Egy színésznőnek tudnia kell, hogyan néz ki

 

Egy színésznőnek tudnia kell, hogyan néz ki

Kállay Bori színésznő, operettprimadonna életéről, pályájáról beszélt.

Ön az Operettel többször is jártak külföldön, így például Izraelben.

Igen, sőt egyszer az történt, hogy azt találtam ki, hogy a Csárdáskirálynő egyik jelenetét meg kéne tanulni héberül. Nem volt könnyű, de sikerült és meg is lett az eredménye, mert tomboló sikerünk volt. Rövidesen megint megyünk, most a Marica grófnővel, amit több mint két héten keresztül adunk majd elő. Ezek a fellépések már hagyománynak számítanak, nagy sikerrel, teltház előtt játszunk, tavalyelőtt, amikor a Bajadérral léptünk fel, akkor annyi jegyigénylés jött be, hogy be kellet iktatni még két-három plusz előadást is, volt úgy, hogy fél 11-kor, majd fél 1-kor, fél 5-kor és végül még fél 10-kor is felléptünk egy nap.

Nemrégiben beszéltem Heller Tamással, aki a debreceni közös éveikről is mesélt, no meg arról, hogy milyen meglepetés volt, amikor az Ön tiszteletére rendezett jubileumi esten az összes volt partnerét elhívta a színpadra. Kérem, beszéljen erről az estről!

Az én életemben is komoly helye, szerepe van Heller Tamásnak, akivel gyermekkori pajtásként együtt kerültünk Debrecenbe, együtt kezdve a pályát. Hét éven át voltunk ott együtt, mint táncoskomikus és szubrett partnerek.

Szubrett, primadonna, de prózai szerepeket is játszott, akkor hogyan is lehet Önt szólítani?

Én színésznőnek tartom magam, a már említett jubileumi esten, amit a színpadra lépésem ötvenedik évfordulójára rendeztek a Vigadóban, ott minden műfajban megpróbáltam valamit előadni, abból, amit valaha játszottam. Elsősorban szubrett voltam az első években, de bennem már akkor megszólalt az a bizonyos vészcsengő, hogy mi lesz majd velem, ha a szubrett évek elmúlnak. Ha az ember nem tud időben átállni, ha nem próbálja ki magát egy más szerepkörben, jelen esetben ez a próza, akkor nagyon szomorú véget érhet egy egykori ígéretes pálya. Ezért én már nagyon kértem az igazgatóságot Debrecenben is, hogy adjanak nekem prózai szerepeket, amiket meg nem adtak ide, én azért azt a szerepet is megtanultam, a premier után bejelentkeztem beugrónak. Így szinte minden szerepbe be kellett ugranom. Persze nem voltam népszerű a színésznők körében, de ez engem nem nagyon érdekelt, ezekből a szerepekből is nagyon sokat tanultam, így már később alanyi jogon kaptam prózai szerepeket is. Azért is jó vidéki színésznőnek lenni, mert sokat és sokfélét játszhat az ember.

Később szerencsére a fővárost is meghódította. Mikor érkezett Budapestre?

1975-ben jöttem Budapestre, de nem mint színésznő, hanem mint feleség.

A férje Vitray Tamás, hogyan alakult a kapcsolatuk?

Én debreceni színésznő voltam, a helyi üdvöske, ő meg egy híres televíziós Budapesten, a debreceni Virágkarneválon találkoztunk, ahol mindketten a zsűri tagjai voltunk.

Helyi üdvöskeként asztalra csapkodós volt?

Nem, én mindig is egy szerény lány voltam, mindig is tudtam, hogy mikor kell megszólalni, mikor kell beszélni. Ott a zsűrizés után volt egy munkaebéd, amikor leültünk beszélgetni egymással, ebből lett a máig is tartó házasságunk. Most volt a megismerkedésünk harmincadik évfordulója és beszélgettünk erről is, azt mondtam neki, hogy én már kislánykorom óta ismerem őt, hiszen hallgattam, néztem a közvetítéseit és ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy ez az ember lesz a férjem, akkor biztosan nem hittem volna el. Én mindig is tudtam, hogy ő kicsoda, neki meg fogalma sem volt arról egy ideig, hogy én vagyok.

Megtetszett Önnek?

Mint sportriporter, mint férfi? Tudja, amikor az ember már felnőttkorban ismerkedik meg a másikkal, akkor már arra is figyel, hogy mi is lakozik ott belül a fejében, a lelkében.

Hogyan fogadta a lánya a nevelőapát?

Hozzá kell tenni, el kellett telnie másfél évnek, mire a mi kapcsolatunk világos lett, Tamás nehezen ugrott ebbe bele, elsősorban a korkülönbség miatt, nem beszélve arról, hogy akkor ő még nős volt, ahol szintén volt egy másik ember, akinek szintén volt lelke.

Ön ennyire érzékeny ember színésznőként?

nem is értem, hogy ennek mi köze a színésznőséghez. én azt szoktam mondani, a színpadon színésznő vagyok, de ott nagyon. Ám, ha végeztem, akkor ugyanolyan emberként élek, mint bárki más. Így marad az ember normális, nem kell magunkat dobálni az utcán, így élek én is egy harmonikus házasságban harminc éve. Engem nem lehet könnyen felismerni az utcán például, de azért ez jó érzés, amikor rám ismernek. Tamás is így van vele, szerintem neki is nagyon jó érzés, hogy megismerik, főleg most, amikor már régóta nincs a televízióban.

Itt volt Pesten és akkor egyből jött az Operett?

No nem, ugye most említettem, hogy tavaly volt a pályafutásom ötvenedik évfordulója, nos én a pályám negyvenharmadik évében kerültem az Operettbe, én sokáig nem is voltam színháznál, meg is szűnt körülöttem a színházi élet, viszont bekerültem a Vigadó gálaműsoraiba. Egy egészen más világ nyílt meg előttem, elkezdtem külföldre járni ezekkel a műsorokkal, megtalált – igaz későn, de még időben – a televízió, de közben azért jártam vissza vidékre szerepeket játszani zenés és prózai szerepeket is. Végül úgy nyolc évvel ezelőtt hívott Kerényi Miklós Gábor egy szerepre az Operettbe, szerencsére azóta folyamatosan kapom a lehetőséget a színháztól.

Egy hosszabb kihagyás után hogy lehet az újbóli terheléseket fizikailag bírni, hiszen Ön pörög a színpadon, nem csak áll és énekel.

Szükség van az erőre, most a jubileumi műsoromban olyan számokat is végigtáncoltam, amiket már húsz éve nem. Szerencsémre ilyen az alkatom, figyelek arra, hogy mit kell egyek.

Mi lett a lányából?

Ő is színésznő lett. Eleinte sikerrel játszotta a My fair Ladyt, később áttért az operaszínpadra, ahol csodálatos szerepeket játszott el, most is folyamatosan az Operaház fantomja női főszerepén énekli, játszik a Magyar Színházban, meg mellette fellépni jár sok helyre. Két nagyfia van, 18 és 14 évesek.

Mondta, hogy számos prózai szerepet is megtanult. Van most valamilyen szerepálma, amit eljátszana?

Most nem tudnék ilyet csinálni, mert nem vagyok társulatban, most konkrét szerepet nem tudnék mondani, de a prózai szerepekre vágyom, olyanokra, amik a koromnak és a képességeimnek valók. Anya-, nagymama szerepeket, mert ugye, amíg egy színésznő lábra tud állni, amíg a feje is megvan hozzá, addig ő színésznő marad.

Említette, hogy amikor lejön a színpadról, akkor Ön olyan, mint minden ember. Az előadás után hazamegy és kiszolgálja a férjét?

Igen és ő mindig megvár engem, olyankor kiülünk a konyhába és olyankor eszünk, egyébként sosem szoktunk vacsorázni, csak amikor játszom. Eszünk, iszunk egy kis bort és végigbeszéljük, hogy mi is történt velünk aznap. Ha megkérdezné, hogy mi a jó házasság titka, akkor azt mondanám, jól kell hallgatni, figyelni a másikra és jól is kell kérdezni, kíváncsinak lenni arra, hogy a másik mit csinál.

Napjainkban a musicalek népszerűek, Ön hogy áll velük?

Nagyon szeretem, tisztelem, nagy csodálója vagyok azoknak, akik ezt remekül tudják csinálni. Az én életemből kimaradt a musical, mert ez egy fiatal műfaj, ebben nincsenek anyák, nagymamák, nehéz szerepet kapni. Két-három musicalt játszottam, a hangi alkatom se nagyon alkalmas rá, az én hangom az operettre jó, de azért az Elizabethben kaptam egy parádés szerepet, ahol én vagyok Zsófia hercegnő. A felújításban kaptam meg a szerepet, ezt korábban Molnár Piroska játszotta, Zsófia hercegnő egy határozott, nem igazán szerethető figura. Eleinte féltem is, hogy miként fogadja majd a közönség, de ha az ember jól csinálja, akkor jön a taps, ahogy a másik szerepemben is a Mozart című musicalben. Azt is szeretem, hogy tehetséges fiatalok vesznek körül ezekben az előadásokban is.

Szokott a férjével színházba járni?

Persze, sokszor megyünk együtt színházba, persze vannak olyan darabok is, amiket ő egyedül néz meg, de van olyan is, hogy én nem akarom őt elcipelni az Operett összes előadására, én meg kíváncsi vagyok rá, ilyenkor egyedül megyek a többiek premierjére, hiszen én odatartozónak érzem magam.

Az Operett élén vezetőváltás volt, de az előző igazgató is a színháznál maradt, mint művészeti vezető.

A szelleme is ott van még, az új főigazgató, Lőrinczi György meg egy igazi menedzser, akit már régóta ismerünk, az óriási külföldi fellépésekben az ő tevékenysége is nagyban benne van. Folyamatosan gesztust gyakorol, hatalmas empátiája van a régi színészekkel kapcsolatban, ami nagyon jó érzés. Olyanokra kell gondolni, hogy például meghívja őket előadásra, a székükhöz egy szál virág van odatéve, szóval remekül csinálja a feladatát.

Az operett műfaját már többször is leírták, ám ma nincs olyan előadás, ahol üres székek lennének, hatalmas sikerrel játszanak. Ön mivel magyarázza ezt?

Bár többször leírták már, halálra ítélték az operettet, de ez él, ez egy rétegműfaj, aminek mindig lesz közönsége. Az emberek szórakozni akarnak, el akarják felejteni a gondjaikat, ez egy mese felnőtteknek gyönyörű zenével, káprázatos díszlettel, ruhákkal, olyan színészegyéniségekkel, akik ezt elő is tudják adni. Ha valamelyik rész hiányzik ebből, akkor egyből el kezd inogni alatta a szék az egésznek. Ez a kis csacska mese, hiszen mindig a szerelemről van benne szó, olyan, amit csak így lehet csinálni, csak így lehet eladni. Nem mindenki tud operettet játszani, nem mindenki operettszínész.

Nem gondolt még arra, hogy színészhallgatóknak tanítson, mondjuk egy kis kommunikációt, pszichológiát?

Nagyon szívesen átadnám azt, amit tudok, de az ember nem jelentkezik ilyesmire. Meg lehet meg is kell tanítani a fiatalokat a különböző dolgokra, mert honnan tudná, hogyan kell egy hosszú ruhát viselni, abban hogyan ülünk, állunk, mit jelent egy hegyező használata. Ezek kellékek az operettben, ezeket nem lehet modernizálni, nem lehet modern felfogással jelmezeket tervezni.

Ön beszól a jelmeztervezőknek, ha arról van szó?

Beszólni nem szoktam, de mindig is beleszóltam abba, hogy mit veszek fel, a megjelenés nagyon fontos. Egy színésznőnek tudnia kell, hogyan néz ki. Nekem sok problémám volt ebből, nagy problémám tán csak kétszer volt életemben a jelmeztervezőkkel, egyszer nem vettem fel egy nekem szánt ruhát. Én ezekben az esetekben csak megmondom, hogy nem veszem fel az adott ruhát, de meg is magyarázom, hogy miért nem. Én ismerem magam, tudom, hogyan néztem ki húsz-, harminc-, negyvenéves és így tovább koromban. De nem csak a színésznőknek, a nőknek is azt kéne látniuk, amit a tükör igazán mutat. Majmolják a divatot, felvesznek olyanokat is, ami valami borzasztó. Rajtam mindig van valami, ami divatos, de a saját egyéniségem a hangsúlyos. nekem biztosan előrébb kellett volna születnem a történelemben, mert imádom a hosszú ruhákat, a kalapokat.

Figyeli, hogy a közönsége hogyan néz ki?

A színházban igen és nagyon elszomorító, amit látok, de másutt is. Amikor valaki hátizsákkal megy operába, ez engem nagyon zavar. Nem tudom, hogy ez a tendencia miért is van, engem nagyon zavar. Én még a régi színházat is láttam, hogy akkor hogyan jártak premierre az emberek, az egy fennkölt dolog volt. Ma beesnek az emberek az előadásokra.

A férjét is öltözteti?

Egyszer volt ilyen, amikor összekerültünk, akkor az összes ruháját lecseréltük. Nem az elegánsan sportosakat, mert azokat szereti és ma is remekült öltözik, kiváló ízléssel. Ő magának vásárol ruhákat, nem kell öltöztetni. Amikor együtt megyünk színházba, akkor szoktam neki mondani, hogy mindig alám öltözik, persze ha egyedül megy valahova, akkor csillog-villog. Erre mindig azt feleli, hogy nem neki, nekem kell csillognom.

Mi az, amit még el szeretne érni az életében?

Nekem minden napra van tervem, mindig elhatározok valamit, hogy megcsinálom, amikor a színházi életemben csendesebb időszakok vannak, akkor is kitalálok valamit, mindig készülök valamire, akkor is, ha nem lesz meg. Mindig van mit csinálnom. Ott van még a családom, a kilencvenöt éves édesanyám, aki velünk él, így mindig kell, hogy legyen valami terve az embernek, ha nem, akkor jön a „szép”, lassú leépülés. Művészileg is így van velem, ha nem szólnak, akkor jelentkezni kell, mutatnia kell az embernek magát, nálunk még nem divat, hogy az embernek ügynöke van, aki képviseli őt. Itt vagyok, tessék engem használni! Remélem, hogy vannak még szerepek, amiket nekem kell eljátszani, én készülök. Ha tényleg ki van jelölve az utunk, ha látják, hogy teszünk is érte, akkor meg kell találjanak ezek a dolgok.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter