Emlékezés a hevesi zsidóság tragédiájára 402 név a táblákon

Emlékezés a hevesi zsidóság tragédiájára

 

 

402 név a táblákon

Megemlékezés Heves városában

 

Heves városában is megemlékeztek a Holokauszt áldozatairól a településen található emlékműnél. Visszaemlékezéseket idéztek a megjelentek előtt. Megemlékeztek a város polgárosodásában egyedülálló szerepet vivő egykori polgárokról. Ügyvédek, orvosok, kereskedők, iparosok, művészek. Adományaikkal járultak hozzá óvodák, iskolák létesítéséhez is. Egészen 1942-ig élhettek békében a megyében, a településen a helyi zsidók. Ebben az időszakban 15 településen volt hitközség. Legnagyobb arányban Gyöngyösön, Hatvanban, Tiszafüreden éltek.

  1. április 28-án jelent meg a gettósítási rendelet, ami a megyében több mint 6 ezer embert, a hevesi járásban pedig több mint 600 embert érintett. Május elején 1500 embert vittek el többek között Hevesből a kijelölt gettóba. Az akkori rendelet szerin t június 16-ig kellett a zsidókat Auschwitzba szállítani. A Hevesből deportált 550 emberből csupán 31 tért vissza.

Az emlékművön 402 ember neve szerepel, akik a városból és a környékről indultak, de soha nem tértek vissza. Rájuk emlékeztek a mai napon.

Sveiczer Sándor, Heves város polgármestere beszélt a megemlékezésről, valamint a település múltjáról, jövőjéről.

Mi is történt ma a városban?

Már második alkalommal tartottunk megemlékezést a Holokauszt Emléknapon, a hevesi áldozatokra is emlékezve. A neveket tartalmazó táblák két évvel ezelőtt kerültek vissza a jelenlegi helyükre. Ezeken 402 áldozat neve található, akiket Heves és környékéről hurcoltak el és nem jöhettek már vissza.

A II. világháborút megelőzően több mint 12%-át tette ki a zsidóság a város összlakosságának. A leszármazottak közül él-e valaki? 

Igen, a tavalyi megemlékezésre nagyon sokan eljöttek a rokonok, a leszármazottak. Közülük voltak, akik itt éltek, voltak a fővárosból, külföldről. Heves mezővárosának egykor a polgári gerincét adták a zsidók, orvosok, ügyvédek, kereskedők, iparosok. Nagyon hiányoznak ma az áldozatok unokái, akik itt élhetnének és erősíthetnék Heves városát, polgárságát.

Mi lehet a jövője az egykor volt mezővárosnak, Hevesnek?

Bízom abban, hogy fejlődő pályára állunk, a város régen is járásközpont volt, most is ezt a célt tűztem ki magamnak, azaz, hogy egy fejulődő, jövőképes járásközpont és város alakítsunk ki a képviselőtestülettel együtt. Hétről hétre, hónapról hónapra mindig egy picit lépünk előbbre, hogy ezzel a járás 17 települését is felhúzzuk.

Köszönöm a beszélgetést.

Breuer Péter

 

 

 

HEVESI HÍRPORTÁL 21 új fényképet töltött fel a „FOTÓALBUM: A holokauszt magyarországi áldozataira emlékeztünk” albumba — Heves, Heves, Hungarykörnyékén.

 

 

„Non omnis moriar…”
Emlékezés a hevesi zsidóság tragédiájára

„Nem halok meg egészen…” – írja Horatius, és ódája így folytatódik magyarra fordítva: „énemnek fontosabb része túlél engem, beszélni fognak rólam.” Ha valakiről olyanok is beszélnek, akik személyesen már nem ismerték, azt kollektív emlékezetnek nevezzük.
Kollektív emlékezet övezi a hevesi zsidóság létét is. Ezzel a gondolattal emlékezzünk rájuk, idézzük fel a 72 évvel ezelőtti tragédiájukat! Ma április 16-án, a magyar Holokauszt Emléknapján a világviszonylatban elpusztított 6 millió zsidó és kétszázezer roma áldozatra emlékezünk. Közöttük hatszázezer magyar állampolgár volt.

1944 óta 72 év telt el, két emberöltőnyi idő. Hevesen még sokan emlékeznek a szomorú menetre, ahogyan a helyi zsidóság a Baross Gábor és Szerelem Alfréd utcán az egri útra érve megkezdte útját a halálba, amit akkor még nem sejtettek.
Hevesen és a környékbeli településeken mintegy 400 ember vált a holokauszt áldozatává.

Heves történetében az 1700-as évek végétől jelen volt a zsidóság. Sőt 1840-ig a megyén belül Gyöngyös után Heves számított legfontosabb letelepedési helynek számukra. Az 1900-as évek elejére létszámuk a helyi lakosság 12%-át tette ki. Egyedülálló szerepük volt Heves polgárosodásában, élénken részt vettek a helyi közéletben. Az ügyvédi és orvosi foglalkozások csaknem felét töltötték be. Sokan kereskedők, iparosok, művészek voltak, akiket a helyiek tiszteltek, becsültek. A zsidótörvények megjelenése után az egyre vészterhesebbé váló időszakban Hevesen nem érte őket semmiféle atrocitás 1942-ig.

1944 áprilisában, Heves megyében 15 településen működött izraelita hitközség. Legnagyobb arányban Gyöngyösön, Egerben, Hatvanban és Tiszafüreden éltek.
Április 28-án jelent meg a rendelet, hogy a zsidóknak gettókba kell költözniük. A megyében ez 6601 személyt érintett, a Hevesi Járásban 625 személyt. Gettókat Egerben, Gyöngyösön, Hatvanban és Tiszafüreden létesítettek.
A vármegye többi községeiből elköltöző zsidók ideiglenes tartózkodási helyéül a Szúcs községhez tartozó Bagólyuk nevű bányaterületet jelölték ki. Május 9-én kb. 1500 személyt vittek Hevesről, Füzesabonyból és a környékbeli településekről a bánya elhagyott munkásszállásaira. Hevesről családonként, szekerekkel, csendőri felvigyázás alatt indult meg a két napos menet a bányába. Bagólyukból a férfiak közül a 18 és 56 év közöttieket munkaszolgálatra vitték. A többiek hozzáfogtak a telep szállásainak rendbetételéhez, földet hordtak.
Később a bagólyukaikat az egri gettó zsidóival együtt a kerecsendi téglagyárban felállított táborhelyre koncentrálták, majd gyalogosan a maklári vasútállomásra szállítva adták át a németeknek. . A belügyminisztériumi rendelet szerint a zóna lakosságát június 16-ig kellett Kassán át Auschwitzba deportálni.

A hevesi László Miklósné Kertész Lili így emlékezik 1944. tavaszára: „Pészachkor ültünk a templomban és ott tudtuk megy, hogy gettóba kell vonulnunk… A lakásunkban lévő holmikat felleltározták. A saját költségünkön felfogadott szekérrel kellett az Eger felett lévő Bagólyukba, a csendőrök által kiköltöztetett bányászok lakásaiban berendezett gettóba mennünk. Csak kevés holmit vihettünk, takarókat, száraz ételt, magunkat kellett ellátnunk ennivalóval,. Ott két kis lyukat kaptunk, az egyik szobában a mi családunk, a másikban a nagybátyám – Friedmann Dezső, aki sakter és kántor is volt Hevesen – családja szorongott. Innen Június 9-én indultunk Kerecsendre, gyalog. Innen vittek szintén gyalog Maklárra, bevagonírozni.”

Auschwitzban szétválogatás után a hevesi csoport is nagyrészt szétszóródott. A munkaképes fiatalok a 8-as blokkba kerültek, majd munkatáborok, néhányuknak Bergen-Belsen következett.
Az 550 deportált közül 1945. május 5-ig csak 31 személy tért vissza. Többen költöztek külföldre, Kanadába, az Egyesült Államokba.
A harcokban a hevesi hitközség zsinagógája (Baross G. u.) nem sérült meg, de a kiürítés ideje alatt kifosztották. Az épületet 1947-ben még felújította a visszatért kicsi közösség.
1947-ben a megyében hat helyen volt működő hitközség, Hevesen mintegy 60 taggal.
A hitközség 1946-tól minden év június 12-én megemlékezett a temetőben a mártírhalált halt hozzátartozókról, melyen részt vett a helyi református és a római katolikus közösség is.
A mártírok neveit emléktáblába vésték, melyet a zsinagógában helyeztek el. Az emléktáblák később a hitközség temetőjében lévő Mártírok Csarnokába kerültek. Ezen a helyen 1992-93-ban létesült emlékhely.

Jelenleg mintegy 400 személy neve ismert, akik Hevesről és a környező településekről kerültek koncentrációs táborba. Azonban még mindig lehetnek, akik halálát nem dokumentálták. Az adatok feltárásán dolgozik a jeruzsálemi Jad Vasem intézet, és a magyarországi Holokauszt Emlékközpont.
Ma, április 16-án a magyar Holokauszt emléknapján a világviszonylatban elpusztított 6 millió zsidó és kétszázezer roma áldozatra emlékezünk. Közöttük hatszázezer magyar állampolgár volt.

A magyar holokauszt az egész magyar nemzet, az összmagyarság tragédiája. Minden erőszakkal elhurcolttal kevesebben és kevesebbek lettünk, bárhogyan is számoljuk az áldozatokat, mert egy emberélet kiontása is sok. Pótolhatatlan a hiány.

„Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”
(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Végezetül felidézem egy túlélő, 1945-ben hazatérő asszony versét, aki férjét és két kisgyermekét veszítette el.

Beck Jenőné, Váradi Erzsébet: És mégis (1945. július vége)

Egy tikkadt, forró júliusi napon viszontláttam régi otthonom.
Nem várt senki ! Az udvar csupa gaz és dudva, mintha temetőbe léptem volna.
A ház, mint egy nagy koporsó, feküdt némán, hidegen,
és én álltam, mint egy idegen.
Akkor éreztem, hogy bele van zárva egy emberi élet minden boldogsága,
és nem vár többé senki sem.
Elmentek ők, mind kiket szerettem, elsodorta őket a vad vihar szele!
Utánuk csak a fájó emlék maradt, vigasznak, reménynek nincsen már helye.
Drága hamvaikat óh öleld magadhoz, simogasd lágyan édes anyaföld.
Örök fájdalomról meséljen a szellő, ha elsuhan Dachau és Auschwizt fölött.
És mégis a lankás domboldal alatt, a vén körtefánál jól kisírtam magam…
És megsimogattam az udvar porát, két angyali gyermek lába nyomát.
Megcsókoltam az íróasztalán kihűlt helyét áldott kezének,
a jóság, a béke, a munka emberének.
Akkor éreztem, hogy itthon vagyok!
És hiába volt a sok borzalom! Hiába volt gettó! Leplombált vagon!
Auschwitz! Gázkamra! Krematórium!
Felsikoltott bennem a szívem szava: „mégis ez a haza, az igazi haza!”

Gy. Gömöri Ilona

Fényképezte: Hevesi Hírportál/Jakab Tibor

(Heves, 2016. április 16.)