A közönség a fontos
Szinetár Miklós a pályájáról beszélt, színházról, televízióról, tanításról, de szóba került, milyen is az ideális színház számára.
Ön színházi, televíziós rendező, volt színházvezető, televízió vezető, tanított az egyetemen. Mikor döntötte el, hogy a művészet felé fog fordulni?
Nem én döntöttem el. Úgy történt az egész, hogy hatodik gimnazista koromban már egy lázadó pasas voltam, ez a demokrácia első éveiben volt, ekkor az iskolában volt diákkormány. Én ebben a diákkormányban hatodikos koromban, a gimnázium ekkor nyolcosztályos volt már miniszterelnök-helyettes voltam. Ebben a minőségemben elég gyakran kerültem konfliktusba különböző tanáraimmal, akik között voltak nagyszerűek, de olyanok is, akik felháborodtak, hogy én reklámot csinálok egy „rossz, nihillista, anarchista költőnek, mint József Attila”, szóval nagy konfliktusaim voltak. Mit tesz ilyenkor egy tizenhat éves gyerek? Fogja magát és dühében ír egy színdarabot, amiben leírja a tanárait is. Forradalmi időket élünk, 1949-ben járunk, mit tesz ilyenkor egy gyerek? Elmegy a Nemzeti Színházba, felkéredzkedik a titkárságra és leadja az igazgatói titkárságon a darabot. Egy hét múlva behívtak és Major Tamás, aki akkor az igazgató volt, azt mondta nekem, hogy a darab még egy kicsit tejfölös, de próbálkozzam, indul a főiskolán egy rendező szak, jelentkezzem. Mondtam neki, hogy még csak hatodikos vagyok, nem érettségiztem. Mire ő, nem baj, majd szakérettségizem, ez akkor lehetséges volt. Nekem akkor fogalmam sem volt arról, mi az, hogy rendező, bár korábban instruáltam színjátszó csoportokat, elkezdtem érdeklődni, megtetszett ez az egész, elmentem felvételizni. Felvettek, persze az is igaz, hogy a szakérettségit közben elfelejtették, így büszkén mondhatom, van egy kitüntetéses diplomám, de érettségim nincs.
Kik voltak a tanárai, ki az, akire szívesen emlékezik?
Sok mindenkire, az osztályfőnököm Horvai István volt, aki részben nagyszerű tanár volt, rengeteg mindent tanultam tőle, senki nem tudott úgy darabot elemezni, értelmezni, mint ő. Fiatal ember volt, én voltam tizenhét, ő huszonhét. Azért mondtam, hogy részben, mert közben a kornak megfelelő bolsevista szörnyeteg is volt, engem nem is nagyon szeretett, mert neki nagyon kispolgári voltam, meg sokat humorizáltam. Talán kicsit rendhagyó is voltam.
Kik voltak az osztálytársai?
Közülük a legjelentősebb a Kazimir Károly volt, nagyon jó barátok is voltunk. ő volt a főiskola DISZ titkára, ez a pozíció akkoriban egy főiskolán az élet-halál ura volt, Kazimir Karcsi, aki az egyik legrendesebb ember volt, akit ismertem még DISZ titkár korában is csak segíteni akart mindenkinek. Osztálytársam volt még Kazán István, akiről ma egy kisebb színház van elnevezve, Lovas Edit volt még, aki valamilyen pályát futott be. Volt olyan osztálytársam is, aki szovjet ösztöndíjas volt, ki is ment a Szovjetunióba, majd 56 után Franciaországba költözött.
Önt hol és hogyan érte 1956?
Furcsa, de volt akkor egy fizikai bajom, be volt gyulladva a fogam és október 24-én vagy 25-én átmentem a fogorvoshoz, aki olyan izgatott volt a politikai események miatt, hogy beletörte a fogamat, így én mindent feldagadt fejjel éltem végig. Akkoriban rendeztem, már Jászai díjas rendezőként a Mágnás Miskát az Operett kamaraszínházában. A darabban volt egy ősrégi vicc, amit mindig illett bele is tenni. A harmadik felvonásban a Pixi grófnak a vállán elsül a puskája, mire a műszak fentről ledob egy kacsát. Én is betettem ezt a jelenetet. Eljött a főpróba napja, ott ültünk és a második felvonásban sült el a puska, ekkor dobták le a kacsát. Én mondtam, hogy mi ez, a harmadik felvonásban kell a puskának elsülnie, hívtam az ügyelőt, hogy miért lőtt, mire ő felelt, hogy nem ő volt, az utcáról lőttek. Egyébként a premier el is maradt. Visszatérve, én 56-ot nagyon vegyesen éltem át, egyrészt, mert anyám házában, a Bérkocsis utcában, bejött a házmester és azt mondta, a zsidók menjenek le az óvóhelyre, mert nem garantálja a biztonságukat. Ez is benne volt 1956-ban. Én ezt az egészet egyrészt úgy éltem át, mint valami nagyon lelkes szabadságharcot, én nagyon utáltam a sztálinistákat, már ezért is boldog voltam. Másfelől meg megtörtént az is, hogy mentem az utcán, szembejött egy osztálytársam, barátom, aki később a Kádár rendszerben nagy ellenálló volt, szóval jött az utcán a nyakában egy géppisztollyal, ami úgy állt rajta, mint tehénen a gatya. Kérdeztem tőle, hogy minek a géppisztoly, mire ő azt felelte, muszáj, mert tele van nyilasokkal az utca. Ez is hozzátartozik 56-hoz és ezt sokan le is tagadják. Nagyon megrendítő, csodálatos szabadságélmény volt egyfelől, de másfelől meg annyi szemét jött fel a csatornából, ami szintén hozzátartozott a dologhoz.
Nemrégiben láttam a televízióban a Csárdáskirálynő régi felvételét, még Honthy Hannával. Olyannyira megfogott, hogy ezen a régi-régi felvétel előtt ragadtam, ez a darab meg volt rendezve, ezt látni lehetett. Honnan jött, a génekből, hogy ilyenekre volt képes Ön, mint rendező?
Nem tudom, hogy honnan jött, apám orvos volt, pszichiáter, de közben egy nagy bohóc is volt. A nagyapám is egy vidám, vicces ember volt, egyébként azt mondják róla, ő volt az első, aki mozival próbálkozott Nyíregyházán. Egyébként ez a felvétel, amit említett, nekem az egyik furcsa fájdalmam, tudniillik az előadás 1954-ben készült, akkor még nem volt televíziós technika, a felvétel viszont 1966-os, ez egy tizenkét éves előadás. Örülök neki, ha dicsérik, de ez olyan nekem, mint amikor valaki megáll egy várrom előtt és azt mondja, de szép ez a vár, én meg tudom, hogy milyen volt eredeti formájában.
Hogy kapta meg ezt a feladatot 1954-ben, alig huszonévesen, hogy a Csárdáskirálynőt megrendezze?
Gáspár Margitnak köszönhetően, aki akkor az Operett igazgatója volt, egy zseniális asszony, egy reneszánsz figura. A következőket kell róla tudni, egy olyan teoretikusa volt az operettnek, mint senki más, közben meg nagyszerű politikus is volt. Az élete is érdekes, az egyik leggazdagabb újságtulajdonos család sarja volt, a család egyik tagja építette az Erkel Színházat. Margit férjhez ment egy olasz fasiszta grófhoz, majd hazajött és kommunista lett, feleségül ment egy egykori abonyi parasztgyerekhez, akiből az egyik legnagyszerűbb dramaturg lett, Szűcs Lászlóhoz. Visszatérve a kérdéséhez, én akkoriban az Operában voltam segédrendező, én oda ösztöndíjasként kerültem még tizenkilenc éves koromban, Oláh Gusztávnak köszönhetően, aki tanított engem a főiskolán. Négyen voltunk ösztöndíjasok egyébként, Melis György, Házy Erzsébet, Gáncs Edit és jómagam. Azt mondta nekem Oláh Gusztáv, hogy tehetséges vagyok, legyek minél hamarabb főrendező, mert segédrendezőnek használhatatlan vagyok. Gáspár Margit megtudta, hogy van egy fiatal, kitüntetéses diplomás ember, így elvitt az Operettbe. Először társrendeztem Székely Györggyel, aki az akkori Operett főrendezője volt. Ő nem volt egy különös rendező, viszont egy zseniális színháztudós volt. Az igazgató látta, hogy a színészek megkedveltek, így egy nagy húzással rám bízta a Csárdáskirálynőt.
Nemrég beszéltem egy színésszel, aki a következő történetet mesélte el: amikor kinevezték egy színház vezetésére, akkor szerette volna, hogy Ön rendezze az első darabot, megkereste, de azt felelte neki, ha nem fér be a színpadra két teve, három elefánt, akkor nem tudja vállalni. Tud kicsit is rendezni vagy csak nagyobb szabású darabokat?
Jó történet, bár én erre nem emlékszem. Persze, hogy tudok kicsiben rendezni, most is volt egy ilyen, amire büszke vagyok, nagyon szerettem. Három hónapig csináltam egy kurzust a Zeneakadémián, majd csináltam egy Mozart estet egy kis kamarateremben, hála istennek, nagy sikere volt, mind a tanárok, mind a növendékek nagyon szerették.
Rengeteg darabot rendezhetett, csupa sikersztori az élete. Van valami, amire még azt mondja, hogy meg kéne csinálnia?
Shakespearet nagyon szerettem volna mindig is rendezni, de valahogy elkerült, csak egyet, a Windsori víg nőket rendeztem. Filmet nagyon szívesen csinálnék még, van is forgatókönyvem, de a mai filmezési körülmények között ez számomra reménytelen. Hozzá kell tennem, Németországban az általam rendezett filmes Csárdáskirálynő még listavezető a nézettséget tekintve. De hogy panaszkodjak is: megrendeztem a Víg özvegyet az Operettben, ami itt utána még több mint tíz évig ment, eljutott Japánba, ahol majdnem kétszázszor játszottuk el, de eljutott Olaszországba, meg Frankfurtba, Münchenbe, majd megrendeztem Szentpéterváron is, majd ennek nyomán Kazahsztánban is. Mindeközben van egy remek forgatókönyvünk, Kállai Istvánnal közösen írtam, a filmes központnak egy valakije írt róla egy lesújtó dramaturgiai véleményt, így ezt a filmet nem tudom megcsinálni.
Az Ön életének egyik meghatározó részévé vált a Csárdáskirálynő. Mi az, ami ebben a darabban vonzza Önt?
Az első nagy sikerem volt, amihez az ember szívesen visszatér, de az is igaz, bármennyire is szép része az életemnek a Csárdáskirálynő, de nem ez a fő része. Ha van ilyen, hogy fő része az életenek, akkor ez nálam a Magyar Televízió Zenés színháza. Tíz év alatt ötven bemutatónk volt, rendezhettem a Fideliot, a Cosi fan tuttét, a Gianni Schiccit, a Hoffmann meséit és még sorolhatnám, ez egy Európában egyedülálló vállalkozás volt.
Ön közben a televízió kulturális elnökhelyettese is volt, tényleg hogyan jött ki az elnökökkel?
Attól függ kivel, többnyire jól. Egyszer volt elnököm Pécsi Ferenc, aki nagyszerű ember volt, humán értelmiségi. A másik, akivel nagyon jól kijöttem, az Nagy Richárd volt. Ő nem volt humán értelmiségi, de egy fantasztikus életszerető ember volt, aki technikailag remekül vezette a televíziót.
Milyen volt visszamenni az Operába főigazgatónak, ahol még segédrendezőként kezdte?
Azért nem ott kezdtem az Operát. Mielőtt a főiskolát elkezdtem volna, úgy 1947 tájékán én minden áldott nap az Operában voltam. Harmadik emelet oldalt, második sor, az oszlop mellett. Ott, ahol még valamit lehet látni, de mindent lehet hallani. Minden este, vasárnap még délelőtt is. A mai napig megvan az osztályzókönyv, amit én tizenöt évesen vezettem az előadásokról, karmestertől az énekesig.
Milyen mai szemmel újranézni a könyvet?
Vannak benne rémes hülyeségek, de nagyon találó mondatok is. Van egy ilyen bejegyzés is az egyik előadásról, hogy csupa rendezősdi, ahelyett, hogy énekelnének.
A mai énekesekről az Operában mi a véleménye?
Nagyon tehetséges társaság van ott.
De ma már nem az oszlop mellett ül, hanem saját páholya van.
Volt is, az igazgatói páholy, amiről mindig elmondtam, azért szerettem, ezt fontosnak is tartom, mert olyan helyen van, ahol az egyik fülem a színpadon, a másik meg a nézőtéren volt. Nekem az a véleményem, azt a színházi vezetőt, rendezőt, aki csak arra figyel, ami a színpadon történik, azt megette a fene, ahogy fordítva is így van. Ennek a kettőnek a furcsa dialektikájából áll össze a színház.
Mennyi idős volt, amikor főigazgatója lett az Operának?
Amikor ösztöndíjas voltam, akkor én voltam a legfiatalabb, tizenkilenc voltam, amikor meg főigazgató lettem, én voltam a legidősebb, mert hatvannégy voltam. Nem kineveztek, egy bizottság döntött, még 1996-ban.
Mi történt Önnel az azóta eltelt húsz évben, hogyan emlékszik vissza erre az évekre?
Nagyon jól, elégedett vagyok ezzel a húsz esztendővel. Öt olyan évet töltöttem az Operában, hogy az egykori helyettesem mondta, nem volt még egy igazgató, akit vastapssal búcsúztattak volna, akit az örökös tagok titkos szavazással örökös tagnak választottak. Nekem az életem egyik legmeghatározóbb pillanata volt, hogy még igazgatóként én adhattam át a poszthumusz örökös tagságot Tóth Aladárnak, aki nagyszerű igazgató volt, de őt életében nem választották meg az örökös tagok.
Eltelt öt éve az Operában, miért nem hosszabbították meg a kinevezését?
Nem voltak ennek politikai okai, mielőtt ezt kérdezné. Az történt, hogy minden minisztériumi vezető, főleg a negyvenes éveiben, meg akarja mutatni, hogy képes új szeleket hozni, akkor határozták el, azt a hülyeséget, hogy az Operát ne a főigazgató, hanem a főzeneigazgató vezesse, hivatkozva az egyetlen ilyen Gustav Mahlerrre, aki ebbe bele is bukott. Az Opera egy egyensúlyi kérdés, egyik oldalon a zene, a másik oldalon meg a színpad fontossága, középen meg az gazdasági biztonság. Kell egy igazgató, aki ezt a hármat képes egyensúlyban tartani. Ám ekkor az akkori miniszter, aki egy rendes, tisztességes, a zenét értő és szerető ember volt így döntött, hogy főzeneigazgatói kurzus lesz.
Ön munkája mellett családapa, férj. A felesége Hámori Ildikó színművész. Nem árnyékolta be az Ön pályája az övét?
Nem, egyáltalán nem. Idestova negyvennegyedik éve vagyunk házasok, ami azért is volt jó, mert mindig tiszteltük a másik munkáját, de Ildikó, aki egy remek színésznő, most is játszik azt mondta, ő elsősorban családanya, aki a gyerekünkről, majd most az unokákról gondoskodik. Ő egyszerre színésznő és egy nagyszerű mater famailaris is. Én mindig mondom a növendékeimnek, akik szülni mennek, hogy nagyon jól teszik, mert így teljes az életük. Én azokat nem szeretem, akiknek csak a színház az életük, az egész élet egy színház. Van erről egy gyönyörű történetem, amit egyszer a rádióban hallottam, egy olimpiai bajnok vívónő nyilatkozatát. Elment az olimpiára, ahol mindenáron nyerni akart, de nem nyert. Szült egy gyereket, foglalkozott vele, így rájött, a lánya fontosabb, mint az olimpia, így már a köüvetkezőt meg is tudta nyerni. Nekem az a filozófiám, és ezt a televízióban mondtam, ha nekem kéne címert választani a tévének, akkor egy nagy zöld mezőbe ez lenne kiírva: IS. nekem az egész életem arról szólt, hogy azt szerettem, ami is, utáltam azt, ami csak.
Ön tanított is hosszú időn át. Mennyire szerették a diákjai?
Ezt tőlük kéne megkérdezni. Egyszer volt egy műsor, nagyon megható volt, összeszedték a tévében a tanítványaimat. Pirultam, mert annyi szépet és jót mondtak. Azért sem lehetett ez nagyon rossz, mert ha az Operába bemegyek, akkor nagy szeretettel fogadnak a mai napig is.
Ez az elismerés, szeretet többet ér minden Kossuth-díjnál. Manapság mit csinál reggel, amikor felkel? Hogyan tartja karban magát?
Torna, reggeli, majd utána valami programom mindig van azért. Még úszom is rendszeresen. Igyekszem sokat utazni is, mindig is nagyon érdekelt a világ. Azt szoktam mondani, amit József Attila is: Költő vagyok, mit érdekel a költészet maga… Nem szerettem azokat a darabokat, filmeket, amik a művészetről szóltak, engem mindig is az élet érdekelt.
Milyen volt a kapcsolata a kritikusokkal?
Rossz. Tudja milyen rossz kritikát kapott például a Csárdáskirálynő? Nagyon rosszat. Persze az is igaz, hogy mindez Magyarországra igaz, a külföldi kritikáim nagyon jók voltak. Tíz országban rendezhettem, mindenfélét, operától kezdve. Volt egy Tartuffe rendezésem, amiről itthon lesajnálóan írtak, de a Le Figaro egy teljes hasábnyi dicshimnuszt írt.
Melyik a fontosabb, az itthoni vagy a külföldi kritika?
A közönség.
Amikor külföldön dolgozott, nem keresték meg, hogy maradjon, mert sikerdarabokat vihetne színre?
Nem maradásra bírtak, hanem visszahívtak. Már akkor is alkalmakra szerződtették az embereket külföldön, Salt Lake Citybe ötször hívtak vissza nyári kurzust csinálni. Illetve volt egy kalandom, Salt Lake Cityben az ottani opera igazgatója meghalt, engem már ott kedveltek és biztattak, pályázzam meg a vezetést. Kaptam volna akkoriban egy évre hetvenezer dollárt, az rettenetesen sok pénz volt, és csak hat-hét hónapig kellett volna ott lennem. Ám közölték, egy valami jár együtt az állással, hetente együtt kellene vacsorázni a szponzorokkal belőlük meg pénzt kellene kiszedni az operának, hiszen az intézmény egy fitying állami támogatást nem kapott, teljesen a szponzorokból élt. Ez nekem nem ment volna. Én nem vagyok egy társasági ember abból a szempontból, hogy ha elkezdenek a semmiről beszélni, akkor én olyan fokon unatkozom, hogy az elmondhatatlan. Ez úgy kezdődött, hogy 1980-ban meghirdették Amerikában a Visitors programot, aminek keretében egy hónapra kaptam meghívást. Megkérdezték tőlem, hova akarok elmenni, nekem meg a gyerekkori indiánregények miatt is Salt Lake City ugrott be. Ott fogadott egy ember, akivel összebarátkoztam, a helyi televíziónál dolgozott. Ennek lett az egyik következménye egy ötrészes műsor Utahi utak címmel, ez a mormon világról szólt, ez a mormon televízióban ment le, ahogy a Magyar Televízióban is, jött is KB titkár és erősen kfogásolta, hogy én miért népszerűsítem a mormonokat a szocialista Magyarországon 1984-ben.. Van egy világhírű mormon kórus, sikerült elintéznem, hogy eljöjjenek Budapestre, de írtak nekik, hogy a fellépést ne rendezze Szinetár úr, mert ő a régi rendszer reprezentánsa, erre azt felelték, ha nem Szinetár úr rendezi, akkor nem jön az együttes. Én rendeztem végül.
Sokszor volt ilyen az életében, hogy valamit el akartak venni?
Persze, nem is kevés. Mondtak rólam mindent, hogy én mondjuk a Kádár rendszer elfogadott televíziós vezetője voltam, meg ilyeneket is. Sokan szidják a jelenlegi kormányt, de mondjuk engem az Operából az előző kormány távolított el, méghozzá nagyon disznó módon, elvették az akkori költségvetésünk negyedét, mire én természetesen felálltam. Volt egy elégtételem is, az életem egyik legjobb pillanata, az utánam jövő igazgató beiktatására kijött a miniszter, mondott egy beszédet, amiben benne volt, hogy nagyon köszönjük a munkáját, X-nek, Y-nak, meg Szinetár Miklósnak, itt folytatni akarta volna a beszédet, de nem tudta, mert az Opera tagság egy tüntető tapsba kezdett, ami nem maradt abba, hiába akarta volna a miniszter a beszédét folytatni.
Igyekeztek a hibát jóvátenni, kapott felkéréseket, például, hogy találja ki az Erkelt.
Igen, ez nem volt jó történet. Felkértek, hogy találjam ki, ki is találtam, készítettem egy tervezetet, amire az akkori Opera vezetése azt mondta, nem jó, nem elég gazdag, készítettek egy saját tervezetet, ami az enyémnek a négyszeresébe került volna, de végül egyik se jött be. Helyette az történt, hogy a jelenlegi főigazgató és a jelenlegi kormány úgy döntött, feltámasztja az Erkelt, ami sikerült.
Én azt szeretem a mai Erkelben, hogy kényelmesek a székek.
Ebben igaza van, én is így gondolom, nekem a színházi példaképem a szentpétervári opera, ahol kényelmes karosszékek vannak. Most lesz a itthon az Opera felújítása, remélem, hogy az eddigi rémes helyek helyett jobbak lesznek majd. Jutna rá pénz, egész egyszerűen le kellene mondani az 1400-ból 150 nézőről. Magyarországon mindig is az volt a tradíció, fent nagyokat lopnak, lent kicsiket spórolnak, ez nem rendszerfüggő természetesen. Remek dolgokat talál ki a jelenlegi vezetés az új játszóterekkel, a fiatalok bevonzásával.
Ha Ön lenne a kulturális miniszter, rengeteg pénzzel, akkor mit reformálna meg a magyar színházi életben?
Már beszéltünk a kényelmes székekről, renoválnám ezért is a színházakat, de lenne egy másik „művészi” szempontom is, minden színházban egy férfi WC-re két női jusson, ne kelljen sorba állni a nőknek. Legyen minden színház kényelmes, kellemes, ahova öröm legyen bemenekülni a hétköznapok elől. Én a színházakban visszaállítanám a társulati rendszert, megszüntetném ezt a szörnyűséget, hogy mindenki a megélés miatt négy-öt helyen is szerepel, most a magyar színházak jelentős része az egyeztetésről szólnak. Mindenki játszon ott, ahol van, de legyen megfizetve. Nekem olyan színház az ideálom, aminek repertoárja van, de nem több darabbal, mint hat-nyolc, ahol a színészek nagyon jól meg vannak fizetve. Nálam az ideális az, ha egy színész egy hónapban tízet-tizenötöt játszik.
Van ma Pesten olyan színház, ami ehhez az elképzeléshez közelít?
Talán a Radnóti volt az, amelyik közel állt ahhoz, amit én a színházról gondolok. De most állt össze a fejembe a teljes kívánságlista, ha én lennék a mindent eldöntő ember. Egy: lakhatóvá tenném az összes épületet, kényelmes székekkel, megfelelő kiszolgálóhelységgel. Kettő: a színészeknek tisztességes nagy fizetést adnék, ezért cserébe csak egy dologgal foglalkozhatnának. Három: megszüntetném azt az egészségtelen állapotot, hogy egy darabot elpróbálnak nagy erőkkel hat-nyolc hétig, majd utána megy havonta kétszer.
Mi a véleménye a kortárs darabokról?
Semmilyen, vannak jó és rossz darabok. A rendezésre se szeretem, ha azt mondják modern vagy konzervatív, szerintem van nagyon jó és nagyon pocsék. A kevés játszásról, amit az előbb mondtam egy vicc jut eszembe, az Opera nagyszerű karmestere, Sergio Failoni bejött este, felment a pódiumra, széttárta a kezét, becsukta a szemét, majd leszólt az első hegedűshöz, hogy mit játszunk ma? Nem lehet csak pár előadást csinálni egy darabból havonta, a színész elfelejti a szöveget, kiesik a szerepből.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
