Kicsit nekünk is Auernek kell lenni…

Kicsit nekünk is Auernek kell lenni…

Bartos Csaba és Galina Danyilova zeneművészek Auer Lipótról, az általa alapított iskoláról beszéltek, no meg sok zenéről.

Művészházaspár, akiket a zene hozott össze, de hol ismerkedtek meg?

Galina Danyilova: Együtt jártunk Moszkvában a Csajkovszkij konzervatóriumba, egy kamarazene tanárhoz kerültünk, így azóta, pontosabban 1979 óta ismerjük egymást.

Az Auer Lipótról elnevezett iskola egy nagy múltú intézmény, Önnek teljesen az életének részévé lett, de gondolta valaha, hogy férjhez megy egy olyan emberhez, aki valamennyire az Auer családhoz tartozik?

  1. D.: Sosem gondoltam volna! De azért az érdekes, hogy az összes út Magyarországra vezetett az életem során. Az egész már az óvodában kezdődött, amikor volt egy táncverseny, amin én a társammal csárdást táncoltam, meg is nyertük a versenyt. Később, már az általános iskolában divat volt a különböző klubok, ahol a szocialista országok gyerekeivel leveleztünk, nekem Magyarországra kellett levelet írnom. Két éven át leveleztem egy magyar fiúval. A középiskolában volt egy egy hegedűtanárom, akinek egyébként a mai napig csak hálával tartozom, megajándékozott engem az érettségire Bartók hegedűszonátáinak a kottájával.

Tehát a zeneművészek egy részének útja Moszkvába vezetett, de egy magyar fiatalember hogyan került az orosz fővárosba?

Bartos Csaba: Kicsit kacifántos ez a történet, bár tulajdonképpen roppant egyszerű. Az történt, hogy tizennyolc évesen nem kerültem be a magyar felsőoktatásba, biztosan azért, mert nem játszottam úgy, mint Pablo Casals, de mindezek ellenére pár hónappal később már az Operába kerültem. Később, több próbálkozás után megpályáztam egy nemzetközi ösztöndíjat, azzal, hogy már semmilyen vesztenivalóm sincsen. Erre itthon nem volt felvételi, mert azt gondolták, majd a moszkvai muzsikusok eldöntik, kivel is akarnak majd együtt dolgozni. Sikerült, így kerültem Moszkvába, a Csajkovszkij konzervatóriumba, egy olyan műhelybe, ami akkor a világ elsőszámú ilyen intézménye volt. Nagyon emlékszem, az első látogatásomra gólyaként, az aulában nagy zajongás volt, ám egyszerre csak csend lett. Én azt hittem, hogy itt fegyelem van, valaki csendet parancsolt, kérdeztem is, hogy mi történt. Erre mondták nekem, nem látod, bejött Ojsztrah. Majd megint zaj, megint csend, akkor Richter jött be, később Rosztropovics, Kugan. Tulajdonképpen a zenei lexikon nagyjai jelentek meg, beleértve az én tanáromat is, mint Szergej Kaljanov, vagy éppen Feigin, akit Pablo Casals az utódjának tekintett. Ez tényleg egy olyan műhely volt, ahol a legendák találkoztak, ha mást nem is kaptam, mint azt, hogy velük egy levegőt szívhattam, már ez is nagyon keveseknek adatott meg.

Az édesanyja egy ismert ember volt, komoly emberekkel dolgozott, nem tudott segíteni a gyerekének, hogy itthon tanuljon?

  1. Cs.: Már mondtam, hogy biztosan nem csellóztam olyan jól.

Galina, nemrégiben Ön vezette a felvételt az Operába a zenészek között, a férjét felvenné?

  1. D.: Egészen biztosan. Amióta ismerjük egymást, együtt is dolgozunk, én azért akárkivel nem játszanék.

A nyár egyik különlegessége volt, amikor együtt játszottak a fiukkal és a leendő menyükkel. Milyen is volt ez?

  1. D.: Nagyon jó, azért Danin látszik, hogy nem csak külsőleg örökölt tőlünk valamit, nagyjából ugyanúgy értjük a zenét.

Önök mindketten az Auer iskola követői, követei, de talán kevesen ismerik őt. Ki is volt Auer Lipót?

  1. D.: Egy nagyszerű hegedűművész volt, de mellette kiváló pedagógus is volt.

Lehet tudni, hogy miben különbözik az Auer iskola másoktól?

  1. Cs.: Én inkább arról beszélnék, hogy Auer Lipót egy nagyon érdekes ember volt, egy veszprémi szobafestőnek a gyermeke, az, hogy ő tanult, zenét tanult, az szinte természetes volt. Auer már gyerekkorában az akkori kor legnagyobbjaitól tanult. Én az anyai nagyanyám révén kerültem vele rokonságba, ennek a fokát a mai napig nem tudtam fellelni, de azt tudom a nagymama elbeszéléseiből, hogy amikor Auer Magyarországon volt, akkor egy koncertje után elvitte sétálni az akkor még gyerek nagymamát. A séta azért volt emlékezetes, mert az egyik ház előtt megálltak, Auer megkérte a nagymamámat, hogy várja meg, míg ő bemegy, majd csak egy óra múlva derült ki, hogy ő azért ment be a házba, hogy hegedűórát tartson. Auer Lipótról lehet tudni, hogy élete jelentős részét a világban szerteszét töltötte, két szélső pontja ezeknek Szentpétervár és az Egyesült Államok volt. Az a hegedűiskola, amit ő teremtett, az bizony a mai napig is él, nagyon sok pedagógus volt a zenetörténelemben, sokakról tudunk, sokakról nem, de olyanról nem tudunk, akiről az orosz hegedűiskola is azt mondja, amit az amerikai is, hogy ő volt az egyik alapítója. Gyakorlatilag bárhol megfordulunk a világban, mindenhol találkozunk az Auer iskola követőivel. Az orosz kapcsolat annak is köszönhető talán, hogy Auer Lipót a cári udvarba került koncertmesternek, szólistának. Külön érdekesség, hogy még nemesi rangot is kapott a cártól. Majd Amerikában is nagy pályát futott be, többek között Yehudi Menuhint is tanította.

Ön hegedűművészként az Auer iskolát követi, ezt elismerték már Magyarországon valamilyen kitüntetéssel?

  1. D.: Szerencsére többször is, kaptam olyan elismeréseket, mint a Komor Vilmos plakett, voltam az Év Művésze is, most pedig egy kamaraművészi elismerést kaptam.

Amikor ketten játszanak, egy hegedűs és egy csellista, azt is lehet kamarazenélésnek hívni?

  1. D.: Igen.

A fiuk is zeneművész, de mi vár egy fiatalemberre manapság ezen a pályán?

  1. D.: Nehéz két művész gyerekének lenni a pályán, mi többször is javasoltuk neki, hogy ne csak itthon tanuljon, nézze meg a világot, egy ideig nem akart menni, de ma már többet van külföldön.

És a menyük hogyan tetszik Önöknek?

  1. Cs.: Nagyon jó vele és a gyerekünkkel játszani, van is fent a youtubeon egy Schubert darabunk, a Rosamunda quartett, talán ott is látszik, nagyon éreztük magunkat.

A két fiatalember hatással van az önök játékára is?

  1. D.: Bizonyos esetekben felelősséggel tartozunk nekik, nekünk fontos, hogy megértsék, mi mit és miért akarunk csinálni, ha meg valamit nem úgy tesznek és kritizálunk, az ne legyen sértő, ne legyen bántó. Kicsit nekünk is Auernek kell lenni, arról nem is beszélve, hogy családon belül egy kicsit többet merünk elmondani.

A férjének mondjuk az Operában szokott beszólni?

  1. D.: Ott nem, amikor kamarázunk, akkor nem szégyellem kimondani a véleményemet. Ugyanez van a fiunkkal is, aki néha haragszik a kritika miatt, de ilyenkor azt szoktam mondani, azért teszem, mert te vagy a fiam, másnak talán nem is mondanám el.

És fordítva, a férj is kritizál vagy inkább felnéz a feleségre, ez egy életfogytig tartó szerelem?

  1. Cs.: Én remélem, hogy a szerelem életfogytig tart, mellette természetes, hogy felnézek rá, ő a főnököm, én csak egy csellista vagyok. Arról nem is beszélve – és ez talán az Auer iskolának is köszönhető -, vannak emberek, akik a megfelelő időben kapják meg az impulzusokat, amikre szükségük van. én huszonévesen kerültem ki Moszkvába, így én bizonyos dolgokat már csak hozzá tudtam tenni az akkori már kialakult tudásomhoz.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter