Sok ember, sokféle kultúra- élet egy repülőgépen

 

Sok ember, sokféle kultúra- élet egy repülőgépen

Bauer Barbara, egykori légiutas-kísérő a munkájáról, a MALÉV-ről, a kedvenc repülőteréről is beszélt, no meg az utasokról is.

 

Honnan is indult el a pályája, az élete?

Etyeki vagyok, a családom már több generáció óta ott élt. Anyukám szülésznő, apukám lakatosmester, szerencsémre egy igazi családban nőhettem fel, egy testvérrel, unokatestvérekkel, nagyszülőkkel.

Mi szeretett volna lenni gyerekként?

Pont nemrégiben kérdezte meg ezt tőlem a kislányom, aki hol csillámtetkó árus, hol pedig tanító néni szeretne lenni. Én is szerettem volna tanár lenni, majd orvos, de nem ment annyira a matematika, hogy komolyan készüljek, de az írás mindig is érdekelt, magyarból voltam a legjobb az iskolában, szerettem olvasni, kisgyerekként szerettem, ha nekem olvasnak sokat, így már középiskolásként elkezdtem újságírást tanulni a tanulmányaim mellett.

Az érettségi után folytatta?

Igen, továbbra is újságírást tanultam, mellette PR tanulmányokat is folytattam, végül pedig televíziós újságíróként végeztem az ELTE Főiskolai Karán. Mellette azonban arra is gondoltam, hogy a tanulmányaim mellett pénzt is kéne keresnem, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy hirdetés alapján elmentem a reptérre, hogy légikisasszonynak jelentkezzem. Ott azért azt mondták elsőre, hogy ez nem így működik, először a földi személyzetből válogatnak, az utcáról nem igazán szoktak felvenni senkit. Akkor megnéztem a hirdetést és akkor láttam, nem légiutas-kísérőt, hanem földit kerestek. Én mindenesetre az önéletrajzomat otthagytam, majd egy hét múlva jött az értesítés, ha érdekel még, akkor várnak egy felvételi beszélgetésre. A felvételire 98 ember ment el, 12-t vettek fel, ebben én is már benne voltam, külsősként.

Mit szóltak a szülei, nem mondták, hogy nem azért tanult a főiskolán, hogy utána repülő pincérnő legyen?

A szüleim szerencsére végig mellettem voltak, a rokonságban persze konkrétan el is hangzottak ilyen mondatok. Természetesen meg is sértődtem ezen, mert akkor már tudtam, hogy mennyire összetett a légiutas-kísérők feladata. Amit mi itt megtapasztalunk, az felér egy szociológiai esettanulmánnyal, az utazóközönség széles körének köszönhetően megismerjük a világ polgárait, kontinenseket szelünk át.

Ma mennyire változott meg a repülés?

Ha diplomatikusan akarok fogalmazni, akkor azt mondanám, a társaságok a biztonsági minimumra törekednek, a repülés tömegközlekedéssé vált.

A MALÉV-hez került légiutas-kísérőnek végül. Milyenek voltak az első utak?

Az első utam Berlinbe vezetett, ez nagyon szórakoztató volt. Reggel hétre kellett jelentkeznem, otthon elköszöntem a szüleimtől és már délre otthon is voltam. Apukám meg is kérdezte, hogy egyáltalán elutaztam-e, mondtam neki, hogy én bizony már megjöttem. Bár volt előtte próbautam, de azért az első repülésen izgultam, remegett a kezem, de hamar beleszoktam. Nagyon sokat dolgoztunk, egy hónapban 90-100 órát is repültünk. Mostanra úgy 6000 repülőóra van mögöttem. Visszatérve az indulásra, a tanfolyam 8 hetes volt, én is, ahogy a többiek is kicsit másra számítottam, azt hittem, hogy majd megtanítanak szépnek lenni, kosztümöt hordani, vonulni. Ehhez képest kommandósok képeztek bennünket, vízből mentettünk, újraélesztettünk, nagyon belevalónak kellett lennünk. Voltak pillanatok, amikor kételkedtem abban, hogy megfelelek-e a feladatra, éles szituációban képes leszek-e – szükség esetén – 90 másodperc alatt kimenekíteni az utasokat a repülőről.

Szerencsére erre nem került sor, de volt-e valamilyen nehezebb helyzete?

Nagy szerencsére nem, egyszer volt füst a pilótakabinban, akkor azért láttam izzadó homlokú pilótát, aki mondta, még ne szóljunk az utasoknak, de mi azért legyünk készenlétben. Voltak viccesebb kemény szituációk, amikor egyszer leguggoltam egy dobozos üdítőért, amikor a gép egy kicsit lejjebb döccent, így kiment alólam a gép. Az utasok megrémültek, én meg elkezdtem nevetni a saját tehetetlenségemen, az utasokra ez szerencsére átragadt. Furcsa, én sokszor jelen időben beszélek erről, pedig már ötödik éve van bezárva a MALÉV.

Nem kapott más társaságoktól ajánlatot?

Voltam vendégkísérő egy kínai gépen, de csak ez az egy kiruccanásom volt. Nem is kerestem más lehetőségeket, nem tudnám elképzelni, hogy külföldön dolgozzam. Persze sokat voltam külföldön, de mindig úgy indultam el, tudtam, hogy visszajövök.

Mi a repülőn ismertük meg egymást, a Budapest-Tel-Aviv-Budapest útvonalon. Milyen járat volt ez?

Nagyon nehéz, de ehhez hozzátartozik, hogy sokféle járatunk volt, sokféle emberrel. Tudtuk, hogy Stockholmban a nők is berúgnak, a moszkvai járat is teljesen más atmoszférájú az ottani üzletemberek miatt, ahogy más volt egy olasz, spanyol járat, ahol hangszer került elő, ahol fergeteges hangulat volt, kedvesen fegyelmezetlen hangulattal. A japán járat ennek az ellenkezője, talán túlságosan is. A tel-avivi járat is karakteres és nehéz volt, megfelelni az utasoknak az nagy kihívás volt, kezdve a speciális ellátással. Volt olyan, hogy az utasok kétharmada, 100-ból 70 hetvenféle ételt rendelt, megtalálni az utasokat az étellel, közben ők persze helyet is cseréltek, akik persze nehezen tűrték, ha minden nem ment flottul. Voltak kollégák, akik nem nagyon kedvelték ezt a járatot a kihívások miatt. Én is kerültem nehezebb helyzetbe, mert nem ismertem eléggé a vallási, kulturális szabályokat, amikor mondjuk egy utas vállára tettem a kezem, pedig nem tehettem volna. Én mindezek ellenére szerettem ezt a járatot, mert kellően hosszú út volt, hogy megoldjuk a felmerülő problémákat, illetve nagyon jókat beszélgettem az idősebb asszonyokkal.

Hogy nézett ki az, amikor az utasok egy része úgy döntött, elvonul imádkozni?

Ez egy sajátossága volt ennek a járatnak, mi ezt természetesnek is vettük, nem volt belőle kezdetben gond. Azonban 2001. szeptember 11. után a gépen a csoportosulás tiltott volt, komoly levelezésben voltunk más társaságokkal, az egyik ilyenben az szerepelt, hogy erre nem az a megoldás, hogy megmondjuk az utasoknak, hogy jogszabály, biztonsági utasítás miatt nem lehet egy csoportban imádkozni, elég lenne csak odamenni, megérinteni az embereket, kicsit szoknyát libbenteni, ekkor biztos feloszlik a kisebb csoport. Nehéz volt megmagyarázni az utasoknak, hogy mennyi minden történik a biztonságuk érdekében.

Sok utas, sokféle hangulat.

Bennem kialakult egy kulturális kép, lett egy benyomása az embernek egy adott országról, sikerült rengeteg dolog mögé látni, mint amikor egyszerű emberek utaztak Albániából zöld kártyával az Egyesült Államokba. Mi segítettünk kitölteni a nyomtatványokat, így rájöttünk, nem csak nyelvi nehézségek, hanem írásbeli problémák is vannak. Beleláttunk sorsokba, tragédiákba, de csak mi légiutas-kísérők. Ezek a pilótakabinban nem jelentek meg, az egy teljesen más területe a repülésnek.

Szerelmek a fedélzeten. Kapott ajánlatokat?

Egyszer a konyhában ült mellém a gépen egy turbános úr, aki nagyon komolyan gondolta, hogy feleségül vesz engem. Persze nem vettem komolyan, kaptam mellette ajánlatokat, de ezekre mind nemet mondtam. Egyszer volt egy renitens utas, aki akkor sok problémát okozott, a kapitánynál jelentettem, de meggyőztem őt, hogy ne jelentsük fel, csak adjuk neki az erről szóló okmányokat, így nem lett ebből jogi procedúra, később egy másféle igen, ez a házasság, hiszen ő lett a férjem.

Ön nem csak a levegőben dolgozott.

Valóban, már elég korán elkezdtem tanítani is repülésbiztonságot, amit én nagy megtiszteltetésnek vettem. Sokszor megkerestem a feletteseimet, hogy mi mindenben kéne az oktatásban változtatni és erre megkaptam ezt a lehetőséget, hét éven át oktattam, majd krízismenedzser lettem. Ez utóbbi a különböző tragédiák esetén lép fel, nagy szerencsére élesben nem került sor arra, hogy megmutassam magam valós helyzetben, viszont nagyon sok gyakorlatot tartottunk, ezt is nagyon szerettem, persze közben egy ideig még repültem is. Majd egy idő után úgy döntöttem, a családalapítás miatt leszállok a földre, repülésvédelemmel, jogvédelemmel foglalkoztam.

Több könyvet is írt, először könnyű lektűröket, amiket az ember a repülőn utazva nagy örömmel forgathat, ma már azonban komolyabb témákon dolgozik. Mi ennek az oka?

Talán az, hogy mindkettő megvan bennem, hiszen én is szeretek súlyosabb könyveket olvasni, filmeket nézni, de szeretem a könnyű műfajt, a szappanoperákat is. Az írásra az vezetett, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzam, amik engem foglalkoztatnak, most éppen a sorskereső életregények. De van még bennem lektűr is, ilyet is szeretnék még írni.

Ön egy teljesen átlagos, normális közegből indult gyerekként, majd bekerült egy olyan világba, ami a sokféle ember miatt is veszélyes is tud lenni. Mennyire változtatta ez meg?

Amikor egy ember egy konkrét szituációban van, főleg fiatalon, akkor nem gondol a rosszabb dolgokra. Ma már más a helyzet, hiszen van gyerekem, nem csak magamért vagyok felelős. Ha a szüleim fejével próbálok gondolkodni, nem tudom, hogy ők mit éltek meg a pályám kezdetén, hiszen voltam olyan országokban, amiket itthonról nem gondoltak bizalomgerjesztőnek. Kínában többször is voltam kilencnapos úton, ahol volt időm arra, hogy a metrón, a megállókban is alaposan körülnézzek, volt olyan, hogy vissza is szaladtam a biztonságosabbnak gondolt metróba. Pedig ezek a kulturális jelenségek nem veszélyesek, csak ott éppen sokan voltak, a hölgyeket nem engedik előre, ez mind nagyon érdekes volt.

A repülőterek világa egészen különleges, Önnek van kedvence ezek közül?

Nekem Ferihegy. Jó, tudom, hogy nem ez a legkényelmesebb, a legnagyobb, de nekem egészen más a megközelítésem. Amikor a MALÉV megszűnése után először voltam ott, akkor egészen csupasznak tűnt. Megláttam valami kis kék színt, ami a cégre emlékeztetett, akkor bizony könnybe lábadt a szemem. Mellette azért nagyon szeretem Bangkok repülőterét, elsősorban az illata miatt, Frankfurtot a monumentalitása okán, egyszer volt alkalmam a dallasi repülőtéren leszállni. Itt én azt gondoltam naivan, hogy ez Amerikában egy kisebb város, biztosabb a reptere is az, mit mondjak, vonatoztunk az átszálláshoz. Amerika egy különös hely, ahol minden meg van szervezve, egyszerűsítve, itt mindenki, mindenhez checklistet kap.

Ha már lista, amikor az utasokat köszöntötte, akkor elővette a papírt vagy fejből mondta el a szöveget?

Elővettem a papírt és fejből mondtam el a szöveget. Az előkészített szöveg kellett, hiszen mindenre fel kellett készülni, bármi megtörténhet a repülés során, amikor nem lehet fejből cselekedni.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter