Idő és nyelv – a hagyományok tisztelete

Idő és nyelv – a hagyományok tisztelete

Radnóti Zoltán rabbi az évszámokról és a nyelv fontosságáról is beszélt, mindezt természetesen a hagyományok tiszteletben tartása mellett.

Kérdezték tőlem, hogy miért van a zsidóknak külön naptára, miért írnak 5777-et, miért nem a hagyományos időszámítást követik?

Mi, zsidók szeretjük a saját ünnepeinket, szokásainkat, ez a szeretet és ez a ragaszkodás az, ami fenntartotta ezt a naptárt. Gondoljunk csak bele, ezelőtt kétezer évvel még erősen létezett a latin nyelv, ám eltűnt, olyannyira, hogy ma már szinte csak nyelvtankönyvekben létezik. A latin nyelv egy idő után eltűnt az imákból is, a nemzeti nyelvek, a reformáció megerősödésével, ma már szinte senki sem beszéli ezt a nyelvet. Ehhez képest a héber egy körülbelül háromezerötszáz éve működő nyelv, amit a zsidó nép mindig is fenntartott beszélt nyelvként, hiszen héberül imádkoztak, olvasták a Tórát. Ennek köszönhetően amikor bő száz évvel ezelőtt Eliezer ben Jehuda megcsinálta az új héber szótárat, akkor nem egy holt nyelvhez nyúlt,  hanem egy virulens, élő nyelvhez. Így lett az, hogy a mai Izrael nyelve ugyanaz, amit Mózes beszélt egykor. Mindez azért, mert szerettük, ragaszkodtunk hozzá, nem cseréltük le újabbra, még újabbra. Így vagyunk a dátumainkkal is, most 5777 van, ez a világ teremtésének a dátuma, ez egy fix pont az életünkben. Egy picit azért változott a naptárrendszer, mert a Tórában az első hónap a szabadság hónapja, a Niszán, a mi mostani újévünk meg csak a hetedik hónap a tórai időszámításban. Ez azért van, mert akkor vált néppé Izrael népe, amikor kijöttek Egyiptom országából és Isten azt mondta Mózesnek, mondjad azt a népnek, ez az első hónap nektek. A Misna azt mondja, legyen több újév, legyen egy olyan is, ami az emberé, így lett Ros Hasana, a zsidó újév, az Év Feje.

Mi az a Misna?

Akkor kezdjük az elejéről. Mózes a Szináj hegyén van negyven nap és negyven éjszaka, a kommentárok szerint úgy zajlott, hogy nappal írta a Tórát, éjszaka meg belekérdezett a Jóistennél, hogy amit leírt, az jól van-e. Így, amikor lejött a hegyről Mózes és kérdezték az emberek, hogy mi az a szombat, mi a kóserság, akkor ő ezt mindig elmondta nekik. Ez így ment nemzedékről nemzedékre, ez a hagyomány bő ezer éven keresztül fejlődött. Ezt mondjuk szóbeli Tórának. Érdekes, hogy ezt nem volt szabad leírni, mindig volt valaki, aki megmondta, hogyan kell értelmezni a szavakat abban az adott környezetben. Majd jött egy tragikus időszak, amikor a rómaiak lerombolták a Szentélyt, megkezdődött a zsidó száműzetés. Ekkor volt, hogy rabbi Meir és rabbi Jehuda azt mondták, ha már nekik is menniük kell a Szentföldről, akkor nagy baj van, mert nincs leírva a Szóbeli Tan, iu. 200-nál vagyunk, így ez a két rabbi leírta az egész Szóbeli Tant, elnevezve Misnának, azaz ismétlésnek. Ennek köszönhetően a zsidó közösségeknek, éljenek bárhol, ott volt a Tóra tekercs, meg a Szóbeli Tan is, ami segített értelmezni a tekercsben leírtakat. Igen ám, de amikor Babilóniába is eljutott a Misna, ott azt mondták, vitassuk meg, értsük meg, mit is akart Meir és Jehuda rabbi. Háromszáz évig tanulták, értelmezték a szöveget, amikor is a nomád népvándorláskor úgy érezték, 500 körül vagyunk, hogy ez mind elveszhet. Fogták magukat, leírták ennek a háromszáz évnek a tanulását, ebből lett a Talmud, ami nem más, mint a Szóbeli Tan vitairata. Így lett az a következtetés, hogy a Tórában több újévről beszélünk, egyik a kivonulás, a másik az, amikor eldől az életünk, a Ros Hasana, a hetedik hónap.

De nem csak az évek számolásában van különbség, hanem a hónapok nevében is.

Tizenkét hónap van, a héber naptár az holdnaptár, ami a Hold kelésétől a fogyásáig tart. Ugyanez van egyébként az arab időszámításban, de nekünk van egy bajunk, a hónapok 29 és 30 naposak, egy év 355 napból áll. Így be kellett rakni egy szökőhónapot, ami bizonyos időnként megduplázódik.

Egy másik kifejezés, a smita mit jelent?

A Tóra már négyezer évvel ezelőtt megírta, hogy a földet időközönként pihentetni kell hagyni, ez a smita éve. Nem vetünk, nem aratunk, a földet nem dolgozzuk meg. Ez a hetedik év, ez a mai napig is így van Izraelben. Másként fogalmazva, nem lehet olyan valóság a jelenkorban, ami anullálhatja a mi bibliai törvényeinket. Ebben az évben a fáról leesett gyümölcsöt értékesíteni nem lehet, a szegények összeszedhetik. Ez egy szegényvédelmi törvény, amiből még sok van a Tórában, mint például a peá törvénye, amely szerint a mező szélén levő gabonát nem lehet leszedni, ezt a szegények kaphatják meg. Ez ma is így van. Izrael egész attitűdje olyan lelkületet mutat, ami másutt nincs meg. Gondoljunk csak bele, van az a törvény, amely szerint, ha az ember talál valamit, akkor mindent el kell követni annak érdekében, hogy az a valami visszakerüljön a tulajdonosához, a gyerekeket már hároméves korukban is erre nevelik. Ez manapság természetes, de a zsidó vallásban már több mint két és félezer éve szerepel. Ezért szueretjük a naptárunkat, a betűinket, a hagyományainkat.

Tudjuk, hogy az Örökkévaló hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik nap pedig megpihent.   Mindez hogyan érvényesül az Ön közösségében?

A hét nálunk szombat este, a nap lementével kezdődik, ilyenkor búcsúzunk el a szombattól a hávdálá, az elválasztás szertartásával. Tüzet gyújtunk, amit huszonöt óra elmúltával lehetséges, gyertyát gyújtunk, illatos fűszert szagolunk, majd egy jó bort is kortyolunk, így kezdődik a hetünk.

Beszélt már a nyelv fontosságáról, megőrző erejéről. A diaszpórában a zsidók más nyelveket is beszéltek, mint a ladinot és a jiddist is.

A héber nyelvnek van egy íve, van a Tóra, úgy ie. 1500 körül, vannak Dávid zsoltárai, ide 100-ben, mindezek héberül. Egészen odáig, hogy ie. 586-ban Nabukodonozor lerombolta a Szentélyt és a zsidókat elviszi Babilóniába, ahol a beszélt nyelv az arámi volt. A közel száz évi ott tartózkodás alatt a zsidók elfelejtették a hébert. Azok  a zsidók, akik visszatértek a Szentföldre már egy arameus nyelvet beszéltek, ezért vannak a Biblia utolsó könyvei már arámiul leírva, mint a legfontosabb imánk egyike, a Kadis. De sokan, mint a már említett Meir és Jehuda rabbik is azt szerették volna, ha megmarad a héber nyelv, annak ellenére, hogy már az arámi volt a beszéd nyelve. Így egymás mellett futott a bibliai héber a rabbinikus irodalomban és az arámi, amit beszéltek. A X. században a zsidók egy része Észak-Afrikán keresztül megérkezett Hispániába, a másik részük meg Rómán keresztül Európa belsejébe. Ahol éltek, ott szép lassan felvették az ottani nyelv járását, így lett a ladino, ami a spanyol és a héber keveréke. A német területen élő zsidók a német, a héber és a szláv nyelvekből alakították a furcsa vegyes nyelvet, a jiddist, ami beszélt nyelv volt. A magyar nyelv is sokat vett át a jiddisből, ami a szegény emberek nyelve volt, ilyen szavak mentek át, mint haver, szajré, télak, bélás, melák és még sorolhatnám. Érdekessége a jiddisnek, hogy ez nem egy természetes nyelv, ám egyik művelője mégis kapott irodalmi Nobel-díjat, Isaac Baschevics Singer. Fontos nyelv, mert egy kicsit összekacsintós, a szó jó értelmében véve belterjes. Ez a nyelv része az európai kultúrának, az egykori mindennapos jiddis nyelvből ma már tudományág lett, például Magyarországon él az egyik legjobb művelője, Komoróczy Szonja. A jiddis földrészeket is összeköt, ez lehet a közös nyelv egy amerikai és egy orosz zsidó között akár. Érdekes viszont, hogy Izraelben kezd elfelejtődni ma már, hiszen a mai generáció már ott született, számukra a héber az anyanyelv. A héber is egyszerűsödik ma már, de azért az Eszter könyvét, ami két és félezer éves egy mai zsidó gyerek is érti.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter