmondani a Kadist. Szerencsére, miután halachikusan nem vagyok érintett, engem nem kényszerít senki, csak én saját magamat. Ez nem szabadon választott, hanem a körülmények hatására lesz így, amitől az ember nem tudja magát tehermentesíteni. Depressziós sosem voltam, nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust, de a szorongás az mindig is ott volt bennem, ezt fedezem fel a már említett nem halachikus megközelítésnél, ez a sorsommá lett.
Ez nem szorongás, hanem büszkeség kell legyen.
Miért okozzon az büszkeséget, hogy az embernek vörös a haja, kancsal, az egyik szemére nem lát, hogy a gyerekkorában csak az üldöztetés jutott neki osztályrészül, ahol csak a szülei, a szüleinek a barátai alkotta pici emberi közösség tartotta meg,
A büszkeség lehet tartás is, amiben kaphat támogatást az ember az Örökkévalótól, a híveitől, a gyermekeitől.
Igen, de azt is gondolom, a híveim, a gyerekeim nem az enyémek, én lehetek egy állomás, egy biztos pont.
Beszélt a kövekről, a halottairól. Én nem szeretem azt, ha valaki elhamvasztja a szerettét, azt meg különösen nem, ha a hamvakat szétszóratja. Önnek mi erről a véleménye?
Én úgy rendelkeztem, hogy vagy Szigligeten, ahol anyám családja van vagy pedig Farkasréten legyek eltemetve, ahol apám nyugszik. Egy dolog tart utóbbitól vissza, hogy mióta Budapest díszpolgára lettem, ingyen sírhely jár nekem, engem ez zavar, ezt nem akarom. Ám Farkasrét mellett az szól, hogy sűrűbben lehet látogatni. Én akárhányszor temettem ott, sosem hagytam ki, hogy ne keressem fel apám sírját, ha másért nem, csak a már említett egy mozdulatért. Ugyanakkor azt mondtam, rengeteg temetést intézve, meg amit a gyász kufárjai képesek minden esetben csinálni, hogy én azt az egyszerű ládát akarom, amiben az apai nagyszüleim lettek eltemetve, semmi pompa. A kérdésére válaszolva, egyetértek, de azt tanultam apámtól, mindenki a saját életéért felelős az utolsó pillanatáig. Tehát nekem az a dolgom, hogy tudomásul vegyem, ha valaki másként dönt, vannak helyzetek, amikor ezt értem, elfogadom, azzal együtt, hogy nem tudok vele azonosulni, elsősorban a már említett szorongás okán. Azonban feloldás gyanánt azt tudom mondani, ami por, az por, legyen az zsidó, evangélikus, katolikus, férfi, nő pora.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
