Nem lehet, hogy a szakértelmet figyelmen kívül hagyjuk!
dr. Gellért Andor bőrös külkeresként kezdte pályafutását, majd lett belőle híradástechnikai szakember, a nemzetközi üzleti élet ismerője. Életéről mesélt egy könyv kapcsán, amelyben emléket kívánt állítani egy egyszerű cipészmesternek, Gold Dávidnak. Már tőle is megtanulhatta, hogy a szakértelem a legfontosabb az életben.
Mindjárt az elején, az érdekesség kedvéért, Önnek nem az eredeti neve a Gellért.
Valóban, Gold volt a családnevünk, a család valamikor a Dunántúlon élt. Nagyapám cipészmester volt, a döntése szerint mindhárom fiának követnie kellett a mesterséget. Ez működött is, egészen a nagy gazdasági világválságig, amikor az emberek lábára egy vidéki kistelepülésen nem jutott cipő. Nem volt más lehetősége a családnak, be kellett költöznie Győrbe, hátha jobbak lesznek az ottani lehetőségek. Ez igaz lett, különösen az egyik nagybátyámnak köszönhetően, aki után én is Andor lettem. Így neki is köszönhetően Győrben odáig fejlődtek, hogy ez a nagybátyám egy nagy automata cipőboltot nyitott, tizenhat alkalmazottal.
Végül, hogy lett Önből Gellért?
A diplomaosztó előtt, hozzátartozik ehhez, hogy anyám nem volt vallásos, de nagyon erősen zsidó érzelmű asszony volt, de azt semmiképpen sem akarta, hogy a diplomámba Gold Andor neve kerüljön.
Átvette a diplomáját, mi lett utána?
Még a diplomaosztó előtt gyakornokoskodtam a Tanimpex nevű cégnél, ez egy bőripari külkereskedelmi vállalat volt, s oda mentem utána. Cipészcsalád gyereke, közgazdászként, külkereskedőként bőrrel kezdett foglalkozni. Mindez 1957-nem volt.
Mit jelentett a szocialista rendszerben a karrier egy zsidó hátterű, zsidó szülőktől származó fiatalembernek, külkereskedőnek?
Nekem ezzel a rendszerrel kapcsolatban semmilyen tapasztalatom nem volt, se jó, se rossz. Azt mondtam mindenhol, hogy Gellért Andor vagyok, közgazdász, a külkereskedelmi szakon végeztem, ez megfelelt a Tanimpex elvárásainak. Én egyébként már egy évvel korábban megismerkedtem egy barátommal, aki ott dolgozott, már ő is csábított a céghez azzal, hogy a szüleim is bőrösök, nekem való hely, fog ez menni.
Idén emlékezik meg az ország az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójáról. Ön hol volt a forradalom napjaiban?
Miután akkor voltam a létező legnagyobb szerelemben, így én a mennyasszonyom után futkostam, aki jelenleg a feleségem. Persze közben az egyetemistákkal voltam együtt, a Közgázon október 22-én hatalmas gyűlés volt, ott voltam én is. Volt ott egy kis szóbeli összetűzés, felolvastak egy 12 pontos javaslatot, ezek egyike az volt, hogy az oroszok menjenek haza. Ott ült a rektorunk is, aki ennél a pontnál felugrott és elment. Ez megzavarta a diákokat is, akiknek egy része nem is értett egyet ezzel a ponttal. Másnap, amikor közgázosok elmentünk felvonulni, mentünk a Bem térre, akkor mi voltunk az egyetlenek, akik vörös zászlót is vittünk. Be is szóltak nekünk, mi mindenkinek azt feleltük, a szocializmus megjavítását akarjuk.
Végül külügyi szolgálatba került, de hogyan is kezdődött mindez?
Pontosítani szeretnék, én nem külügyér voltam, hanem külkeres.
Ugye, aki a hatvanas években ki akart külkeresnek menni külföldre, annak bizony a normáknak meg kellett felelnie.
Én tökéletesen megfeleltem a normáknak. Ez azt jelentette, hogy bár én nem éreztem jól magamat a Tanimpexnél, azaz nem értem el azt a célt, amit kitűztem magam elé, nem lettem üzletkötő, hanem a megkötött üzletek lebonyolításának lette a vezetője. Ebben is rengeteg volt a munka, én rengeteg energiát fektettem bele, jól is dolgoztam. Majd, nem is annyira az akaratommal egyezően lettem kinevezve a vállalat KISZ titkárának, így egy káder lettem. Hozz kell tennem, én az életem során rosszul csinálni semmit sem szerettem, ezt is jól csináltam. Egyszer az egyik munkatársam jött rá, hogy ez az állás nem nekem való, mondta ezt nekem, meg azt is, ha akarom, akkor a Beloianisz Híradástechnikai Gyárban elmehetek a férje révén üzletkötőnek, aki akkor a fizikai laboratóriumot vezette. A cégnek volt a Budavox nevű vállalata, ami nagyon ment akkor, megkérdezték, hogy kell-e oda egy üzletkötő. Így kerültem a híradástechnikai szakmába, ahol üzletkötőtől kezdve főosztályvezetőig bezárólag tizenkilenc évet töltöttem el. Igen ám, de közben a Budavox elhatározta, hogy nyit egy új irodát Havannában. Kikerült egy volt kollégám az iroda vezetésére, én meg az ő itteni munkakörét vettem át. Mondtam a volt kollégámnak viccesen, hogy tartson mindent rendben, mert három év múlva, amikor hazajön, én megyek ki, s én nem szeretem a rendetlenséget. A viccből valóság lett. Akkor kezdődött a külkeres pályafutásom külföldön, amit 12 országban teljesítettem végül, a többit már állami megbízás alapján.
Most viszont egy könyv kapcsán ugrunk vissza a családhoz, a nagyapjához, akinek volt három fia, egy lánya. Ezt a könyvet Ön írta a nagyapjához, ez is a címe: Gold Dávid nagyapámhoz. Kinek ajánlja ez a könyvet?
Mindenkinek, akinek a nagyapja, rokona elpusztult Auschwitzban. Én nem tudok érzékenység nélkül a nagyapámra gondolni, akit a testvéreimmel imádtunk. Nála tisztességesebb, rendesebb embert keveset ismertem. Pedig nem tett mást egész életében, mint szögelte a cipőket, vagy a Bethlen téri templomban imádkozott. Ez a kettő tette ki az életét. Maradék idejében járt haza a Dembinszky utcába, de tényleg szinte csak dolgozott és imádkozott.
Ebben a könyvében megírja nagyapjának, hogy mi is történt. Akkor ezzel nem csak neki akar emléket állítani, hanem az utókort is emlékeztetni, hogy milyen aljasságokat követtek el az emberek ellen?
Mindenképpen szeretnék emlékeztetni az aljasságokra, annál is inkább, mert a nagyapámhoz egy lírai levelet írtam, de szerepel benne az Egy év a pokolban című rész, ahol az én tízéves kori történetemet írtam meg, a zsidó háztól a gettóig, majd a felszabadulásig. Az természetes, hogy a saját emlékeim örökre megmaradnak bennem, ezeket én már ki sem tudom törölni az agyamból. Annak nagyon örülnék, ha mások számára ez intő példa lenne.
Volt gyerekként a pokolban, felszabadult, tanult, külkeres lett a hatvanas évektől kezdve. Elértünk a rendszerváltozásig, máig. Mi az, amit ma másként csinálna, mi az, amit még tenni szeretne, mondjuk az elmúlt huszonhat évben?
Ha a mát nézzük, akkor elsősorban és feltétlenül azt mondom, a szakértelmet vissza kell helyezni a maga helyére. A szakértelemből nem lehet pártpolitikát csinálni! A saját szakmámból idézve, ha én egy akreditívet módosítok, akkor nekem mindegy, hogy melyik pártnak vagyok az embere, mert azt London nem érdekli. Ha én azt rosszul csinálom, az bizony rossz. És ha rosszul csinálom, akkor azzal milliós károkat okozhatok, csak egy darab akreditívvel. Most ezt szorozzuk be egy ország életével. Nem lehet, hogy a szakértelmet figyelmen kívül hagyjuk!
Akkor ehhez az oktatás a legfontosabb.
A létező legfontosabb! Képezni kell az embereket. Egy példát hadd mondjak: amikor eljöttem nyugdíjba, mint külkeres, akkor meghívtak a CIB Bankba nemzetközi főosztályvezetőnek. Én ott jöttem rá, hogy hihetetlen pénzeket lehet elpazarolni hozzá nem értéssel és hihetetlen pénzeket lehet keresni hozzáértéssel. És mindkettő legális. Ehhez kell igen a magyar leleményesség, a zsidó és a keresztény ész. Ezt azért is mondom, mert nekem nagyszerű keresztény munkatársaim is voltak, ahogy nagy tanáraim is, de természetesen zsidók is.
Kicsit még a rendszerváltozásról. Én 1973-ban elmentem Magyarországról, s harminc év múlva jöttem vissza, azt láttam, hogy az egykori elvtársak, KISZ titkárok hívőkké váltak. Nekem ez furcsa volt.
Valóban az, mert ezek az emberek vagy akkor vagy most nem mondanak igazat. Anyámnak volt erre egy mondása, hogy vagy akkor vagy ekkor hazudtak az emberek. Egy igazi szakember, aki becsületes, aki a szakmáján keresztül kíván érvényesülni, az nem megy ide, nem megy oda. Én, mióta engem az oroszok felszabadítottak, keményen baloldali ember vagyok, engem nem is tudnak megváltoztatni, én az életemet nekik köszönhetem.
Szerintem nem is akarják megváltoztatni, nem az a fontos, hogy milyen beállítottságú, hanem az, hogy becsületes, hogy okít abból az időszakból, amit gyerekként élt át.
Persze hozzátartozik, hogy nem csak azért vagyok baloldali, mert az oroszok szabadítottak fel, hanem a neveltetésem okán is, mert én egy szegény, proletár zsidó családból jöttem.
A könyvből mit lehet megtudni?
Hogy milyen egy egyszerű zsidó ember gondolkodásának az alapja, meg azt is, mi is történt velünk.
Köszönöm a beszélgetést.
Breuer Péter
