Egy igazi mensch, egy jó ember, aki otthon van Amerikában, Izraelben és Magyarországon

Egy igazi mensch, egy jó ember, aki otthon van Amerikában, Izraelben és Magyarországon

 

 

Egy igazi mensch, egy jó ember, aki otthon van Amerikában, Izraelben és Magyarországon

Geiger András, a Mensch Alapítvány vezetője beszélt az életéről, arról, hogy mi vezetett oda, hogy az alapítványát létrehozza, de szóba került egy különleges – naivnak is gondolható – elképzelés.

 

Egy zanzásított önéletrajzot kérek Öntől, kérem, meséljen magáról!

Három évvel a háború után születtem, Budapesten, majd most lesz hatvan éve, hogy november 29-én a szüleimmel átléptem a magyar határt. Édesapám mérnök volt, ő még a harmincas években Palesztinában dolgozott, itthon meg a Standardnak, meg a Telefongyárnak volt a főmérnöke. A kivándorlásunk után két héttel már volt állása, én magam semmilyen hátrányos helyzetbe nem kerültem. Brooklynba kerültünk, majd később, már a hetvenes években, pont a jom kippuri háború előtt önkéntesnek mentem Izraelbe.

De Amerikában mi történt a családdal?

Megérkeztünk, tudni kell, csak akkor több mint 100 ezer ember emigrált Amerikába, mi Brooklynban laktunk, majd édesapám Los Angelesben kapott munkát, odaköltöztünk. Én ott fejeztem be a középiskolát és az egyetemet is.

Mennyire tudott egy ötvenes évekbeli magyar zsidó fiú amerikai zsidó gyerekké változni?

Amíg Pesten éltünk, együtt laktunk az anyai nagyszüleimmel, akik szerencsére megmaradtak a Holokauszt alatt. A nagymamám minden péntek este gyertyát gyújtott, rendszeresen eljártunk a temetőbe, közösen mondtam nagymamámmal az imákat. Édesapám ateista lett, miután ő a szüleit elveszítette, de arra nagyon büszke volt, hogy a harmincas években négy éven át Haifán lakott, nagyon erősen cionista volt. Soha nem szólt abba bele, hogy én imádkozom, pedig nem volt könnyű neki, rémálmok gyötörték, mivel megjárta Mauthausent, amikor visszajött megtudta, hogy a szülei, a testvérei odavesztek.

És milyen volt a hatvanas években zsidó tinédzsernek lenni Amerikában?

Érdekes volt, például a zsidó gyerekek a tanítás után mentek hittanra, hiszen készültek a bar micvóra, én kérdeztem apámat, hogy mi lesz az enyémmel. Mondta nekem, hogy azért nem lehet, mert nem vagyok megmanelolva. Azért maradt el ez, mert koraszülött voltam, vérzékeny is. Én azt mondtam, hogy csináljuk meg, be is feküdtem a kórházba, meg is csinálták. Ha hétig jártam a Boro Parkba, hogy megtanuljam a héber ábécét egy szatmári idős rabbitól, egy lemez segítségével megtanultam az elmondandó Háftórát, így sikerült a bar micvóm. Apám nem ellenezte ezt az egészet. A rabbi meg is kérte őt, hogy hadd legyek még a tanítványa, mert ilyen gyorsan még senki sem tanult nála, apám erre már azt mondta, hogy köszönjük nem, nem vagyunk vallásosak. Mindenesetre én büszkén voltam zsidó, sőt már akkor azt gondoltam, a megölt hatmillió zsidó, köztük a 80 rokonom, az apai nagyszüleim, nagynénéim miatt is a zsidóknak dafke kell tartani a zsidóságukat.

Los Angelesben már más körülmények várták.

Napsütés, így én azonnal jól éreztem magam, nem kellett havat lapátolni, nem volt izzasztó a meleg, egyébként hasonló az ottani időjárás, mint Eilaton, Izraelben.

Emlékszem, én pár hónapja életem Izraelben, amikor egy szállodában dolgoztam és találkoztam egy problémás vendéggel, Geiger Andrással, aki önkéntesnek jött Izraelbe.

Igen, ez a Diplomat szálloda volt, igaz, akkor én már egy ideje Izraelben éltem. A jom kipuri háború, az ünnep előestéjén éppen Haifára mentem találkozni ottani magyarokkal egy ismerősömmel együtt. Nagyon siettünk utána vissza, hogy még az ünnep előtt hazaérjünk, akkor éppen Herzlijában laktam, de nem sikerült, így két alma maradt csak a lakásban. Másnap délelőtt ott maradtunk a lakásban, már kezdtem éhes lenni, kimentem az utcára, akkor vettem észre, hogy valami történt, ablakokat sötétítettek, zajlottak a háborús készülődések. Másnap reggel azonnal elindultam megkeresni a helyet, ahol be lehet vonulni katonának, elküldtek vért adni, onnan meg önkéntesnek. Kaptam fegyvert és így másodmagammal védtem éjszakánként a tengerpartot Herzlijában. Tudom, hogy nem sok volt, de nekünk fontos volt, hogy tehettünk valamit Izraelért.

Az önkénteskedés után visszatért Amerikába?

Igen, de egy év múlva alijáztam Izraelbe, akkor ott éltem évekig, majd végül úgy döntöttem, San Francisco klímája jobbat tesz. Nehezen bírtam Izraelben a meleget.

Végül hogyan tért vissza Magyarországra a 2000-es évek elején?

Jártam már korábban is haza, de valóban akkor lettem aktívabb. 2002-ben barátságot kötöttem azzal az emberrel, aki egyike volt azoknak, akik elfogták Eichmannt, én szerveztem neki Magyarországon előadást, nagyon sokan eljöttek. Ez az előadás is segített abban, hogy létrehozzam a Mensch Alapítványt. Akkoriban megerősödtek Magyarországon az antiszemita hangok. Azóta már több programot is szerveztünk Magyarországon, például szerveztünk tábort zsidó és cigány gyerekeknek, nem zsidó és nem cigány keresztény gyerekekkel együtt.

Ön céltudatos ember, akit ha kitesznek az ajtón, visszamegy az ablakon. Furcsamód általában nem pénzt kér, hanem azt, hogy minél többen jöjjenek el az alapítvány rendezvényeire, így segítve.

Ez főleg így van, egyébként ezt a hasonlatot Ilan Mor mondta, aki eddig Izrael nagykövete volt. Visszatérve, most egy olyan programot indítunk el, ami ahhoz a zsidókhoz szól, akik rosszabb anyagi körülmények között élnek, az ő megsegítésükre keressük a világon élő magyar zsidókat, mert úgy gondoljuk, elsősorban a zsidók felelősek zsidó társaikért.

Ön hisz abban, hogy a mecenatúrát újra lehet éleszteni, mert egykor erről volt nevezetes a zsidó közösség?

Igen, hiszek benne. Nem naivitásból teszem ezt, egész egyszerűen meg kell próbálni. Hogy mennyire lesz ez sikeres? Meglátjuk, de ha nem próbálom meg, akkor elvesztem a harcot.

Ön arról is nevezetes, hogy igyekszik megőrizni Szenes Hanna emlékét. Mi ad inspirációt ehhez és más feladatokhoz?

Nekem fontos a cionizmus, emlékszem azokra a képekre, amik az édesapámról készültek Haifán, tudtam a szörnyűségekről, már gyerekként tudtam Auschwitzról, azt is tudtam, hogy apám megjárta Mauthausent, tudtam Izraelről, mindez bennem van már gyerekkorom óta. Én tényleg azt gondolom, a zsidóknak egy otthonuk van, ami a legbiztosabb, ami csak akkor biztos, ha azt erővel tartjuk meg, ez pedig Izrael.

Az édesapja generációja, az őt előző generáció története is érdekes lehet, olyanoknak, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a Szentfölddel, ők azok, akiknek Herzl-t követően a mai Izrael sokat köszönhet.

Édesapám egy praktikus mérnökember volt, a numerus clausus miatt Bécsben járt egyetemre, onnen visszajött Magyarországra, de látta, hogy mi megy az országban, 1932-ben elhatározta, irány Palesztina.

Ott mit csinált az édesapja?

Palesztinában egy hirdetést látott, amiben telefonmérnököt kerestek, ő erre válaszolt, felvették, így ő tervezhette a szíriai sivatagban az első telekommunikációs hálózatot. Az ő élményei miatt is már gyerekként arra vágytam, hogy Izraelbe mehessek.

Azok, akik többet szeretnének megtudni a Mensch Alapítványról, azok hol tudnak meg többet?

mensch.hu oldalon mindent meg lehet tudni rólunk.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter