Megemlékezés az Emanuel Alapítvány szomorúfűz emlékfájánál
Július 3-án vasárnap délelőtt rendezte meg az Emanuel Alapítvány szokásos megemlékezését. A rendezvényt Kardos László kántor imája nyitotta meg.
Bandi László, az Emanuel Alapítvány kurátora köszöntötte a megjelenteket, majd átadta a szót Ilan Mornak, Izrael nagykövetének.
A nagykövet beszédében megemlékezett a nemrég elhunyt Elie Wieselről, megkérve a megjelenteket, hogy egy perces néma felállással adózzanak a nagyszerű író emlékének. Ilan Mor kiemelte, a zsidó eszmevilágban az emlékezés nagyon fontos. Emlékeznek a temetőkben, a zsinagógákban és otthon is. Mi történik azokkal az áldozatokkal, akik nincsenek eltemetve, akiknek nincs sírjuk, akikre nincs ki emlékezzen? – tette fel a kérdést Ilan Mor. Az Emanuel Alapítvány létrejötte óta gondoskodik azokról is, akikről nincs ki emlékezzen. Az emlékfa levelein több tízezer áldozat neve található, azoknak az emlékére, akiknek nincsen sírja Izraelben. De ezek a levelek még nem elegek, még sok levélen nincsen név. Mindannyiunk felelőssége, kötelessége tovább kutatni, megtalálni azokat a neveket, amik még nincsenek itt feltüntetve, hogy legalább így helyezhessük őket Izrael földjébe. Van másik ok iks, amiért megszületett ez az emlékmű, köszönhetően az Emanuel Alapítványnak és a zsidó közösségnek, hangsúlyozta a nagykövet. Amíg ez az emlékmű Budapest, a magyar főváros szívében áll, egyetlen ember sem kérdőjelezheti meg, hogy a Soá, a Holokauszt megtörtént. Azt sem kérdőjelezheti meg senki, hogy mennyien estek áldozatul. A nagykövet elmondta azt is, hogy a fiatalok miatt is emlékezni kell, megköszönve az alapítvány eddigi munkáját, majd kiemelte, tovább kell tenni a járvány, az antiszemitizmus ellen. Ez kell, el kell mondani, a vészkorszak nem Auschwitzban kezdődött, hanem a numerus clausussal Budapesten, Magyarországon. Nem szabad engedni, hogy egyes történészek átírják a történelmet, a saját szájuk íze szerint értelmezzék azt.
Az Örökkévaló adta, az Örökkévaló elvette, Áldott legyen az Ő neve! – így kezdte beszédét Kardos Péter főrabbi. Különös véletlen, hogy a holokauszt áldozataira emlékezve emlékeznek meg a holokausztirodalom legnagyobb alakjáról, Elie Wieselről. A főrabbi elmondta, a zsidó hagyomány fennmaradása két szót jelent: nemzedékről nemzedékre. Ez azt jelenti, az elődöknek tovább kell adni a tant az utódoknak, amikor ők válnak elődökké, akkor nekik kell majd továbbadni mindezt. Az elmúlt hét évtizedben már több nemzedék adta tovább a Holokauszt történetét, ez könnyű volt, mert sokan voltak közvetlen túlélői a borzalmak idejének. Most is vannak még, de mi lesz utána? Legyen példa a hagyomány, a nemzedékről nemzedékre kell továbbadni a Soá történetét. Tankönyvekben, könyvekben, filmeken, közösségi oldalakon, beszélgetésekben.
Emlékezés, emlékeztetés, megemlékezés, ezek látszólag hasonló fogalmak. Ezek közül már egy, az emlékeztetés kiesett. Azért, mert az élet törvénye szerint visszavonhatatlanul elmúltak azok az idők, amikor a rabbi látta, hogyan bólogatnak, amikor megkérdezte: Emlékeztek a fogadalmunkra? Ha túléljük, a kenyér és a víz lesz a legnagyobb kincsünk. Ma már a rabbik azt mondják: Képzeljétek el! Az egyetlen túlélő rabbiként már nem is számíthatok arra, hogy a később születettek ugyanazt érezzék, mint én. Napjank gyűlöletbeszédével teli világában ugyanazt érezzék, mint egykor én. Mint Kardos Péter elmondta: Ma én vagyok a nemzetbiztonsági kockázat, ma én vagyok Soros György, én vagyok a háttérhatalom, apám a numerus clausus idején nem jogfosztott volt, hanem jogkorlátozott.
A főrabbi felidézte a Mazsihisz elnökének egy korábbi nyilatkozatát a kormánnyal kapcsolatban, amikor azt mondta: Délelőtt veszekszünk, mert az emlékezetpolitikáról van szó, délután tárgyalunk zsinagógáink, temetőink rendbehozásáról, amikhez bírjuk a kormány ígéretét. A főrabbi hozzátette, bírjuk még Áder János auschwitzi beszédét, Lázár János párizsi megnyilatkozását.
Túlélőként mondom: senki se kiáltson a nevünkben fasizmust Magyarországon!
A túlélőknek a táborról nem Szarvas ugrik be, ha azt hallják, gáz, egészen másra gondolnak, ha meglátnak egy németjuhász kutyát, az farkaskutya, az egyenruhás gazdájával együtt. A túlélők tanúi voltak annak is, hogy az életben maradás ösztöne miként hozta ki az állatot az emberből.
Különbséget kell tenni a Holokauszt irodalma és a Holokauszt dokumentumirodalma között. A kettő nem egyforma, az irodalom később keletkezett, az szépít, torzít.
Amikor feletették a kérdést, miért hagyták, hogy néhány fegyveres suhanc kiterelje az embereket a Duna a partjára, feltegyék a vagonba, akkor meg kellett válaszolni, akkor már évek óta azt lehetett hallani a rádióban, hogy a zsidók istengyilkosok, parazita élősködök, akik keresztény gyermekek vérét isszák, és ezeket lehetett az újságokban is olvasni. Van-e ember, aki nem bizonytalanodna el?
Változik a világ, az emberek, a pártok. De vigyázni kell! A hang Jákobé, a kéz Ézsaué!
Sok minden változik, de egy nem. Hetvenkét év után is ugyanazokat a halotti imákat mondjuk, ugyanazt a Kaddist recitáljuk, ugyanazokért. Csökkenő fájdalommal, de rendíthetetlen kegyelettel.
Breuer Péter
