Teljesen mást látok a kamerán keresztül.

Teljesen mást látok a kamerán keresztül.

Megnyitották Schreck Mónika 8 nap című fotókiállítását Székesfehérváron. Egy hosszú útról, az emberek gondolatairól is beszéltünk a fotográfussal.

 

Innen indult Székesfehérvárról, de mi is történt Önnel?

Elindultam Gelencsér Mónikaként Székesfehérvárról, most pedig Schreck Mónikaként jöttem vissza Hong Kongból fotográfusként.

Mit tud mondani a mostani kiállításról, amelynek a székesfehérvári Vörösmarty Színház ad otthont?

A kiállítás címe 8 nap, ami egy nyolcnapos utamról szól, ahol közel ötezer képet készítettem. A képek feldolgozása majdnem három évig tartott, azt tudom mondani, hogy nagyon mély impulzusok értek, így nagyon mély hangulatú képek készültek, erre kellett ez az idő, hogy saját magam is feldolgozzam az élményeket. Ezek az érzelmek erősen feltörtek bennem, amikor kinyitottam a számítógépemet, most jutottam el oda, hogy ezt a hároméves munkát befejezzem és megcsináljam ezt a mostani kiállítást, 8 nap címmel.

Ám szerencsére nem csak Székesfehérváron ismerik a munkáit.

Így igaz, én itt születtem, de később Pécsre kerültem, ott kaptam segítséget ahhoz, hogy megmutassam, ki is vagyok valójában. Pécsett végeztem a fotográfus iskolát, ott a géppel a nyakamban bejártam várost, majd a képeket látva a barátaim segítettek abban, hogy megmutassam magam. Ott kezdődött a karrierem, majd Hong Kongba költöztünk, ott már új kihívások értek engem, új gondolatokkal és természetesen új kiállításokkal.

Honnan jött a nyitott szem, a képekkel való kommunikálás?

Otthonról hoztam, ez nyilvánvaló, hiszen édesapám fotóművész, valahol be volt kódolva, hogy nekem is kapcsolatom lesz majd a fényképekkel. A kamera előtt munkát is megismertem, régebben modellként is dolgoztam, engem már akkor is az foglalkoztatott, hogy mi van a kamera mögött, ott mit lát a másik. Minden modellmunka után megkértem a képek készítőjét, mutassa meg, ő mit lát belőlem. Rájöttem, hogy én is szeretném ugyanazt látni, ettől még izgalmasabb lett a történet, hogy majd én mit fogok látni az arcokon, a képeken, amiket majd én készítek.

De a művészet más területén is megmutatta már magát.

Így van, a székesfehérvári István király Múzeumban dolgoztam restaurátorként, leginkább cserepekkel foglalkoztam. De előtte a megyei könyvtárban voltam könyvkötő is, így mondhatni, a művészet, a kezem által készített finomságok iránti érzék már elég korán megmutatkozott.

A családja is Önnel él, megkapja a támogatást a munkájához?

Férjem és két gyerekem van, ők is Hong Kongban élnek, pár nap és repülök én is vissza hozzájuk.

Hogyan mesél a gyerekeinek?

Magyarul, ők szoktak nekem angolul vagy kínaiul mesélni, ám azért otthon mi magyarul beszélünk.

Mennyire tudatos volt, hogy világpolgárt neveljen a gyerekeiből?

Nem volt ez tudatos, a ők ott szocializálódtak, az nagyon fontos számomra, hogy ők majd mit szeretnének tenni, ha emiatt nekem még évekig kell Ázsiában élnem, akkor ott élek. Persze ők világpolgárok lesznek, majd elindulnak az egyetem felé, akár Kanadába, akár az Egyesült Államokba, akár Magyarországra, ez az ő döntésük lesz, én mindenben támogatom majd őket. Ők is támogattak engem, hiszen megcsinálhattam a kiállításokat Magyarországon, az elsőt Debrecenben, a mostanit meg Székesfehérváron.

Végignézve a képeken, mintha az emberszereteten túl más is lenne bennük.

Nagyon szeretek belenézni az emberek belső gondolatiságába, ezt szerencsére a munkám meg is engedi. Teljesen mást látok a kamerán keresztül. Nagyon érdekes mozdulatokat például. Sokszor kivárom azt amikor egy ember megmutatja saját magát. Nem szeretem a beállított képeket, sokkal inkább a spontán dolgokat szeretem, a mostani arcok a kiállításon ezt meg is mutatják. Emberi arcok, gondolatok, érzések.

Robert Capa, a nagyszerű fotográfus megörökítette az embereket munka, harc közben, de megfordult templomokban. Az Ön kiállításán a spiritualitás mintha nem lenne jelen. Ez tudatos választás volt?

A kiállítás címéül szolgáló nyolc nap egy utazás eredménye volt, tudatos választás, ezalatt az idő alatt is inkább embereket fényképeztem, mint templomokat. Az emberek sokkal jobban izgatnak, mint az épületek.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter